„Mivel mármost a szellem tapasztalatának ama rendszere csak a szellem jelenségét foglalja magában, aztért a tőle való továbbhaladás annak az igaznak a tudományához, amely az igaznak az alakjában van, pusztán negatívnak látszik, s az ember azt akarná, hogy kíméljék meg ettől a negatívtól mint hamistól, s azt kívánhatná, hogy minden további nélkül vezessék az igazsághoz; minek bajlódni a hamissal? – Amiről már fentebb szó volt, hogy mindjhárt a tudománnyal kellene kezdeni, arra itt abból a szempontból kell felelni, hogyan a dolog a negatívval mint hamissal általában.”

Hegel

A mai nap folyamán másfél óráig olvastam a fenti idézetet tartalmazó ötven oldalt; ebben az a vicces, hogy a lap méretétől és a szöveg bonyolultságától függően 60-80-100 oldal az óránkénti tanulási sebességem (ismeretlen szövegre; az egynapos rekordom 900 oldal, aminek egy hármas vizsga lett az eredménye). Végül feladtam, úgy döntöttem, hogy ennyi erővel egy kínai írásjegyekkel borított papírköteget is végigböngészhetnék készülésképpen. Ha holnap Csella ezt kérdezi, nemes egyszerűséggel felgyújtom az épületet.

Már egy hete csak a Kutyaszorítóra gondolok mindig, meg-meg állva; egyik este tuti elhúzok és megnézem már még egyszer. Most már talán nem hat akkora sokként, tudok koncentrálni az apróbb részletekre is.
Kötelező olvasónapló-forduló:
P. G. Wodehouse: Blandings Castle

„‘On the rising’ he told Wilmot ‘take the juice of an orange.’ For luncheon, take the juice of an orange. And for dinner, the juice’ – he paused a moment before springing the big surprise – ‘of an orange. For the rest, I am not an advocate of nourishment between meals, but I am inclined to think that, should you become faint during the day – or possibly the night – there will be no harm in your taking… well, yes, I really see no reason why you should not take the juice of – let us say – an orange.'”

Karácsonyra szerváltam ezt a remek kis kötetet, ami voltaképpen egy rakás novellából áll: az első fejezet, a címadó Blandings Castle a Forduljon Psmith-hez cselekménye előtti kis írásokat fogja össze; utána van egy remek kis novella Roberta Wickham főszereplésével; végül a Mulliners of Hollywood filmvilágbeli történetekkel van tele – főleg az utóbbiak hatottak teljesen újszerűen, tekintve, hogy ilyesmit Wodehouse-tól még nem olvastam.

Most bezzeg rögtön eredetibe’ olvasgathattam őket; eddig még csak a Laughing Gas című regény jutott el hozzám angolul, az semmivel sem volt jobb, mint általában a magyar fordítások. Ezeknek az írásoknak azonban egészen brilliáns nyelvezete van; bár az ember könnyen el tudja képzelni magyarul, kifejezetten úgy érzem, kár lett volna ezeket a remek, echte angol szófordulatokat kihagyni. A Mulliners of Hollywood az egyik legjobb Wodehouse-mű, amit valaha olvastam – így legalább nem kell kajtatnom az angol kiadás után.