Elkerített Város

Mostanában nincs szerencsém. Minden reggel, amikor leszállok a légjárgányról, hogy neki vágjak annak a tíz perces útnak, ami a megállótól a munkahelyemig tart Barnie csatlakozik hozzám. Hónapokkal ezelőtt volt egy kis összezörrenésem vele, mert úgy éreztem kileng nála a tökfej jelző, úgyhogy miután szofisztikált módszereim arzenálja csődöt mondott, bevetettem Try trükkjét, miszerint két hétig csak és kizárólag munkaügyben voltam hajlandó vele beszélni, no persze azt is teljesen közönyösen. Lévén egy olyan emberről beszélünk, aki belehalna ha 5 percig ne mondhatna valamit – tök mindegy mit, csak mondjon valamit, ha épp arról van szó hogy még egyszer ellövi azt a szar gagyi lejárt poént, ami már első alkalommal is übergáz, ciki, vagy éppen undorító volt, hát akkor ellövi azt.

Nos a két hét szadizás után, végül megtört a fickó, úgyhogy azóta tudom kezelni. Tudja hol a határ, meddig mehet el, ha rászólok befordul, hallgat rám. Azt is megtanultam, hogy hogyan tegyem számára cikivé egy-egy megjegyzését. Vicces dolog. Nos, amióta Try időben elkészül, és velem tart, időben érek a légjárgányhoz is, és egy időben a megállóba Barnie-val. No, persze ez azt is jelenti, hogy vele együtt kell elmennem a munkahelyre. Amíg mosolyszüneteltem vele, addig inkább elhúzott mellettem, és ment előttem, de amióta szóba állok vele, azóta megint velem tart. Szerencsére elég jól irányítom a helyzeteket. Pl.: ma tett egy gúnyos megjegyzést felém, ami még “vicces” is volt, csak nem a vicces fajtából, mire Zac is elnevette magát. Azt mondom Barnie-nak.

– Ez nem volt vicces.
– De hát Zac is nevetett!
– Zac nem a vicceden nevetett, hanem azon hogy mennyire hülye vagy, igaz Zac? – nézek rá szuggesztíven.
– Hehe, peeeersze! – nevet közbe Barnie, mire Zac felé fordul, és közli vele.
– Sajnálom, de most Kathyvel kell egyet értenem. A poén szar volt, te pedig hülye vagy – én meg majd leesek a székről Barnie arckifejezése látván.

Hát így telnek a napjaim. Szerencsére sosem unatkozom, a konfliktusokat jól kezelem, – már ha akad nagy néha – ami pedig a hangulatot illeti nem panaszkodom. Ám mégis, amiért elkezdtem mesélni a légjárgány megállós dolgot az a függőség. Az hogy nem tudok elszakadni a D&D világtól. Az a helyzet, hogy még utazás közben is rajtam a VR szemüveg, no meg szinte mindenhol. És, amikor vagy negyedszer is úgy kap el Barnie a megállóban, hogy VR szemüvegben nyomulok, alig koncentrálva az útra, meg az forgalomra, csak ennyit szól mosolyogva:

– Hallod, ez már beteges!

Én pedig csak annyit tudok kinyögni:

– De ez olyan izgalmas rész – és valójában mindig az, úgyhogy mintha semmit sem mondtam volna.

Talán tényleg betegesen viselkedem. Lecsatolom magamról a VR szemüveget, és beletörődöm, hogy legközelebb majd meló után veszem elő. Ma kivételesen dolgozni fogok. Egész nap.

Try tegnap megleptem egy kis autentikus francia hagymalevessel. Fincsi sajt, gőzölgő hagymalevessel, és mindez egy szépséges kerek cipóban tálalva. Volt sikerem, örültem is neki :).

Új hely, új emberek — Furrier Dzsí

Trychydts ||| 2008., január 22., 16:20 |||

Sokat törtem már a fejem azon, hogyan mutathatnám be az új arcokat az új helyen; végül úgy döntöttem, külön bejegyzéseket fogok szentelni az egyes személyeknek, így nem kell azon görcsölnöm, hogyan foglalhatnám be valamennyit egy nagy történetbe. Kezdjük hát azzal, akit a legelőször láttam meg — mármint a főnökömön kívül.

Még csak interjúra jöttem, a főnököm pedig a folyosón ült és tárgyalt vele — ma már tudom, hogy azért ott, és nem a kettő méterre levő irodában, hogy Furrier Dzsí tudjon dohányozni. A főnököm magyarázott, Dzsí figyelt és néha bólintott egyet. Inkább nézett ki topmanagernek, mint a főnököm, aki pedig inkább az, mint Dzsí.

