Tegnap — némi eltéréssel a diétánktól — paprikás krumplit főztem, plusz rekordméretű linzerkarikát is hazacipeltem a táskámban. Valaki ugyanis úgy érezte, hogy egy nyűgös nap és egy torna után némi hangulatjavítóra is szüksége van, és a délután folyamán kifejezte azon nézetét is, miszerint erre legalkalmasabb ez a gyorsan összedobható klasszikus kaja lenne. Örömmel jelenthetem, hogy sikerült helytállnom szakácsi szerepemben. Sikerült megfelelően finom krumplit rittyentenem, ami ráadásul még a „meglepetés” szerepét is jól betöltötte. Cseles módon úgy csináltam ugyanis, mintha ellenezném a paprikás krumpli ötletét, valójában hazafelé beugrottam a CBA-ba, vettem néhány gigantikus méretű krumplit, előre csomagolt, de azért bőrös virslit, és tettem bele a még múlt hétről maradt paprikából is (persze csak keveset).  A linzerkarika pl. el sem fogyott elsőre pedig a célszemély linzermániáját nemzetközileg is igen magas szinten jegyzik.

Még nem írtam a tízórás szerepjátékról sem. Hatalamas élmény volt pedig, egy igazi, klasszikus fantasy kalandot sikerült összerántanom, egy másfél dollárért vásárolt kiegészítő segítségével. A másik, ami nagyon tetszett, hogy ha elég hosszú idő alatt, de egy alkalommal ténylegesen végigjátszottunk egy kalandot. Ezt nagyon szeretem: nem megy el úgy senki, hogy elvarratlan szálak maradtak volna,  nem felejti el senki, hogy éppen hol tartottunk, a játékkal egyben a kalandnak is vége van. Az elsősorban a gördülékeny játékban megmutatkozó pozitív visszacsatolás is jól esett, mert az utóbbi időben nem egy alkalommal éreztem úgy, hogy zsákutcába jutottam mesélőként. Mondanom sem kell persze, hogy másnap éjjel a saját mesémmel álmodtam.

Addig vitorlázgattam a nyáron, amíg sikerült felkavarnom a múltat, és most több ismerősöm is előúszott balatonfüredi múltamból. Az egyiknek papíros levelet írogattam Angliába, a másiknak e-mailt írtam, nem kis meglepetésemre a hat évvel ezelőtti címére.  Utóbbi Jack volt, akivel anno remekül megértettük egymást, aki anno a Közgázon kapta ezt a bájosan sablonos becenevet, és akinek szénfekete szemű első barátnője hívott el életem első meglepetésbulijára, természetesen Jack tiszteletére. Az utca messzebb volt a messzinél, a szüleim el sem akarták hinni, hogy létezik egyáltalán olyan számú kerület — magáról az utcáról már nem is beszélve.