Vigyorogva sétálok el a sárga plasztikzsákkal a folyosó végén levő aknáig és dobom be a szemetet a ledobónyílásba. Kathy lakókompexumának ugyanis nem csak saját szaunája és edzőterme, de saját hulladékfeldolgozója is van — Barrytownban bezzeg be kell érnünk a régimódi, hatalmas szemétkonténerrel, amit hathetente szállítanak csak el. De legalább szagtalan — emlékszem, gyerekkoromban maximum gázmaszkkal lehetett átvágni a kapualjon. Ráadásul a szemétlehordás tradicinálisan az én feladatom volt; azért lett az enyém, mert amikor olyan idősek lettünk a Kölökkel, hogy feladatokat lehetett osztogatni, akkor ő még nem érte fel a kukát. Később, több fejjel magasabban pedig már hiába probagáltam a cserét. Pedig éveken keresztül rettegtem a pincelejáró aljában levő szekrényben élő mumustól.

Visszaérek Kathy apartmanjába, az orromat rögtön megüti a sülő kagylós pizza illata. Szintén a régi szakácskönyvből ütöttem össze a tésztát, és a szószösszetételen is variáltam egy sort; ennek köszönhetően, amikor tányérra szedem a pizzákat, kanalakat nem kell a tányér mellé készítenem. Büszke vagyok magamra, pedig akkor még nem tudom, hogy a maradékot másnap reggel, az ágyban fogjuk megenni, tradicionális pizzatartó-pózban: fél kézzel a szeletet fogva, fél kézzel az ágyra támaszkodva. Mindez természetesen csak akkor kivitelezhető, ha fel sem vetődik, hogy a töltelék az ágyra csurogjon.

A másnapi vacsorát is szobában esszük meg, igaz, azt evőpálcikákkal, kis tálkákból a szőnyegen ülve: kis rizsgombócokat rágcsálok, tökéletesen sűrű és el nem csöppenő, pikáns paradicsommártással; a tálban egymás nyakába veti magát egy kis szalmakalapos kínai és egy fehér inges olasz parasztlegény, és táncra perdülnek az oreganoillatban. Kellemesen csevegünk, én henger alakú keverőedényből töltögetem a koktélt. Tudunk élni, mi?

Egyre jobban rácuppanunk a filmekre — vasárnap délután például épp egy belvárosi moziklub kávézójában csevegek Csabival két gintonic felett, amikor Kathy ujjai a torkomra fonódnak. Szerencsére épp akkor próbáltam ki a Csabi cége által kifejlesztett nyugibogyót, így rezzenéstelen arccal fogadom az akciót, majd megfordulok. Nem tudom, hogy a mostanában különösen vékony ózonréteg vagy csak pillanatnyi divatmámor az oka, de mindenesetre kalap van rajta (ha jól sejtem, pont ez). Kicsit extravagánsan hat ebben a dögmelegben, de végül is egész kedvező az összhatás — nyugibogyó ide, nyugibogyó oda, állati feldobódva ülök be a filmre. Ami aztán mégjobban feldob, a nagy feldobottságban mobil nélkül szökdécselek ki a vetítőteremből — hogy aztán fél perc múlva egy beadrenalinozott démonkirályként tépjem fel a lezárt ajtót. Van okom a sietségre: Balu biztonsági őr korából mesélte, mi a sorsa a megtalált telefonomnak; testalkatomnak és a szememben is jól láthatóan lángoló hormonoknak köszönhetően azonban hamarosan ismét a zsembemben lapul a Nokiám.

Holnap megbeszélés Geebeevel és finoman fogalmazva is van még teendőm.