Itt vagyok megint nagybátyám farmján. Kicsit sziesztázni jöttem lévén, hogy a legutóbbi nagyszabású üzletem nem jött be, úgy döntöttem, hogy most inkább pihenek egyet, és majd jövőre újra belevágok, és megvalósítom a tervemet csak kicsit rákészültebben. Ezt a rákészülést viszont szeptemberre napolom. Addig inkább formába hozom magam. Ez az apropója annak, hogy most itt vagyok a farmon, de nem érzem jól magam. Mélyeket sóhajtok a pajtában. Nagybátyám épp a kedvenc lovával babrál, és pedig tovább sóhajtozom. Mire nagybátyám rákezd:

– Orvoshoz kéne menned!

– Tessék? – nézek rá csodálkozva.

– Orvoshoz. Ideges vagy. Nem kapsz levegőt…

Persze… az ember elsóhajtja magát kétszer, és nagybátyám máris felállítja a diagnózist, hogy idegi alapon nem kapok levegőt. Oké. Végül is minden ember hót ideg lenne a helyemben, a világ legbékésebb helyén. Az persze tény, hogy mennyire vártam, hogy lejöjjek, most meg mennék vissza a metropolisz nyüzsgő életébe… nem értem mi ütött belém.

Igazából terveim voltak itt. Gondoltam majd beérem magam, és formába jövök, mint régen. Azzal viszont nem számoltam, hogy itt nem formába jövök, inkább leamortizálódok. Pedig mindent megtettem az allergiám ellen, de úgy látszik még a legtutibb gyógyszerek sem jelentenek maximális biztonságot, mert az orrom továbbra is folyik, a torkom pedig – isten tudja mitől, fáj. Ennyit a megelőzésről, és az orvostudományról.

Körülbelül egy héttel ezelőtt ugyancsak úton voltam. Ezúttal egy régi kedvenc kisvárosomba, ahol tinédzserként jó sok nyarat átvészeltem. Többek közt az első szerelem is ott ért. Ennek már jó pár éve. Azóta nem is jártam arra, viszont újra látni olyan volt, mintha egy álomvilág válna érinthető valósággá. Furcsa érzés. Legalább annyira furcsa volt újra látni mindezt.

A hely semmit sem változott. Döbbenetes volt. De nem erről akartam beszélni, hanem a metropolisz KKP negyedéről, amin útközben keresztül hajtottunk.

Amikor először kerültem be a belső körbe, hogy különleges küldetésekben vegyek részt, otthon egyszerűen csak összecsomagoltam, és kalandvágytól vezérelve, szülővárosomból egyszerűen beköltöztem a metropoliszba, pontosabban a KKP negyedbe. Sokan kezdik itt. Nem mondhatnám, hogy ez lenne az elit. Lepukkant olcsó lakások lelőhelye inkább. Nekem pont megfelelt.

Nevetséges áron, szinte semmiért szereztem egy albérletet. Akkoriban 18 voltam, a lakótársam pedig egy 21 éves drogdíler srác. Azért alapvetően jól kijöttünk, és az esetek túlnyomó részében normális volt. Az persze más kérdés, hogy a lakás egy lerobban koszfészek volt, egy ősrégi lakókomplexum 86. emeletén. És nem egyszer fordult elő, hogy lerobbant a lift, ez persze mellékes körülmény.

Többnyire színesbőrűek, és hátrányos helyzetű emberek éltek ebben a körzetben. Legalább olcsó volt. Én pedig elég igénytelen voltam ahhoz, hogy ez tökéletesen megfeleljen nekem. Azonban szorgalmas dolgos emberek voltak ezek, és a körzet központja is mindig tiszta volt. Ezúttal a fuvart odarendeltem, mert így volt a legpraktikusabb. Bele sem gondoltam, hogy majd egy nosztalgia vihar dúl keresztül rajtam a központban ácsorogva. Ám amikor odaértem megdöbbentő látvány tárult elém.

Első körben iszonyatos húgyszag csapta meg az orromat, ami a rothadó szemét szagával keveredett. Förtelmes volt. A hontalan lepukkant alakoktól pedig lépni sem lehetett. Szinte beterítették a padlót. Teljesen letaglózott hogy pár év alatt hogy válhatott nyomor negyeddé a terület. Sosem gondoltam volna. Ekkor éreztem úgy, hogy az emlékeimet is befeketíti és máris nem tudtam nosztalgikusan, jó szívvel gondolni ezekre az emlékekre, inkább undorodva vártam tovább a fuvart, és csak arra gondoltam, hogy minél gyorsabban el innen.

Azóta sok minden történt. Sok mindent hátrahagytam, sok minden megváltozott. Jó helyen lakom, egy fantasztikus lakótárssal és társsal, és jó munkám van. Elismert vagyok. Habár ennél nyilván többre vágyom, de az még odébb van. Mint mondtam, van még néhány tervem.

Most másra sem vágyom, mint visszatérni a metropoliszba, és formába hozni magam. Talán a pilates és az úszás megfelel. Szörnyen eltunyultam, és végül is szeptemberig most úgyis lazítani fogok (többé-kevésbé). Jövő héten lesz két fotózásom, de az inkább szórakozás, mint munka. Ez van most.