Elkerített Város

Reader’s Log — Jenna Moreci: Eve — the Awakening

Trychydts ||| 2018., január 14., 23:49
Kategóriák: ,

Bár semmiféle írói ambícióim nincsenek, az utóbbi időben, számomra is megmagyarázhatatlan módon, eszelős vonzódás ébredt bennem az írásról szóló videócsatornák iránt. A legjobban Jenna Moreci csatornáját szeretem, elsősorban a humor és az egyedi stílus miatt. A huszonéves szerző életműve egyelőre egyetlen kötetet ölel át, így áttanulmányozása egy kifejezetten megúszós szakdolgozat témája is lehetne.

Életemben először olvastam el könyvet azért, mert kifejezetten a szerző érdekelt. Kíváncsi voltam, hogy ténylegesen mekkora technikai tudás és milyen irányú írói ambíciók állnak egy ilyen sikeres csatorna mögött.

Lustábbaknak lelövöm a poént: zéró technikai tudás és a a szerző a jelek szerint beéri azzal, hogy olyan szövegeket generálhasson, amellyel bevételhez lehet jutni. Hát nekem ez elég vékony.

Az EVE — the Awakening egy disztópikus világban játszódik, javarészt 2089 végén. Vannak a kimérák, a genetikailag tökéletes, erősebb, okosabb, ügyesebb emberek, telekinetikus képességekkel. Őket mindenki utálja. Vannak a valószínűleg az űrből jött Betolakodók, a Mortal Kombat Barakájának denevérszárnyas koppintásai. Őket egész jól elviseli mindenkit, elvégre ha nem provokálják őket, nem mészárolnak le senkit — a kimérákat kivéve. A főszereplő, Eve a világ legerősebb kimérája, bekerül a Billington Egyetemre, amely a Betolakodók elleni harcot tűzte ki céljául — ahogy az már ilyenkor lenni szokott, mindeddig nulla eredménnyel. Természetesen már az első napon elszabadul a pokol.

Maga a világ elég lazán van összefércelve. Miért kell a kimérákat utálni? Néhány évtized alatt miért nem lehetett ehhez hozzászokni? Vagy ha épp azt játsszuk, hogy a világ sötét és gonosz, a kimérák miért flangálhatnak szabadon? Miért nem gyűjtik be őket és használják fel őket mindenféle katonai és egyéb programokhoz? Miért nem tud senki semmit sem kezdeni a Betolakodókkal? De tényleg semmit — a könyv kezdetén még elfogni sem sikerült egyet sem, ami a későbbi fejlemények fényében elég nevetséges eredmény.

Sajnos a világ messze nem az egyetlen amatőr módon összekovácsolt elem a történetben. A karakterek egytől-egyig sztereotípiák, mindenféle mélység vagy variáció nélkül. Akik gonoszak, azok undorító, gátlástalan, velejükig romlott, szörcsögő gennyládák. Akik jók, azok áramvonalas, jó humorú, kellemes arcok, mindenféle hibák nélkül, akik persze az első másodpercben megtalálják a közös hangot. És persze mindegyikük egy utánozhatatlan zseni a maga módján. A hacker lány, aki csuklóból töri fel a legbonyolultabb kormányzati szervereket is; a technikus srác, aki simán berhel össze mindenféle, stesszhelyzetben is mindig 100%-osan üzembiztos kütyüket; a cinikus pisztolyhős, aki soha nem lő mellé (és itt mellesleg egy multimilliomos tinédzser is). Persze ne feledkezzünk el az intelligens, barátságos, kedves, közvetlen, széles látókörű, stratégiailag fejlett gondolkodású, érzelmileg érett, erős járomcsontú és határozott állkapcsú izomkolosszusról sem, aki merő véletlenségből azonnal szerelmes is lesz a főhősbe (aki egy szimmetrikus arcú, sportos testalkatú, telt ajkú, barna bőrű, hullámos, kávébarna hajzuhataggal megáldott csúfság).

A történet az olcsó ponyvák receptje szerint döcög előre: vannak úgynevezett nehézségek, amiket onnan lehet felismerni, hogy a végén a főszereplők izzadtak és/vagy véresek. Traumák, érdemi lelki törések, valódi veszteségek nem szerepelnek a könyvben. Van rengeteg harci jelenet, jó sok telekinetikus keménykedéssel. Hiszen, gondolhatta a szerző, végül is elég cool dolog megküzdeni egy keménykötésű aliennel, akinek alig van sebezhető pontja. Mi az ennél is coolabb? Megküzdeni még egy aliennel. Hússzal. Százzal. Ötvennel, de csak egyedül. Mindezt olvasni — egy idő után már elég monoton.

A főszereplőknek szövetségeseik nem igazán vannak, az egy szál kemény, de igazságos katonai instruktoron kívül mindenki, aki a jó oldalon áll, totálisan hülye és inkompetens. (Esetleg még ide számíthatjuk az egyik mellékszereplő milliárdos anyját, aki egy sminkkel, egy frizurával és egy fekete, testhez álló ruhával járul hozzá a végső győzelemhez.)

Ami pozitívum: az 547 oldalas történet elég ügyesen van legépelve ahhoz, hogy folyamatosan lehessen olvasni. Mindig történik valami, mindig van valami feszültség a levegőben, van egy-két központi rejtély, ami ébren tartja a figyelmet. Sajnos épp a befejezés a nagy kivétel: a döntő csata után még be kell valakit vinni a kórházba kocsival. Hát azért epikusnak szánt horror-akciótörténeteket ennél frappánsabban szokás lezárni.

Végül is, semmi baj nincs ezzel a könyvvel. Olcsó, puha kötéses ponyvákat tucatszámra lehet vásárolni — a jelek szerint meg is lehet élni ebből. Engem inkább az ábrándít ki, hogy olyasvalaki szónokol, időnként másoknak is be- be szólogatva a komplex karakterek fontosságáról, türelmesen kibontott románcokról, életszerű motivációkról, narrációs technikákról, aki saját maga sem tudja ezeket alkalmazni. Felvetődik bennem a gyanú, hogy Jenna nem annyira a saját technikájáról beszél, hanem a saját interpretációjában adja vissza a szakirodalmat, amit olvasott — de amit alkalmazni képtelen. Vagy — és ez még rosszabb — azt gondolja, hogy írónak lenni ennyit jelent.

Csak a Youtube-on szerzett kellemes percek miatt nem kértem vissza az öt dolláromat, amit erre a vacakra kidobtam.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2018/01/readers-log-jenna-moreci-eve-the-awakening/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site