Oblivion (A Feledés), 2013.

Trychydts | | | 2013., április 22., 11:49 | | |

(Ha valaki nem látta a filmet és minden képkockán meg akar lepődni, az inkább ne olvasson tovább.)

Tolkien a Gyűrűk Urának elején kifejti: megveti az allegóriát, mint az írói önkény egyik legfontosabb eszközét. Egy jó történet alkalmazhatósága ugyanakkor már az olvasó szabadságát erősíti. Ilyen értelemben tökéletes történet a méltatlanul lesajnált Oblivion is. Egy meglepően erőteljes műalkotásról van szó: szuggesszív és a cselekménnyel teljesen egyenrangú látványvilággal, komoly, mégsem tolakodó reflexiókkal alapvető metafizikai kérdésekre és kurrens társadalmi problémákra egyaránt. Reflektál egy sor korábbi sci-fire — anélkül, hogy a plagizálás hibájába esne.

Jack és Viktória a poszt-apokaliptikus Föld utolsó lakói. A hetven évig tartó háborút az űrlényekkel megnyertük, a Földet elvesztettük. Hatalmas gépek szivattyúzzák ki az óceánokat; amint az kész, ők is távoznak majd a Titánra, ahová az emberiség nagyobbik fele menekült. Jack a hidrokutakat védő drónok szereléséért felelős, szeretője, Viktória pedig egy üvegtoronyból tartja a kapcsolatot az emberiség átmeneti menedékhelyéül szolgáló űrállomással, a TET-tel, illetve információkkal, megfigyeléssel segíti Jacket. Kapcsolatuk bensőséges, mégis nagyon komplex. Rögtön az elején érezzük közöttük az intim kötődést, az odaadást, az egymásra utaltságot — miközben nagyon különböznek is, annak ellenére, hogy mindketten töröltették emlékeik java részét, mielőtt belevágtak a küldetésbe. Jack ugyanis a földfelszínen dolgozik, fizikai munkát végez, folyamatosan használhatja (rá is van kényszerítve) kreativitását,  állandó készültségben kell élnie, naponta kell szembesülnie életét fenyegető veszélyekkel.  Közvetlen és rendszeres kapcsolata van az elveszett világgal; mi több, a felszínen is kiépíti magának a kis menedékét, ahová vissza tud vonulni pihenni. Viktória ugyanakkor egy steril világban él, a TET állandó kontrollja alatt, csak figyelni és figyelmeztetni tud. Neki nincs hová elbújnia: egy geometriai formákból alkotott, csupa üveg mikrovilágban él, nagyon egy egyszerű és megkerülhetetlen törvényekkel szabályozott környezetben. Jacknek nem kell soha szembenézni a kockázattal, hogy elveszítheti őt, miközben ő naponta kell, hogy szembenézzen a magány iszonyatával.

A fentieket tekintve nem meglepő, hogy Jack az, aki inkább tele van kételyekkel. Miközben a Föld (a filmben lélegzetelállító, csodálatosan, harmonikusan melankóliával, részletekkel teli hitelességgel megformált) romjai között végzi a munkáját, egyre inkább azt érzi, ez az otthona, az emberiségnek is itt kellene maradnia. Ezek a romok pedig olyan, emlékszerű álmokat ébresztenek benne, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Miközben tudja, hogy túlságosan fiatal ahhoz, hogy valódi emlékei lehessenek a pusztulás előtti világról, állandó látomások kínozzák, amelyek az általunk is ismert New Yorkban játszódnak. És amikor az égből egyszer csak lezuhan egy űrhajó, amiben ott az álmaiban is látható lány is, egyre nyilvánvalóbbnak látszik, hogy a történet a megnyert háborúról és az elmenekült emberiségről nem más, mint egy alaposan kigondolt, gonosz hazugság.

