(Elérhető a Project Gutenbergen.)
Amióta olvasási fogadalmat tettem, viszonylag sok hajótöréses történet ment már át a kezemen; mind közül talán ez volt a legunalmasabb. Mondhatnám azt is, hogy nem tetszett, pedig van benne erő — mégis nagyon vontatott olykor, kicsit maníros is, kicsit poros is, tudományosan végképp túlhaladott, és ennek már megírásakor érződnie kellett volna.
Főhősünk egy hajótörés viszontagságai után egy szigeten köt ki, ahol a titokzatos Dr. Moreau és a titokzatos Dr. Montgomery titokzatos, élveboncolásos kísérleteket végeznek egy titokzatos laboratóriumban, a környzező erdőkben pedig hemzsegnek az embernek kinéző, de sok szempontból állat módjára viselkedő, titokzatos élőlények.) Kábé ez az expozíció, innentől kezdve kellene meglepetésekre, fordulatokra meg csavarokra számítani, ami azért elég nehéz. Ráadásul a cselekmény tényleg nagyon szét van húzva, a főhős rengeteget szenveleg, teátrális hisztériái pedig akkor is idegesítőek, ha elég nagy stressznek van kitéve.
Mivel a történet keretbe van foglalva, egy kéziratot ismertetnek, amelynek valóságtartalmát már egyszer hiába próbálták ellenőrizni, nem túl nehéz megjósolni a végül bekövetkező katasztrófát sem. Mivel viszont a kéziratot mégiscsak olvassuk, a potenciális izgalom nagy részétől is meg vagyunk fosztva.
Ami érték van a könyvben, az a filozófiai mondanivalónak köszönhető. Hol van a kapcsolat ember és állat között? Mi választja el embert és állatot egymástól? Elnyomhatók-e az állati ösztönök; van-e szubsztanciális különbség ember és állat között? Ezek a kérdések még ma is aktuálisak, és feltevésük egyszerre nyugtalanító és inspiratív.
Összességében viszont semmiképpen sem egy letehetetlen alkotás.