And no dream is only a dream

Eyes wide shut

Állati jót álmondtam, muszáj elmesélnem.

Ott kezdődött, hogy Csabi mesélt nekem valami új Fantasy szerepjátékot — még volt vagy öt percünk, éppen valami vámpírral viaskodtam, aki — ahogy azt Csabi bejelentte — átváltozott egy óriási denevérré. Én viszont még támadhattam egyet, két nyolcoldalú kockával dobtam, összesen hármat, de bejelentettem, hogy használom a speciális tüzes képességét, amit +50-et ad a sebzéshez. Ezzel a vámpír ki is halt.

A következő jelenetben már az ELTE TTK Puskin utcai épületéhez hasonló folyosón mentünk, és tudtam, hogy a vén vámpír valamilyen rejtélyes okból mind a két szobáját rám hagyta: a tanszéken levő szobáját is, meg a dolgozószobáját is. A tanszék ajtaja azonban zárva volt (azon fiataloknak és outidereknek, akik sose jártak a Puskin utcai épletbeb: a folyosó egy ajtóval volt kettéválasztva), így bementünk a dolgozószobába, amihez már volt kulcsom.

Egy gyönyörű, sötét parkettával borított padlójú fekete márvánnyal borított falú szobába érkeztünk, egy fehérmárvány kandallóban égett a tűz. A tűzhely felett egy hatalamas kosfej, a szoba egyik sarkában egy óriási íróasztal, a falak mentén polcok, mindegyiken misztikus tartalmú könyvek. Hátborzongatóan fantasztikus érzés volt belegondolni, hogy ez a rengeteg könyv mind az enyém lesz. Levettem egy könyvet a polcról, belelapozgattam, mindenféle idegen nyelvű szöveg meg furcsa ábrák voltak benne; Csabi ezalatt a kandalló mellett álldogált.

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett egy boszorkány (úgy is volt öltözve, mint McGonagall professzor a filmekben), és elkezdett velem rikácsolni, hogy példátlan lenne a Bölcsészkaron, de a Fekete Mágia tanszéken különösen, hogy egy hallgatónak szobája legyen, és mindjárt kettő, pláne, hogy az egyik a tanszéken. Mondtam neki, hogy ehhez semmi köze, és nem érdekel, hogy mit mond, úgysem tudja megakadályozni.

Kimentünk (Csabi eddigre már eltűnt), elindultunk kifelé — a folyosól ekkor már olyanok voltak, mint a Kolosy téri általános iskoláé. A kapuból három lépcső vezetett le az utcaszintre — az Ajtósy Dürer sorra — de mielőtt oda értünk volna a banyával (aki már nem rikácsolt, csak sértődötten jött mellettem), egyszer csak előlépett egy magasabb, kövér fiatalember, aki elkezdett fenyegetőzni, hogy nem fogja hagyni, hogy én költözzem be a mestere szobáiba. Ekkor már nagyon elegem volt az egészből, kinyújtottam a karom, kiáltottam valamit — a tenyeremből kivágódott egy szürke lövedék és a fickó a három lépcsőn legurult az utcára, jó ujjnyi vastag pókhálóktól borítottan.

Elindultunk, az első sarkon megálltunk a piros lámpánál — ekkor olyan húsz méterre lehettünk a sulitól — amikor a nyanya megjegyezte, hogy milyen jól elintéztem. Mondtam, hogy kár, hogy nem gyújtottuk fel. Milyen jó ötlet, mondta, és megfordult. Innentől kezdve oldalról láttam a jelenetet, kb. az Ajtósy túlsó oldaláról. A banya felemelte a kezét, a tenyerét lazán előrbillentette, a mutatóujját előrenyújtotta, és elkiálltott egy varázsszót (Rivaldo, de a második szótagon volt a hangsúly), erre a mutatóujja hosszú körme alól egy hosszú tűzsugár tört vetődöt az aszfaltra. Rántott egyet a csuklóján felfelé, a tűzcsóva elérte az összekötözött csávót, aki lángba borult. Erre ismét a nyanya mellett álltam, és szó szerint arra ébredtem fel, hogy milyen hangosan és elégedetten nevetek.