Tom Cruise és Andrea Riseborough zseniálisak saját szerepükben: az utóbbi játéka amúgy jóval erősebb és megkapóbb, sokkal több benne az eredetiség és sokkal több benne a meglepetés. Tom Cruise-tól már pontosan tudjuk, milyen csendes hőstípust várhatunk; hogy ezt magabiztosan, a keretek között színesen és érdekesen hozza is, el is várható. Sem nem több, sem nem kevesebb annál, mint amire számítunk; kár is lenne kétségbe vonni, milyen sokat ér egy ilyen évtizedek alatt felépített, stabil és megbízható színészi jelenlét. A háromszemélyes dráma harmadik szereplője, Julia (Olga Kurylenko) nem is nagyon tud felérni kettősükhöz. Nem nagyon van saját karaktere; a cselekményt előremozdítja, új színt visz a történetbe, de nem válik valódi egyéniséggé.

A film egyik témája egyben az egyik legalapvetőbb metafizikai és ismeretelméleti kérdés: ki vagyok én és honnan tudhatom, hogy én valóban én vagyok? Jack és Victoria konstruált emlékek alapján gondolják azt, hogy valóban azok, akiknek hiszik magukat; miközben valójában nem mások, mint az idegen űrállomás által létrehozott klónok, a felderítésre kiküldött földi űrhajó legénységének másolatai. Kétségkívül szomorú és tragikus sors, megrázóbb, mint amikor Neo ébred rá arra, hogy az általa mindennapiként megélt világ hazugság. A világ ugyanis itt fájdalmasan valódi, ők viszont annak elpusztításának voltak vak és könnyen cserélhető eszközei. Jack és Viktória minden tudása arra alapult, amire emlékezni hagyták őket — a kérdés azonban nem csak egy ilyen ellenséges környezetben aktuális. Mi magunk is végletesen rá vagyunk utalva emlékeinkre, legyenek azok egyéniek vagy kollektívak — és aligha kell példákat hozni arra, milyen torz és káros tud lenni a kollektív emlékezet. Ha a Mátrix  a létezés és a szabad akarat kérdéseire reflektált, akkor a Feledés az antik szkepticizmus legszebb hagyományaira építkezik mesterien. Minden, amit tudunk vagy tudni vélünk, érzékelünk vagy érzékelni vélünk, kritikusan, szkeptikusan kell szemlélünk. Ha nem akarunk mások eszközei lenni, késznek kell lennünk felülvizsgálni mindazt, amit túlságosan könnyen tekintünk adottnak. Jack számára például a valóság validálásának eszköze az űrből visszatért lány volt, aki kívülről is képes volt megerősíteni, hogy amit Jack álomnak gondol, az valójában egy hiteles emlék.

Victoria mindezt sem elfogadni, sem elismerni nem képes, ezért inkább ellenük fordul — de ha igazán belegondolunk, számára nem is nagyon van más hiteles lehetőség. Ez a kettejük közötti szereposztásból következik; az ő steril és uniformizált világában nincsenek kivéltelek vagy kételyek; de ebben az ingerszegény környezetben arra sincs lehetősége, hogy egyáltalán kételkedni kezdjen. A film egyik legfájdalmasabb trükkje, hogy mennyire természetesnek fogadjuk el kettejük szereposztását — miközben az egyáltalán nem az. A férfi dolgozik, felfedez és küzd, a nő pedig otthon üldögél, a valódi világtól és az élményektől távol — szerepének pedig az is része, ahogy illatosan, finoman, lágyan, nőiesen, tökéletes alakkal, meztelenül belecsobban a torony üvegfalú medencéjébe. Valódi, James Bond lányhoz illő gesztus ez a néhány másodperces jelenet, ami elképesztő brutalitással üt vissza akkor, amikor megértjük, miért is van szükség ezekre a szolgálatkész, elsöprően érzéki gesztusokra. Nem árt visszaemlékeznünk arra, hogy ezek a lányok rendszerint a James Bond filmekben és regényekben is meghalnak — feláldozható sakkfigurák, akik a brutálisan macsó ügynök kényelmét szolgálják. Itt is erről van szó. Az őket meg (pontosabban újra-) teremtő TET ezzel az egyenlőtlen, de nagyon is konvencionális szereposztással tartja őket kordában, használja ki az emberi természetet a saját javára.

