Imádok az elemző exkollégákkal találkozni.

Sajnos nem futunk össze olyan gyakran, mint ahogy szeretném, de hát különböző szektorokban dolgozunk, nehéz összeegyeztetni az életünket. Rengeteg terepmunkát kell végeznem, egyezkednem, tárgyalnom, néha megpróbálnak kinyírni, estére általában már holtfáradt vagyok, ők meg leginkább éjjel tolják az ipart, egy tetőtéri loftban szétszórva üldögélve-heverészve, a csúcskategóriás laptopjaikon kutatva a terabájtos adathalmazok tengerében. Azért most megbeszéltünk egy csendes kis bárt, ami kábé mindenkinek útba esik.

Természetesen Pedro az első, a csendes, diszkrét, türelmes kis mexikói. Nem sokkal azután érkezett a csapatba, hogy én leléptem, ezért sajnos soha nem ismertem meg annyira, amennyire szeretném. Csöndes kis figura, napok telnek el anélkül, hogy egy szót is szólna, csak bámulja a monitort csendesen, és húzogat ki mindenféle metainformációt látszólag mindenféle összefüggés nélküli adatkotyvalékokból. Nem ő dolgozik a legforróbb cuccokon, ahhoz (amikor én elmentem) még nem volt elég tapasztalt, de hihetetlen türelme van: így sok olyasmit hozott felszínre, ami felett mi simán elsiklottunk volna.

Kevin és Dee egyszerre futnak be. Deenek örökké hálás leszek: a kisujjában volt és van az összes rohadt rendszer, kívülről-belülről ismerte az összes céges adatstruktúrát. Csak szívja a szűrő nélküli cigarettákat végtelen sorban egymás után, egyik kezével éppen feltör valami özönvíz előtti archívumot, aminek mások még a formátumát sem ismerik, nemhogy a tárolási algoritmusát, a másik kezével összeállít egy napi jelentést, és közben a szája sarkából tanácsokat osztogat neked, hogy hogyan hozd helyre az elcseszett lekérdezésedet. Különös madár olyan szempontból is, hogy ő már napnyugtakor az irodában van, szembe utazik a magrailen a külvárosi ingázókkal, aztán éjnek évadján fel is veszi fekete, bokáig érő ballonkabátját és lelép, várja otthon egy egykori és egy leendő szépségkirálynő, a felesége és a kislánya.

Kevin egy összekötő volt, a skalpvadászoktól jött hozzánk, hogy aztán velük dolgozzon tovább — hogy elemzőnek milyen, azt igazából sohasem láttam, de nekem személy szerint úgy is az számított, hogy beszéli a nyelvüket. Kevesen beszélnek két céges zsargont egyszerre, de ő folyékonyan tolta a mi kockanyelvünket és az esvék ugató szlengjét. Ráadásul őt még Talia, a skalpvadászok vezetője is elviselte valahogyan. Sosem fogom elfelejteni azt a nőt, ahogy néz rám hideg, fekete szemeivel, amint épp prezentálom neki az általa kért kódolt kommunikációs protollt, feketére lakkozott körmei idegesen, vésztjóslóan kapirgálják a fényes asztallapot — szerintem nem sokon múlott, hogy nem zúzta szét az orromat rajta. Kevin ehhez képest még megnevettetni is képes, szóval kincset ér ez a figura.

Épp visszatérnek a bárpulttól, egy-egy jéghideg Azúrral a vastag műanyag pohárban, amikor befut Timofei és Lílian. Timofei, a huszonhét nyelven beszélő fordító rögtön lezökken mellénk, fülig érő mosollyal villantja rám hófehér fogait. Hihetetlen intuíciója van a srácnak, sok olyasmit megsejt előre, amihez másképpen hetek számításai kellenének a mainframe-en; ráadásul minden új eszközzel fél nap alatt megtanul bánni, és nem csak azért, mert ő az egyetlen, aki el tudja olvasni a maláj használati utasítást.

Lílian még elmegy egy pohár jéghideg pezsgőért, fekete tűsarkúja feltűnően halkan kopog a kőpadlón. A skalpvadászokkal dolgozott ő is, csak sokkal régebben, mint Kevin, és már akkor is elemző volt; cserébe megjárta Angliát, dolgozott ír terroristák ellen, és céges pletykák szerint ő leplezett le egy dán droglabort is, kizárólag a vonat- és repülőjárat késések elemzésével. Vezetőnek is imádtam, a Sarah-féle vonalat képviselte; bármikor lemászik az ember a lövészárokba, iszonyatos kapcsolatrendszere van, amit bármikor boldogan mozgat meg, ha az segít neked.

Fagyosan hideg a kezemben az azúros pohár, de most, ebben a rohadt júliusban rohadtul élvezem. Öreg vagyok már, sokáig azt gondoltam, soha nem állok rá az Azúrra a gin tonicról — aztán egyszer csak azon vettem észre, hogy sokkal jobban bírom az enyhe hallucinációkat az alkohol brutális erejénél, és így nyáron pedig különösen élvezem, ha az italom még fél órával a kitöltés előtt is karmolósan hideg.

Kicsit noszogatni kell a beszélgetést, hogy igazán beinduljon — elvégre titkokból élünk mindannyian, a vérünkben van a hallgatás. De hát végül is együtt dolgoztam velük, ha nem is túlságosan sokáig, hamarosan megtaláljuk a kis réseket a szigorúan bizalmas témák rengetegében. A skalpvadászoknál nagyobb pletykások nincsenek a világon. Talán így kompenzálják a kondicionálásukat, mert céges titkokat akkor sem árulnak el, ha darabokra szereled őket. Hogyan csinált magából hülyét Talia, hogyan rúgták ki a hálózati vezetőt egyik napról a másikra, miken bukott meg a legutóbbi adathalász projekt. (Erről amúgy már akkor látszott, hogy gáz volt, amikor én is benne voltam a projektben.) Aztán lassan előkerülnek a személyes témák is, van, aki költözik, van, aki a következő gyerekét várja. Fura átérezni, hogy ezeknek a kőkemény, szuperintelligens arcoknak magánélete is van. Lílianról mindig is tudtam, hogy edz, de igazából sosem tudtam elképzelni edzőruhában, a koponyaimplantjai nélkül, vagy hawaii-on piknikezni, amíg a pasija átússza az őserdei tavat.

Gyorsan, de teljes összhangban ér véget a társalgás. Őket elnyeli az este, várja őket a tetőtér; nekem meg még le kell nyomoznom egy szálat: ha a kis fickó anyaga a belvárosi pincehelyiségben tényleg olyan jó, mint ahogy mondja, azt hiszem, jó néhányan átértékelik majd, mennyire akarnak közlékenyek lenni velem.

De azért maradok még egy utolsó pohár Azúrra.