Amikor Tetovált lányról írtam, engedtem azoknak a külföldi hangoknak, miszerint ennek a különlegesen erős atmoszférájú, komplex mondanivalójú filmnek a „valódi” története a regényben van. Kíváncsi voltam, utánajártam. Sajnos a regény messze nem éri el a film színvonalát. A történet valóban komplexebb, a Harriet Vagner utáni nyomozás sokkal realisztikusabb, a cselekmény jobban át van gondolva, mentes az abszurd képtelenségektől is. Ezeket a pozitívumokat az irodalmi érték teljes mellőzésével próbálja kompenzálni — teljes sikerrel. Ez a könyv nem több ügyes szellemi konstrukciónál, ami leköti ugyan az embert, de a végén mégis azon kapja magát hogy a szerzőnek a leírt emberi szenvedésekkel nem volt más célja, mint az ő borzongatása és szórakoztatása. Akkor már jobb volt a Da Vinci kód — érdemi mondanivaló ott sincs, csak izgulunk egy nyomozás végeredményért, de legalább nincs benne állatias kegyetlenség és nem csorog patakokban a vér.
Sorra véve a „veszteségeket” (persze ez csak annak az, aki előbb látta a filmet), a leginkább talán a film erős drámaiságáért kár. A filmben nagyon markánsan hétköznapi emberek szerepeltek, és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a mögöttes üzenet hatni tudjon. Így ugyanis a néző számára is jól beazonosíthatóak voltak a megjelenített személyiségek, hitelesek voltak a közöttük levő súrlódások, konfliktusok. Bizonyos értelemben ismertük a film szereplőit; a történet szociografikus keresztmetszetet adott a jóléti társadalmakról is.
A könyv ehhez képest teljesen fekete-fehéren ábrázolja a dolgokat, a szereplők pedig hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. A „jók” (például a filmben központi szerepet játszó Millenium magazin munkatársai) morálisan akkor is kikezdhetetlenek, ha éppen szakmányban követik el a bűncselekményeket. Gondolkodásuk letisztult és világos, stratégiai érzékük kitűnő, gyakorlatilag tökéletes közöttük az összhang, az esetlegesen fellépő problémákat szexszel vezetik le. Minden érzelmük pozitív, ha felháborodnak valamin, akkor az kizárólag az Igaz Ügy iránti maximális elköteleződés kifejeződése. Hibát csak akkor követnek el, ha az elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a regény cselekménye továbbhaladhasson.
Ennek az elképesztően elfogult ábrázolásmódnak a következményei valójában a címszereplő lányon mutatkoznak meg. Míg a filmben egy elképesztően tehetséges és intelligens, de saját démonaival folyamatos harcban álló, személyiségének maradék integritásáért folyamatos küzdelmet folytató, mások által sokszorosan megvetett és megalázott szereplőt látunk, addig a könyvben egy kikezdhetetlenül erős és szívós, megtörhetetlen, szinte mechanikus tökéletességgel operáló sötét angyalt. Egyedül a legutolsó oldalon bicsaklik meg egy másodpercre, de hát ez sem elkerülhető, hiszen így garantáltan kíváncsiak leszünk a folytatásra.
A „gonoszok” viszont aztán tényleg nagyon azok: képmutatóak, cinikusak, haszonlesők, erőszakosak, elvakultak, beképzeltek, önzők, részvétlenek, hazudnak, frigidek de legalábbis szexuálisan elhanyagoltak, minősített esetben ölnek és nőket erőszakolnak meg. Csúnya egy bagázs, csak azok remélhetnek feloldozást, akiknek a Fény angyalai (a főszereplők) meg tudnak bocsátani a végén. Mi, olvasók esélyt sem kapunk arra, hogy legalább a nem-sorozatgyilkosokkal magunktól is azonosulhassunk.
Amennyire gondosan ki van dolgozva a cselekmény, az irodalmi eszközök alkalmazása éppen annyira silány . Minden egy kicsit túl van húzva. A „realisztikus” légkör megteremtésének egyik legfontosabb eszköze a számítógépes márkanevek folyamatos ismételgetése. Mindenkinek tudjuk, hogy milyen laptopja és asztali gépe van, rengeteg program a nevén van nevezve (a főgonosz persze Internet Explorert használ). Ez egy idő után nagyon fárasztó. Ez ugyanis pont olyasmi, ami a valóságban rendszerint nem tudatosodik az emberben; nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a történetet valójában egy szoftver- és hardverügynök meséli el nekünk. Rengeteg a közhely. „A gondolat úgy hatott rá, mint derült égből a villámcsapás” — amennyire csinosan (?) mutat ez egy középiskolai fogalmazásban, annyira igénytelen egy nemzetközi kiadásra szánt regényben.
Időről időre igénytelen és idétlen viccek szúrják a szemünket: a szerző szemlátomást azt gondolta, hogy egy-két jó poén sosem árt. Pedig amikor emberi kapcsolatok kibontakozásáról kéne őszintén és egyenesen beszélni, akkor nem feltétlenül kívánatos vicces feliratú gúnyákba bújtatni a szereplőinket.
