Előző nap nagyon megijedtem, mivel a bölcsességfogam ezúttal túllépett a szokásos enyhe és hamar elmúló fájdogáláson és már a fájdalomcsillapító sem tette könnyebbé az életemet. Péntek éjjel volt, másnap flashmob, szülinapi ebéd, buli — nyilván nem vághatok bele ebbe kínok kínja közepette. Úgyhogy Nicoline unszolására felhívtam a fogászatot, ahová járok. Milyen jó ugye, hogy éjjel-nappali fogászatnak köteleztem el magam, mindig tudnak fogadni. Gondoltam én. Ehhez képest a hölgy közölte, hogy másnap délután 3 óra a következő lehetőség, addig minden időpont fél- és negyedóránként foglalt. Ezt mondjuk nehéz volt elhinni, tehát hogy valakinek szombat 01:30-ra foglalása volt, és ha volt, akkor nem lehet neki megmondani, hogy bocs, van egy sürgős eset. Úgyhogy elmentem egy másik éjjel-nappali fogászatra, ahol sikerült is egy órán belül sorra kerülnöm.

Az orvos, egy nagyon enyhén külföldi kiejtésű, kedves, dinamikus, szívdöglesztően jóképű fiatalember ránézett a röntgenemre, megtapogatta az ínyemet, majd közölte, hogy húzni kell. 5% esélyt ad a sima antibiotikumos kezelésnek. Úgyhogy hetven perccel azután, hogy elindultam otthonról, már összeszorított gézzel a fogaim között, két recepttel plusz egy foghúzás utáni tájékoztatóval a kezemben szoronkolódtam a villamoson a sakálemberek között, útban az ügyeletes patika felé. Így a nagy napon végül fél négykor kerültem ágyba, egy nagy adag szorongással a meg nem főzött ünnepi kaja, és egy teljesen érzéketlen arccal a még mindig ható érzéstelenítés miatt.

Másnap fél nyolckor keltem, összedarabolgattam-előkészítettem a kakaós-fahéjas és a zöldséges chili összetevőit, majd két fazékban nekiláttam a párhuzamos főzésnek. Pont sikerült annyi időt spórolni, hogy időben el tudjunk indulni a flashmobra – amely amúgy a szülinapi bulim nyitóeseménye is volt. Klassz volt úgy táncolni, hogy tudtam-láttam, most barátok is néznek; utána meg jó volt fogadni a gratulációkat.

Hazamenet nekiestem a házi tortilláknak, főztem puliszkát, ami ugyan nem hagyományos chili-köret, viszont rágás nélkül is remekül lecsúszik. Nicoline hozott nachost meg sört és lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is.

Már majdnem mindenki ott volt, mire igazán éhesek lettünk. Viszonylag régen kellett már ennyi emberre főznöm, és jól esett, hogy megint nagy sikerem van. Volt, akinek elsőre nem annyira paszolt össze fejben a kakaó, a fahéj és a chili gondolata. Ilyenkor mindig nagy elégtétel, amikor az első udvariassági, leginkább csak a tányér bepiszkítására szolgáló adag után az illető hamarosan elindul az újabb, immáron rendes porcióért. A trükk a dologban amúgy csak annyi volt, hogy a kakaót sokszor párosítják az instant és édes italokkal, a fahéjat pedig a mindenféle édes sütikkel, holott az egyik egy elég kesernyés, rafináltan aromás anyag, míg a másik egy egzotikusan csípős fűszer. Semmiféle „furcsa” párosításról nincs tehát szó; ha úgy vesszük, a kakaó természetesen passzol a chilibe.

Utána játszódtunk; mivel nekem most már két éve a Dixit a kedvenc játékom, ezért most is ezt vettem elő. A többség szerencsére elég jól ráharapott, mi több, Juci még sarokba is szorított rendesen; végül aztán mégis Szürkenyúl volt, aki mindkét alkalommal cafatokra szaggathatta a célszalagot.

Ezek után a Galaxis Roncsderbit vettük elő, de sajnos itt elég bénán magyaráztam a szabályokat, így Gabit nem igazán sikerült berántanom a piszkos-olajos-vadkapitalista feelingbe. Abba is hagytuk, mielőtt kitört volna a botrány, inkább martinizett, aki ihatott, meg jól kidumáltuk a főnökeinket.

Afterpartyra ezúttal Csabi és Algi maradtak, egy kancsó nádcukorral édesített English Breakfastet gurítottunk még le fékezhetetlen duhajsággal.