Nicoline szereti a borokat. Ért is hozzá, papírja is van róla, a titkos szürcsölési kódnyelvet is elsajátította, amivel a világ borászai nyelvi korlátokat is átlépve érintkezhetnek egymással. Adott esetben issza is, de elsősorban a felhalmozásért van oda. A világ minden táján borosüvegeket válogatni, törésmentesen becsomagolni, a reptéren átpakolni a cuccokat a súlyöbblet miatt, aztán kirakni őket otthon a sarokba: ez számára a legnagyobb gyönyörűség. Aztán, ha vendégek jönnek vagy főzni kell, akkor persze le kell ugrani valamelyik sarki borkereskedésbe, mert ami itthon van, az „túl jó”.

Engem ez az egész csak azóta aggaszt, amióta a Columboból megtanultam, hogy a túl magas hőmérsékleten tárolt borok tönkre mehetnek. Persze ez jobbára csak egy elvi probléma, hiszen ha soha nem bontjuk fel őket, akkor végül is mindegy, de időről időre rám tört a rémálom: díszvendégünk van Sznobériából, a feleségem édes mosollyal az arcán felbont egy pókhálós borosüveget, amit hosszas keresgélés után válogattunk egy izzó napfénnyel elárasztott horvát borászatban, és kiderül, hogy élvezhetetlen az egész.

Szóval elkezdtem rágni a fülét, hogy vegyünk egy borhűtőt. Kissé fordított szereposztás ez, hiszen ha nem is vagyok absztinens, azért egy alkoholtilalomból sem jönnék ki rosszul. A döntő mozzanat az volt, amikor felbontottunk egy nem is olyan régi német bort, és ha tönkre nem is ment, de azért megérződött rajta, hogy már messze nem olyan, mint amikor vásároltuk.

Ilyenkor persze a válogatás kezdődik meg — Nicoline ebben is világbajnok, hamarosan zuhogtak a postaládámba az URL-ekkel telezsúfolt levelek. Elég hamar kiderült, hogy a a zajszint, az például abszolút olyasmi, amire érdemes odafigyelni; aztán jött a kapacitás kérdése. Elsőre egy 21 üveges mellé raktam volna le a voksomat, de amikor kiderült, hogy konkrétan 35 palackot őrzünk otthon, akkor beadtam a derekam egy 28 palackos felé — azzal a kikötéssel, hogy először leisszuk az állományt egy fenntartható szintre, és mostantól csak és kizárólag akkor veszünk újat, ha éppen van hely a hűtőben. És akkor legalább tényleg forog majd a készlet és nem csak porfogónak veszünk majd bort.

Volt némi kavarás a szállítással, egy forgalmazótól meg is váltunk, mielőtt üzletet köthettünk volna, a feleségem panaszt tett náluk a gyártónál, akiket sikerült annyira felhúznia, hogy baromi kedvezményes áron hozzánk dobtak egy szépséghibás darabot. Ami helyett végül egy teljesen bontatlan, hiba- és karcolásmentes példányt szállítottak le. Huszonnégy órát vártunk, mielőtt bekapcsoltuk, újabb három órát, hogy bepakolhassunk. Nicoline épp nem volt otthon, szóval végül én rámoltam be, amíg ő és Juca a Szigetre próbáltak meg kijutni a nyár eddigi legnagyobb felhőszakadásában.

Találtam 3 üveg szamorodnit, a legidősebb 15 éves. Mindhárom édes, ami egy másik korszakot szimbolizál az életemben, és legalább az egyiket Balutól kaptam ajándékba. Aztán megtaláltam a bort, amin a nevem van — háromputtonyos tokaji aszú, gondolom, már akkor sem a túlfinomult minőséget képviselte, amit megkaptam, de amúgy ez pont olyasmi, ami akár elöl is maradhat, csak az emlék miatt őrzöm. Életem legjobb munkahelyétől kaptam búcsúajándékul. Találtam egy rejtelmes üveget, amin semmiféle címke nincs. Biztonságba helyeztem a kaliforniai vörösbort, amit Dallasban vettem, házi feladatképpen.  Nem kis megelégedéssel csúsztattam a kis fa rekeszekbe a múltkori borkirándulásból származó zsákmányt.