Furrier Dzsí egy konszolidált vérfarkasként képzelhető el a legegyszerűbben. Lehet, hogy nem vicsorog, lehet, hogy nem tépi le az arcodat, de azért mégiscsak egy vérfarkas. Ha megereszt felém egy mosolyt, vagy elsüt egy poént a rovásomra, akkor tök jól érzem magam, mert érzek valamiféle bizonyosságot arra, hogy a következő harminc másodpercben n/sem fogja átharapni a torkom. Úgy alapértelmezésben viszont viselkedése mintha azt sugallná, hogy egy jelentéktelen kis féreg vagyok, akit valami figyelmetlen pincér hozott be a salátáján.

Emlékszem, talán a második hetemet tölthettem itt, amikor Eve.B a kezembe nyomott egy chipet, miszerint a főnököm azt akarja, hogy foglalkozzam vele. Belenéztem, egy útijelentés volt, mindenféle utalásokkal mindenféle nagyobb dokumentumokra. Felvettem a kapcsolatot a szerzővel, aki közölte, hogy épp egy operáció után van, forduljak Furrier Dzsíhez. Fordultam, azóta már bánom, de személyesen. Felhívott az irodájába, előtte még fordult egyet a kabátjáért. A munkahelyem dinamikáját elég jól jellemzi, hogy ez alatt a harminc másodperc alatt kiderült, hogy mennem kell egy megbeszélésre, amiről elfelejtettek értesíteni, mert én még egy olyan fogaskerék vagyok, akit időnként elfelejtenek beszerelni a gépezetbe. Akkor már az említett vérfarkas-effektus miatt nem akartam ezzel terhelni Dzsít, gondoltam, felmegyek vele, felmarokolom a háttéranyagot, amit adni akart nekem, aztán húzok a megbeszélésre, amikor arról már úgyis el voltam késve.

Az irodába felmenve ő elég gyorsan megtalált négy anyagot, mondta, hogy az ötödik valószínűleg nem lesz meg, majd odaadja a kollégája másnap; de azért csak matatott tovább. Próbáltam udvarias verbális jeleket adni miszerint akkor maradjunk is ennyiben, erre rám meresztette ibolyaszín kiberszemeit, és lassan azt mondta:

— A későbbi, barátságos együttműködés jegyében mondom, hogy ha elkezdesz engem dolgoztatni, aztán leállítasz, az engem frusztrál.

— Igazság szerint — rángatóztam, mint akibe bevezették a kettőhuszat –, hogy mégis kellene mennem arra a másik megbeszélésre…

— Akkor miért nem mentél? — még lassabban, még merevebb bámulással.

— Gondoltam, hogy ha már most ráérsz, akkor most elkérem, de…

— Akkor menj.

— De tényleg elnézést…

— Menj.

Együtt utaztunk az egyik hétvégi workshopon, az első közös vacsin, amikor szenvtelenül felszólított, hogy adjam elő magam, kiderült, hogy ő is dolgozott Andrej alatt (ő volt a legendás szabadban tördelő), ismerte Baklacot és Sanyilacit. Gondoltam, ha kiderült, hogy hideg váltással ugyan, de annál a lapnál dolgozunk, akkor talán egy kicsit kevésbé leszek féregszerű, de ez nem igazán jött be. Nagyon kevéssé vette a chitchat-lapjaimat visszafelé az úton és a kajánál a későbbiekben, és általában is ergonomikusabbnak tekinti a levegőnek nézésemet. Egyelőre viszont még élek.

Plus ça change, plus c’est la me^me chose. Ez a frappáns kis közhely valami elképesztő pontossággal illeszkedik a munkámról szóló áradozás elé.

Részben mintha egy másik bolygóra szálltam volna át. A prioritás-rendszerem, az életem úgy csúszott szét és állt össze újra, hogy biztosan nem ismernék magamra, ha két évvel ezelőtt előtt szembejövök magammal az utcán. Öltönyös lettem, hálózatfejlesztő szakemberek között töltöm az életem, belépőkártyával megyek be a liftbe, az irodámba, a tárgyalóba, a vécébe. Irodám van, szabályozhatóan fényáteresztő ablakkal, a személyes igényeimre hangolt munkaállomással, és a hálózaton megosztott naptárral. Elektronika tervezi a programjaimat, nézem a saját naptáramat, nézem a főnökömét, szabad idősávot keresek magamnak, amikor felmehetek tárgyalni a netállomásunk hegesztéséről a cég kommunikációs öltönyöseivel.

A fiókomban porok. Kávépor, teapor, pudingpor, levespor, kakaópor, tésztaízesítő-por, tejpor, vízpor. Saját vízforralóm van, meg céges bögrekészletem, kockacukor a kávéhoz. Otthonosan mozog a Kathytől kapott masina, tényleg sokkal kellemesebben érzem magam a hangtól reggelente, meg ebéd után.

