Már nagyon kirándulhatnékom volt — annyira, hogy életemben először el is szántam magam arra, hogy ténylegesen megszervezzek egy túrát Budapesten kívülre. Némi variálgatás után végül a Verőce-Nógrád útvonal jött ki. Sok-sok létszámváltozás után végül négyen vágtunk neki, Marcika úgy döntött, hogy a kalandosabb végéről fogja meg a dolgokat és majd csak az egy órával későbbi vonattal csatlakozik hozzánk a két kutyájával, Lottyval és Dióval. Egy darabig vártunk rájuk, forraltboroztunk egy erősen rusztikus helyen (a vécék Toi-toi-ból átalakított budik voltak, a tulaj pedig maga lődözte a vadakat, amit felszolgált). A csajok végül úgy döntöttek, nem képesek igazán átérezni a marcikaizmus valódi szellemiségét és előremennek, én meg Zé pedig elindultunk levadászni a csodabogarat.

Egy ilyen jelenség persze nem marad észrevétlenül, találtunk is szemtanúkat, akik beszámoltak a Magyarkúton mindenfelé kószáló, agarat sétáltató marslakóról, de végül megtörtént a csoda, és egyesítettük erőinket. Elindultunk a lányok után… a rossz úton. Mivel azonban mi is elvétettük a terepet, erősen kérdésesnek tűnt, hogy Nicoline és barátnője vajon benéztek-e az embermagas farakások mögé, hátha ott a jel. Miközben tanakodtunk, hogy akkor most merre is induljunk utánuk, vagy hogy vették-e a „ha egy óra múlva nem, akkor a fogadónál találkozunk” adást. Közben érkezett egy rendkívül informatív és a térerőt erősen nélkülöző erdőben külösen jól hasznosítható „hol vagytok?” sms. Három telefonnal zsonglőrködve végül sikerült megtalálnom a megfelelő lyukat a téridő-kontinuumban, és kapcsolatban léptem Nicoline-nal: tőlünk kb. két kilométerre várakoztak a rossz úton. Zé közben már előrement a jó irányba. Úgyhogy ott hagytam Marcikát a kutyákkal és a térképekkel, és futni kezdtem a jó hely felé — gondoltam, a jelenlétem majd hűsítőleg hat a csajok idegeire; különben is egyszerűbb nekünk kerülőt tenni, mint a csajokat visszarendelni az elágazáshoz. Arról már nem is beszélve, hogy nem szívesen mondtam volna le arról a mámorító érzésről, hogy tudom, hogy hol vannak.

Így kezdtünk bele végül a második, embert próbálóbb, valóban természetközeli szakaszba: bokáig érő hó, fák, bokrok meg egy-két szúnyog. Sikerült még egyszer elvétenünk az irányt, de végül csak kilyukadtunk a szántóra Nógrád határában, ahol anno Balu meg én azzal szórakoztunk, melyikünk tud nagyobb hógörgeteget összerakni. Ehhez a játékhoz ezúttal sem az idő, sem a szükséges hómennyiség nem állt rendelkezésre, úgyhogy csak becaplattunk az állomásra, csurom vizesen, fáradtan, de megelégedetten. (Én titokban még Nicoline-ra is erősen büszke voltam, aki otthon, viszonylag kezdő túrázóként még azon aggódott, mi lesz, ha vizes lesz a cipője, aztán még az utolsó métereken is volt energiája hülyéskedni.) Negyven perc volt az út Vácig, húsz perc Pestig — ahol már várt minket a névnapját ünneplő édesanyám és áldott jó szárítógépe.

Most viszonylag jól el vagyunk látva turistatérképekkel, úgyhogy aligha ez lesz az utolsó ilyen kaland.