A regény szerkesztése sem egységes. A legnagyobb baj az, hogy amikor az író éppen nem tudja megoldani, hogy az olvasó az amúgy következetesen alkalmazott, „láthatatlan megfigyelő” szemszögéből ismerje meg a dolgokat, akkor egyszerűen félreteszi a regényt és szájbarágósan megmagyaráz mindent, a saját (írói) véleményét is hozzátéve. Fut a cselekmény, Stieg Larsson egyszer csak leteszi a tollat, elmagyarázza, mit kell tudnunk a svéd gyámügyi rendszerről, elmondja, hogy neki mi a véleménye, majd, mintha mi sem történt volna, követjük tovább a hackerlányt a folyosón.
Az események sokáig szigorú időrendben történnek, és mivel a történet legtöbbször legalább két szálon fut, ezért adott a lehetőség a feszített tempójú történetmesélésre: hol ezt, hol azt a szereplőt követjük, ha párhuzamosan történnek velük a dolgok, akkor egy-két oldalanként váltogatva közöttük. (Ezt a szerkesztést amúgy a film is visszaadta.)
Ez az elv csalódást hozó igénytelenséggel bomlik meg a könyv utolsó fejezeteiben. A központi rejtély már megoldódott, a szereplőknek gyakorlatilag szinte már csak szövetségesei vannak és a végső győzelemhez kétség sem férhet. Ehhez képest hosszan, unalmasan, az eddigi stílust a lustaság jegyében sutba vágva, teljesen ad hoc megoldásokkal kell megismernünk minden részletét annak, hogyan varják el szereplőink (majdnem) az összes szálat. Az említett lustaság oda vezet, hogy megjelennek a vendégszövegek is: a szerző már nem bíbelődik azzal, hogy tömören és röviden ismertesse a szereplők által írt és olvasott e-mailek tartalmát, egyszerűen úgy tesz, mintha bekopizná ezeket, és voila, máris megvan az ideológia a szerkesztetlen, informális és slampos stílusra.
Ez az utolsó rész amúgy azért is szörnyű, mert itt derül ki feketén-fehéren, ami már eddig is sejthető volt, hogy micsoda brutális és vérlázító erkölcsi demagógia áll a főszereplők cselekedeteinek hátterében. A szerző gyűlöli a kapitalizmust — ezt egy-két kiszólással már korábban is sejtette — és elkötelezett híve a „cél szentesíti az eszközt” elvének. Legszívesebben alighanem egyszerűen csak leggéppuskáztatná a pozitív szereplőkkel a saját maga által teremtett, vérszívó, gonosz spekulánsokat: az író szemlátomást gyűlöl mindenkit, aki vagyonát nem átallotta a tőzsdén gyarapítani. Amikor a főszereplőt arról kérdezik egy sajtótájékoztatón, nincs-e lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy cselekedetei negatív hatással vannak a tőzsdei árfolyamokra, határozott nemmel felel. A tőzsdén ugyanis csak élősködő spekulánsok gazdagodnak, ha ők elveszítenek pár millió koronát, azért nem kár — fejtegeti nagy élvezettel. Belegondoltam, és rögtön kedves barátaim jutottak eszembe, akik nemrég részvényalapokba fektették spórolt pénzüket, hogy a kislányukat majd megfelelő iskolába járathassák. Körülbelül ekkora szellemi erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy belássuk: a tőzsde nem a Sátán kreálmánya és nem is intézményesített kizsákmányolás fellegvára. Egyszerűen egy olyan piac, ahol nem krumplit veszünk, hanem tulajdonrészeket; semmivel sem rosszabb ezzel kereskedni, mint pl. olajjal. Lehet persze másképpen gondolni, de a regényben gondolatok nincsenek, csak elvakult fröcsögés.
Persze így az sem meglepő, ha a kiválasztottaknak bizonyos helyzetekben minden megengedett. Újságok nyugodtan foglalkoztathatnak bűnözőket, zúzhatják szét a kiszemelt gengszterek privát szféráját, taposhatják őket a sárba, uszíthatják rájuk a rivális bandákat, rendezhetnek ellenük kizárólag illegálisan szerzett információkra épülő hajtóvadászatot. A Tetovált lány utolsó része így nem más, mint egy médiadiktatúráért kiáltó pamflet — a demagógia szokása szerint persze felvilágosult és a Jó iránt elkötelezett diktátorokkal. Szembe köpése annak az elvnek, hogy az emberi jogok és a törvények betűje és szelleme iránti tisztelet még akkor is köt bennünket, amikor bűnözők ellen harcolunk.
A regény következő feldolgozását David Fincher jegyzi majd és Daniel Craig lesz a főszereplő. Számomra ez azt jelenti, hogy a film sokkal hívebben adja majd vissza az eredeti történetet és az eredeti szemléletmódot. Ami hatalmas kár. Akkor már inkább maradok a svéd verziónál, a forgatókönyv minden gyatrasága ellenére.