Most főztünk először húsvétra Nicoline-nal húsvétra, családi vendégséget is fogadtunk, de végül nem vallottunk szégyent. Végül az édesapja is az én kalácsomat vitte haza magának tízóraira, csináltunk sonkakrémet, Nicoline pedig mindenféle bárányos dologgal húzott el a kanyarban (pedig nekünk a bárány elég érzékeny témának számít).

A sonkát ezúttal Bőből szereztük be, Tibi segítségével, amivel egy rakás jó tanács is járt: nagyon alaposan a lelkünkre kötötte (hetente négyszer), hogy ezt a sonkát bizony elég alaposan be kell áztatni. Most már bevallom, én ezt felesleges óvatoskodásnak tartottam, de aztán beadtam a derekam: még a hideg víztől is olyan brutális füstölt sonakszag keletkezett, hogy jó eséllyel rá is fért a húsra ennyi szelidítés. Jó sokáig főztük, nagyon alacsony lángon: lehet, hogy egy kicsit túlságosan is sokáig, de tényleg éreztük, mekkora az elvárás irányunkban sonkafronton, szóval szépen ráhagytunk a főzési időre. A végeredmény elég jó lett, csak éppen nagyon omlós lett a sonka… de azért nem maradt belőle menedzselhetetlen mennyiség.

A vágás közben lepotyogott darabokból meg néhány tojásból (meg persze vajból is fűszerekből) Nicoline aprítója segítségévvel egészen finom sonkás krémet rittyentettem: az íze elég erős volt ahhoz, hogy különleges legyen és elég krémes ahhoz hogy ne csak kóstolónyi adagot lehessen enni belőle.

Nicoline báránycombot és -gerincet vett, amiből részben leves lett, részben mindenféle sültek, friss zöldfűszerekkel. Zsófi édesapja szoros felügyelet tartotta ugyan, amíg a sütés folyt — mind a mai napig téma az a gasztronómiai atomcsapás, amit Nicoline francia, citromos báránya jelentett, amikor a világjáró hazaért a bodeaux-i bébisittelésből. Ezúttal nem merülhetett fel semmilyen panasz, a sült omlós volt és egyszerűségében is nagy ízletes — a legjobban mégis a zöldséges raguleves ízlett, ami a csontokból meg kiegészítésképpen egy kis csirkeaprólékból készült.

Egy Bori féle pizzát azért még megettem volna!