Lassan a nyelvet is megtanultam. Nem vagyok újságíró többé, de a megszerzett rutin sokat segít, ha olyan ülésen kell jegyzetelnem, ahol foglalmam sincs, kik és miről beszélnek. Kicsit olyan ez, mint a filmben, amikor az arab tudós csak hallgatta, hogyan káromkodnak körülötte a vikingetk aztán anyanyelvi szinten szólalt meg: “Az én anyám nemes vérű, tiszta asszony volt. És legalább tudom, ki volt az apám, te, disznóhús-zabáló szukafattya!” Felmegyek tárgyalni a konzultánsainkhoz egy külső prezentáció ügyében, és saját érveim vannak a felvetett témával kapcsolatban.

És mégis: mint a Céghez járnék dolgozni. A ritmus tökugyanaz, az ülések hasonló mederben zajlanak előre, a remek kis kihelyezett tréningekről nem is beszélve. Ivás, szakmai poénkodás este, laza mederben csörgedező, elröhögős munka napközben. Áramvonalas, penge főnök, és valami többenetesen hasonló mentalitású üzleti partnerek. Ugyanolyan büszke vagyok a főnökömre, mint Geebee-re vagy Vöröstündérre voltam anno, amikor csuklóból nyomott le valami hülyét.

Bár minden kolléga azt emlegette, hogy majd januárban összeroppanok, de nekem ez a “pörgős” munkamenet tulajdonképpen pont kényelmes. Egyszerűen ehhez a tempóhoz vagyok szokva, stressz gyakorlatilag semmi, néha keresztbe állnak ugyan a szemgolyóim és az ujjaim, amikor öt dokumentumot kell tologatnom a képernyőn, de abszolút nem vészes. Saját és kiszolgáló jellegű feladataim is vannak, a pontosságomra és a megbízhatóságomra ugyanúgy számítanak, mint a kreativitásomra. Imádok itt dolgozni, olyan pengés és kényelmes minden. Pont akkorát léptem előre, amekkorát éppen időszerű volt lépnem.

Hát az idei ünnep nem úgy telt mint tavaly. Vagyis olyan szempontból nem, hogy ezúttal a betegség elkerült bennünket. Egyedül nekem kellett karácsony délutánját ügyeletre rohannom, hogy egy szuri keretében belém pumpáljanak egy kis mellékvese hormont, de legalább fél órával az kezelés után, már semmi bajom sem volt. Mindig elmondják az orvosok, hogy mennyire ártalmas injekció is amit kapok, én pedig mindig úgy érzem magam, hogy teljesen felesleges elmondaniuk, tehetetlen vagyok. Vagy megfulladok, vagy a szuri. Akkor inkább a szuri.

Az ünnepeket a farmon töltöttük, olyan szépen, olyan meghitten, hogy szinte könnyek buggyantak a szememből, amikor elsején útra kerekedtünk, hogy hazatérjük a Metropoliszba. Azért itt nem lehet megjátszani azt, hogy éjszaka túrázni indulsz 30 centis hóban a tóparton. Kalandos, érdekes. Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom egy perc unatkoznivalónk sem volt annyi mindent csináltunk. Try szíve is elfacsarodott a hazatérés gondolatától. Abban egyetértettünk: még egy hét kellett volna a Farmból. Nem tudom mikor voltam ilyen boldog utoljára, mindenesetre egy ideje azt érzem, hogy trappolva csörtetek előre a boldogságban.

Itthon aztán kezdődött a napi robot, és mondjuk hogy új év, új kezdet, változnak a dolgok. Például már az óra csörgése előtt felébredek hajnalban, és friss vagyok. Változik az ember látásmódja is. Kicsit más leszek mindig az új év kezdetén. Talán a sok fogadalomtól, amiket előírok magamnak, aztán eltelik pár hét, és már a következő évet várom, hogy új fogadalmakat tegyek. Idén egyelőre még tartom magam. Talán idén sikerül, vajon? :) Talán nem is szeretném igazán, talán a kihívás gondolata jobban csiklandoz. Most egyébként is el vagyok foglalva.

Belezuttyantam megint egy VR világba. Halálosan szerelmes lettem belé. Azzal kelek, azzal fekszem, és még a munkahelyen is azzal traktálom a többieket. Tryvel való szerepjátszás végett folyamatosan érzékeltem, hogy mennyire közel áll hozzám ez a világ, de most összeszorul a torkom, ha bele gondolok, hogy nem az a valóság. Aztán találtam egy másik függőséget is, amit nagyon távol az előzőtől, aztán meg egy harmadikat is, ami meg nem olyan távol. Szóval most van egy pár kiaknázatlan tárgya érdeklődésemnek, melyeket velejéig ki kell szipolyoznom. Szeretem ezt az érzést.