Victoria megjelenése, gesztusai amúgy nem csak a James Bond filmekből lehetnek nagyon ismerősek, hanem a különbözői női magazinokból is. Ez a finom, kényeztető gondoskodás, a feltétel nélküli odaadás, a rafinált szexualitás, a test és általában a megjelenés csúcsformában tartása évekkel az apokalipszis után is manapság is domináns sztereotípiák szerint is csak a nő kötelessége. Ilyen szempontból érdekes választás, hogy a topmodell Olga Kurylenko lesz végül Jack valódi felesége, a kevésbé nőies nő, aki a filmidő nagy részében testileg-lelkileg megtört és befelé forduló a több évtizedes hibernációtól és a rá zúduló kulturális sokktól. Szükre és koszos; az éterien tiszta Viktoria mellett szinte már férfiasnak is hat; ezzel szintén ráerősít a film szkeptikus üzenetére. A sztereotípiák, a “hagyományos” szerepek ugyanúgy alkalmatlannak bizonyulnak arra, hogy valódi megoldásokat nyújtsanak, mint ahogy a kollektív tudás sem bizonyul valódi tudásnak.

Ami még különösen érdekes, azok a film vallási vetületei. A TET végül egy olyan entitásnak bizonyul, amelyik önmagáért él, amely — ha korlátozottan is — de képes teremteni, képes kommunikálni teremtményeivel. Bizonyos értelemben Jacknek és Victoriának ő az istene; ha teljesen tudatlanul és reflektálatlanul is, de benne (neki) hisznek, egy olyan, a földi életen túli Paradicsomért dolgoznak, amiről semmit sem tudnak, aminek a puszta létezése is hiten alapul (és ami valójában hazugság). Jack, amikor szembe kerül ezzel az istennel, végül a halált választja, csak hogy elpusztítsa ezt a hamis istent. Érdekes csavar azonban, hogy a film nem a puszta tagadásból álló, ugyancsak reflektálhatatlan ateizmust állítja fel alternatívaként, hanem Horatiust idézi — egy olyan vallást, amely szerves része volt a mindennapi életnek.

Komplex és rengeteg érdekes kapcsolódási pontot kínáló történetről van tehát szó — válaszol egy sor korábbi felvetésre és izgalmas saját üzeneteket fogalmaz meg. Radikálisan más választ ad például a “semmi sem az, aminek látszik” felvetésre, mint a Mátrix; miközben Neo egy alternatív közösséghez csatlakozik, illetve maga is egy ugyanúgy egy fontos referenciaponttá válik mások számára, mint amilyen neki a Mátrix volt, a Feledés az egyéni igazságkeresésre, a folyamatos szkepiszsre helyezi a hangsúlyt. Nagy kár, hogy az erős vízió és a komplex mondanivaló nem párosul hasonlóan hibátlan történetvezetéssel. Néha nem lehet nem észrevenni egy két fájdalmasan túlhasznált klisét és jelenetet — ráadásul érthetetlen is alkalmazásuk, hiszek ezeket rendszerint a kevésbé fontos pontokon vetik be az alkotók. Morgan Freeman szerepe fájdalmasan unalmas és egydimenziós, holott a Mátrix Morpheusa (Laurence Fishburne) már egyszer megmutatta, hogy az ilyen, felrázó-felébresztő típusú karaktereket sem csak unalmas messianizmussal lehet eljátszani.

Ízléses, egyedi és mesterien kidolgozott viszont a film zárójelenete: egy utolsó, végső egy állásfoglalás a szkepticizmus mellett, amely még egyszer, búcsúzóul és kíméletlenül megkérdőjelez mindent, amit addig adottnak tekintettünk a szerpelők érzelmi világában. A “hogyan tovább” kérdése nyugtalanítóan nyitott marad.

| | |