A hétfő vezényszava a „shopping” volt, és ebben, legalábbis egy bizonyos mértékig, én is kivettem a részem. Elmentünk, megnéztük a Harrods-ot; noha én magam nem vagyok egy kifejezett-vásárló alkat, ez azért még nekem is nagy élmény volt. Itt mindenféle történelmi feeling közepette tényleg iszonyú sok mindent lehet kapni, szép, ízléses tálalásban, életnagyságú kisgyerek-bronzszobortól (fecskékkel a vállán), a komplett lószerszámokon és lovaglóruhákon át a parfümökig, a márkás ruhákig és persze egy komplett gyerekemelet is van. Itt vettem is valamit az unokaöcsémnek, egy széles mosolyú, feltűnően Hugh Grant kinézetű eladótól. Egy elég luxuskinézetű kávézóban ittunk némi forró csokit meg shake-et, meglepő módon mondjuk olyan felsőátlagos áron, aztán egészségügyi okokból benéztünk a Harrods luxusvécéjébe is.
Én azt hittem, hogy ez a „luxusvécé” csak amolyan költői csavar, némi kis marketingduma, de nem. Hatalmas, márvány-porcelán hodály, ahol egy öltönyös manus ugrál az ember körül, szappannal, törölközővel látja el, kézmosás közben meg parfümöket ajánl a figyelmébe. Itt azért már tényleg úgy éreztem, hogy a Harrods, az nem az én társadalmi szinten. Szerencsére lenn, az élelmiszeroszályon már majdnem hétköznapi körülmények között konzumálhattunk.
Utána piknikeztünk egyet a Hyde parkban, a fejünk fölött jöttek-mentek a felhők, mi meg falatozgattuk a Tescoban vett csomagolt sült csirkét kenyérrel meg zöldségekkel. Utána Kathy elment shoppingolni, én meg egy kicsit mászkálgattam. Végig a Hyde parkon, utána metróra szálltam, hogy végre ne csak Westminstert meg Tower Hamlets-et (itt lakunk) lássam Londonból, hanem mondjuk Hammersmith-t is. Ami persze még mindig csak a kettes zóna, de azért mégis sikerült beletalálnom, és valami egyedit elcsípnem fotózásilag.
Este elolvastam a Times-t, persze olyan angolos lendülettel — nem hiszem, hogy van élő ember, a nyugalmazott lovassági ezredeseket is a bankárokat leszámítva, aki ezeket a mammut-újságokat cover to cover végignyálazza. Azt hiszem, az első alkalom, hogy nem csak a repülőn szántam időt arra, hogy kövessem az itteni sajtót. Amúgy ezt az újságolvasást mindenkinek ajánlom, segít beilleszkedni a helyi feelingbe. Ha az ember megáll egy kósza tévé-képernyő előtt, és ott beszél valaki, nagyobb eséllyel fogja tudni, miről van szó.
Másnap Kathy turista-igényeit kielégítendő vágtunk neki Londonnak: megnéztük a Buckingham palotát, a Big Bent, a Westminster-apátságot. Itt döbbentem rá, hogy a Big Bent, azt már én is láttam, elsétáltunk mellette Baluval, amikor átutazóban Londonon, körülszaglásztunk egy kicsit — csak éppen én nem gondoltam volna, hogy ennyire kicsi. Utána elmentünk a Baker Streetre, beugrottunk egy kicsit Sherlock Holmes-hoz. A könyvek alapján a magyar fejemmel én persze egy sokkal nagyobb, vagy mondjuk így, szélesebb házat képzeltem el; ehhez képes láttam, hogy a reggelizős szoba mennyire zsúfolt, a hálószobák meg kábé akkora méretűek lehettek, mind az én első saját szobám (a cselédszoba a konyha mellett), maximum egy kicsit nagyobb. Viszont sokkal magasabb volt a ház, ergo a helyiségek száma egy kicsit nagyobb volt, mint amit ösztönösen sejtettem.
Utána — immáron az én kívánságom alapján– végigjártuk a fontosabb vasútállomásokat, némi fotózgatás céljából. Az egyik állomáson vettünk némi amerikai mogyorót is.
A Buckingham Palota melletti St James parkban Kathy ugyanis összehaverkodott egy futóval, aki a hatvanas években járt is Magyarországon versenyezni — mókusokat etett a zsebéből ilyen hámozatlan mogyorókkal, és Kathy is szerette volna kipróbálni. Kapott is egy darabot, amit a mókus sikeresen ki is vett a kezéből — na, innentől kezdve fix pont volt az életünkben, hogy mókusokat még etetni kell. Ekkor eszembe jutott, hogy tényleg, a Hyde parkban is láttam ilyesmit, amikor mászkáltam, úgyhogy végül oda mentünk vissza, ahol a mókusok — a megfelelő helyeken — szó szerint csapatokban rohangálnak. Egy kicsit fotóztam, ahol Veronika mint valami középkori szent, eteti az állatokat, utána leültem Independentet olvasni. Kábé a végére is jutottam, mire egy kutya szétzavarta a lelkes, mogyorózabáló csapatot, mi meg rájöttünk, hogy kábé nyolc és fél órája sétálgatunk szóval hazafelé vettük az irányt.
Némi mikrós vacsora után fecsegtem egyet édesanyámmal, aki szerint érdemes lenne a Sohót is megnéznünk késő este. Engedtünk a csábításnak, bár nekem, hogy őszinte legyek, egy kicsit más az elképzelésem a mozgalmas éjszakai életről. Az angoloknak ugyanis az a fajta éjszakai élet, amit én szeretnék annak nevezni (iszunk pár cidert egy angol pubban) tizenegykor véget ér (lehet, hogy valami rendelet alapján — egy ideig még követtem, hogy éppen mi a szabály, de egy ideje már nem), csak pár étterem volt nyitva, de ide meg minek mentünk volna be. (Ebből a szempontból, megjegyzem, Sopron kiütéssel üti Londont, ahol nemhogy gin tonicozni lehet éjjel, de még válogatni is lehet a helyekből.) Mindegy, egy másfél órát azért hozzácsaptunk a kilométeróránkhoz. Így cidert ugyan nem ittam, de legalább azt sem képzelem, hogy veszítettem valamit.