Most hirtelen egy kedvesen csiklandozó élmény jutott eszembe az új év kezdetén, némi rózsa pezsgővel a gyomromban. Valamikor évekkel ezelőtt egy nyúlós ragadós civódás közepette kénytelen kelletlen el kellett hagynom egy klánt, amibe tartoztam, és addigi életemet feladva egy újabba kellett kezdenem, gyakorlatilag a nulláról.

Most visszatekintve nem is bánom, sőt! Jobbat talán kívánni sem tudnék magamnak, hiszen a gettóból, az undorító mocsokból lettem számkivetett, azt meg ugyan ki a fene bánja. Most mégis eszembe jutott egy későbbi találkozás velük. Vagyis azzal a valakivel, aki csak úgy elárult, mert neki az épp úgy, és akkor mondjuk a legkényelmesebb volt. Chloé is a klán része volt valaha de egy érdekes kis detektív munka révén valahogy egy vágányra került az életünk, és ő is kiszállt, és beszállt mellém hogy magánban nyomja tovább az én oldalamon.

Jó pár éve történt az ominózus eset. Száműzetésem nem volt éppen sérelem mentes, de hát mint Try mondaná, én már csak az a bosszúállófajta vagyok, és nem is tiltakozom ellene. Valljuk be, mindig is az voltam és az is leszek. Valami hihetetlen megelégedettség fut végig rajtam, amikor egy-egy árulómon, ellenségemen revansot veszek. Egyszerűen élvezem.

Nos, ez a sötét nyálkás valaki egész közel mászott hozzám mielőtt elárult, tehát dühöm mérgesebb volt mint általában lenni szokott, de szerencsére voltak eszközök melyekkel könnyedén vinnyogó kutyát varázsoltam belőle. Az említett ember ugyanis hiába volt nagydumás menőmanó, a végtelenségig ostoba volt, így nem volt nehéz megmogyorózni.

Évekkel ezelőtt, épp egy decemberi napon beültem egy kellemes pezsgőfürdőbe, amikor a telefonomon Chloé üzent, hogy buli a VörösSárkányban, egykori Klánunk tagjai is lent lesznek. Persze ekkor már egy évvel a balhé után voltunk. A kedélyek lenyugodtak, nem nagyon volt tétje a dolognak. Néha jöttek üzenet foszlányok, hogy sok mindenre fényderült, és ugyan akkoriban ellenem voltak, mostanra már bánják, de még mindig klántagok, és menőmanó barátai.

A régi Klántagok elbűvölt pillantásai kereszttüzében ültem egy bíborvörös bárszéken. Közrefogtak, és lelkesen érdeklődtek irántam, kacagtak poénjaimon, és érdeklődtek ha komolyan meséltem, de nem tágítottak volna mellőlem. Szerették a társaságomat. Már akkor is, amikor klántag voltam velük. Szórakoztató voltam, és kellemes társaság. Akkoriban szinte nem volt olyan, hogy nem valakinél éjszakáztam volna, vagy ne csaptunk volna egy kisebb összeruccanást, vagy lelki fröccsöt egy-egy éjszakán. Abban a pillanatban pedig, ott a bárszéken ülve a gyűrű közepén majd szét durrantam a dicsőségtől, hogy az egykori klántagok menőmanót félredobva, inkább engem gyűrűznek körbe, mert nálam jól szórakoznak. Ekkor történt, hogy a fent említett manó részegen tapogatózva, egy szakadt ribanc támogatásával eltámolygott gyűrűm mellett, majd amikor megpillantott egy pillanatra megállt, rám nézett, és így szólt:

– Én… éhnnn… ismerem ezt a lányt valahonnan… – mosolygott gúnyosan, mire én magabiztosan vörös rúzsom mögül rámosolyogtam, és e képpen szóltam:
– Valóban? Én még csak felidézni sem tudom… segítenél? – ezután hagytam, hogy a maradékot az engem övező klántagok cincálják szét, és legnagyobb meglepetésemre meg is tették.
Manócskánk, mint a kivert kutya rohant el puffogva, és sértetten az éjszakába kitépve magát a kurva karjai közül. Később még hallottam a kiáltásokat, ahogy egy árokból próbálták összekanalazni, miközben az egyik klántag szorosan magához ölelt, hogy meg ne fázzak. Testvéri szeretettel gondoltam rá mindig is, és jól esett, hogy egy évvel a cécó után mellettem állt, de akkor már nem volt szükségem klánra, és ostoba vezetőkre, és szellemre, és irányadó hülyeségekre. A magam ura voltam, és nem kellett többé gettóban, és mocsokban élnem. Jól jártam. Még egy kipipálva!