Most hirtelen egy kedvesen csiklandozó élmény jutott eszembe az új év kezdetén, némi rózsa pezsgővel a gyomromban. Valamikor évekkel ezelőtt egy nyúlós ragadós civódás közepette kénytelen kelletlen el kellett hagynom egy klánt, amibe tartoztam, és addigi életemet feladva egy újabba kellett kezdenem, gyakorlatilag a nulláról.

Most visszatekintve nem is bánom, sőt! Jobbat talán kívánni sem tudnék magamnak, hiszen a gettóból, az undorító mocsokból lettem számkivetett, azt meg ugyan ki a fene bánja. Most mégis eszembe jutott egy későbbi találkozás velük. Vagyis azzal a valakivel, aki csak úgy elárult, mert neki az épp úgy, és akkor mondjuk a legkényelmesebb volt. Chloé is a klán része volt valaha de egy érdekes kis detektív munka révén valahogy egy vágányra került az életünk, és ő is kiszállt, és beszállt mellém hogy magánban nyomja tovább az én oldalamon.

Jó pár éve történt az ominózus eset. Száműzetésem nem volt éppen sérelem mentes, de hát mint Try mondaná, én már csak az a bosszúállófajta vagyok, és nem is tiltakozom ellene. Valljuk be, mindig is az voltam és az is leszek. Valami hihetetlen megelégedettség fut végig rajtam, amikor egy-egy árulómon, ellenségemen revansot veszek. Egyszerűen élvezem.

Nos, ez a sötét nyálkás valaki egész közel mászott hozzám mielőtt elárult, tehát dühöm mérgesebb volt mint általában lenni szokott, de szerencsére voltak eszközök melyekkel könnyedén vinnyogó kutyát varázsoltam belőle. Az említett ember ugyanis hiába volt nagydumás menőmanó, a végtelenségig ostoba volt, így nem volt nehéz megmogyorózni.

Évekkel ezelőtt, épp egy decemberi napon beültem egy kellemes pezsgőfürdőbe, amikor a telefonomon Chloé üzent, hogy buli a VörösSárkányban, egykori Klánunk tagjai is lent lesznek. Persze ekkor már egy évvel a balhé után voltunk. A kedélyek lenyugodtak, nem nagyon volt tétje a dolognak. Néha jöttek üzenet foszlányok, hogy sok mindenre fényderült, és ugyan akkoriban ellenem voltak, mostanra már bánják, de még mindig klántagok, és menőmanó barátai.

A régi Klántagok elbűvölt pillantásai kereszttüzében ültem egy bíborvörös bárszéken. Közrefogtak, és lelkesen érdeklődtek irántam, kacagtak poénjaimon, és érdeklődtek ha komolyan meséltem, de nem tágítottak volna mellőlem. Szerették a társaságomat. Már akkor is, amikor klántag voltam velük. Szórakoztató voltam, és kellemes társaság. Akkoriban szinte nem volt olyan, hogy nem valakinél éjszakáztam volna, vagy ne csaptunk volna egy kisebb összeruccanást, vagy lelki fröccsöt egy-egy éjszakán. Abban a pillanatban pedig, ott a bárszéken ülve a gyűrű közepén majd szét durrantam a dicsőségtől, hogy az egykori klántagok menőmanót félredobva, inkább engem gyűrűznek körbe, mert nálam jól szórakoznak. Ekkor történt, hogy a fent említett manó részegen tapogatózva, egy szakadt ribanc támogatásával eltámolygott gyűrűm mellett, majd amikor megpillantott egy pillanatra megállt, rám nézett, és így szólt:

– Én… éhnnn… ismerem ezt a lányt valahonnan… – mosolygott gúnyosan, mire én magabiztosan vörös rúzsom mögül rámosolyogtam, és e képpen szóltam:
– Valóban? Én még csak felidézni sem tudom… segítenél? – ezután hagytam, hogy a maradékot az engem övező klántagok cincálják szét, és legnagyobb meglepetésemre meg is tették.
Manócskánk, mint a kivert kutya rohant el puffogva, és sértetten az éjszakába kitépve magát a kurva karjai közül. Később még hallottam a kiáltásokat, ahogy egy árokból próbálták összekanalazni, miközben az egyik klántag szorosan magához ölelt, hogy meg ne fázzak. Testvéri szeretettel gondoltam rá mindig is, és jól esett, hogy egy évvel a cécó után mellettem állt, de akkor már nem volt szükségem klánra, és ostoba vezetőkre, és szellemre, és irányadó hülyeségekre. A magam ura voltam, és nem kellett többé gettóban, és mocsokban élnem. Jól jártam. Még egy kipipálva!

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site