Elkerített Város

1996 őszén, amikor még csak vékony sugárban csordogált nekünk az internet, nem folyt a csapból 500 megabit per szekundummal, mint manapság, gépterembe kellett járnunk, ha internetezni akartunk. Akkor még mobiltelefonom sem volt, okostelefon pedig még a láthatáron sem; a mobilnet pedig még csak a cyberpunk irodalom lapjain létezett. Volt betárcsázós internet, nyiszorgós modemmel, de én csak évekkel később fizettem elő az Inter.net egyik csomagjára. A gépteremben pedig állt a sor, magas, fekete hajú, nagy orrú évfolyamtársam pedig, a rá jellemző diszkrécióval és távolságtartással nem csak, hogy olvasta az e-mailjeimet, de még kommentálta is őket a hátam mögül.

— Te is szerepjátékozol? Nagyon helyes.

Magamba forduló, antiszociális csigabigaként kevéssé szerettem, ha valaki ilyen lazán nyomul bele a privát szférámba, de hála istennek, Balunak már akkor sem a gátlásosság volt a fő drivere. Mindenkivel barátkozott, minden lány hajából kiszedte a hajgumit, a csatot és a fésűt, és előszeretettel ütötte bele az orrát mindenbe. És mivel szerepjátékozott is, felkeltette a kíváncsiságomat.

Konzervatív katolikus nevelést kapott, engem a liberalizmus, a posztliberalizmus és a konzervativizmus érdekes határmezsgyéjén kapálgattak a szüleim; nekem egy, velem kvázi egyidős húgom volt, neki a legfiatalabb testvére (az ötből), annyi idős volt, mint most Zéta. Mindketten imádtunk olvasni, mindketten szerettük a sci-fit és a fantasy-t. Én akkoriban ismerkedtem meg a haikuval, ő meg azt sem volt hajlandó elhinni, hogy a haiku tényleg vers.

El sem tudom képzelni, mi lett volna belőlem, ha nincs az az állandó intellektuális stimuláció, amit az ő jelenléte jelentett az életemben. Az égvilágon mindenről órákat tudtunk beszélgetni, ő ismertetett meg egy csomó kiakasztó (pl: Ender’s game & tsi, Az ember földje) —  és egy csomó jó könyvvel (megint csak találomra: Örök háború, Tigris, tigris!, Buddha szomorú). Akármiről volt szó, órákon keresztül vitatkoztunk, részemről eléggé változó impulzivitással, részéről állandó, türelmes mosolygással. Aztán e-maileztünk. Aztán kissé elsodort bennünket az élet (na azért nem nagyon messzire), úgyhogy leveleket is írtam neki gödi otthonába. Kézzel. Aki látta már a kézírásomat, tudja, hogy aki azokat végigolvassa, sosem lesz már ugyanaz az ember utána.

Édesanyja akkor még magázott a telefonban. Persze azóta már alaposan megismerkedtem a Pásztor-klánnal. Leginkább az étkezések maradtak meg az első találkozásokból. Amikor először ettem náluk, népes családjának tagjai egyesével lézengtek arra, ahol a böjtös bablevest kanalazgattam: egy darabig néztek rám, mint a tollas békára, aztán elmondták: “Böjtös bableves. Egy csepp zsír sincs benne!”, én zavartan mosolyogtam, aztán jött a következő családtag — és goto 1. A legfinomabb morzsás karfiol, amit életemben ettem, édesanyja főzte és öccsei körítették kórusban felmondott Macskafogó-idézetekkel. Születésnapi gyümölcsrizs, ülünk szépen sorban az asztalnál, kb. mint a Dallasban, és akkor Dani, teljes és valódi komolysággal megkérdezi az asztalfőn ülő családfőt:

— Apu, hogy haladsz a munkáddal?

— Köszönöm, jól — jön a válasz teljes, és ismét csak nem tettett komolysággal.

Gerinccsiklandozó módon különbözött ez az otthoni társalgási sablontól az én apámmal (“Mi újság?/Nagy újság nincs./Kis újság?/Kis újság biztos van.)

Amikor első félév után kibuktam az egyetemről egy időre, akkor kezdtünk ebédszünetben találkozgatni — ha nagyon nem jön össze semmi, most, húsz évvel később is ebédszünetben találkozgattunk. Az egyik ilyen alkalommal voltam szemtanúja, amikor az Akadémia előtt seggre ült és szépen lassan belecsúszott a Dunába. Felrángattam, hazahurcoltam, és ráadtam pár száraz ruhát.

Ő volt az egyetlen tanúja a nálam menetrendszerűen feltörő őszi zsongásnak, amikor, akár volt barátnőm, akár nem, mindig elkezdtem bolondulni a lányok után. És azt hiszem, az ő terápiás jelenlétének köszönhető, hogy a dolog aránylag megmaradt normális keretek között.

Viszont amíg nekem minden sikeremért meg kellett dolgoznom, Balu után bolondultak a lányok. Annál is inkább, mivel neki fogalma sem volt, mit kezdjen velük. Kedves, közvetlen volt mindenkivel, semmiféle gondot nem okozott neki lazán lubickolni mások személyes aurájában, a lányoknak folyamatosan bókolt, — anélkül, hogy egyetlen lépéssel is átlépett volna az ártalmatlan, kedves, őrjítő flörtölésen. A fiatal hölgyek meg csak sápadoztak, sorvadoztak, várták, melyikőjük mellett horgonyzik végre le, ő meg csak mosolygott és tovább tette a szépet mindenkinek.

Néhány csajt egyenesen nekem kellett lelki elsősegélynyújtásban részesítenem. Halálosan szerelmes lányoknak elmagyarázni, hogy csak ködképeket kergetnek, álmaik hercege valójában egy barátságos bernáthegyi kutya és jobban teszik, ha felébrednek, mielőtt a kezük belelóg a bilibe — hát nem valami hálás feladat egy huszonéves fiatalembernek. Mint ahogy az sem a legrózsásabb felfedezés, amikor kiderül, hogy aktuális barátnőm voltaképpen Balut hajhászva boltlott belém.

Többféleképpen is véget érthetett volna ez a történet, de végül is saját magam miatt is végtelenül hálás vagyok a sorsnak, hogy végül Zsó ült ott a padon, amikor a Déli épületből átkísértem Balut, hogy vethessek egy pillantást az első (igazi) barátnőjére. Mérhetetlenül zavarban voltam, Balut következetesen “szenátor úrnak” szólítottam (indult HÖK képviselőnek), és olajra léptem a lehető leghamarabb. Később aztán számtalan alkalommal láttam vendégül ezt a lányt, aki nem volt rest véget vetni az állandó szórakozásnak: egy laza jobbhoroggal kiütötte a barátomat és amíg eszméletlen volt, ügyesen magához láncolta, mint egy CIA ügynök a titkos iratokkal teli aktatáskát.

A legszebb az egészben az volt, hogy ez a hülye mindebből semmit sem vett észre. Sétáltunk a rakparton, beszéltünk az élet nagy kérdéseiről, a meggyőződéséről, hogy neki tulajdonképpen egyenes útja van a Színművészetire, de ha az nem jön össze, az sem baj, hiszen az állattan szigorlat, az már egy “elintézett tény“. (Barátom végül kémiatanárként diplomázott.) És hát persze nem rossz csaj ez a Zsófi, de azért ő még szállni akar virágról virágra.

— Barátom — mondtam neki — jobb, ha belenyugszol: te ezt a nőt fogod elvenni feleségül.

Pedig akkor még nem is ismertem Zsót annyira, de azt azért tudtam, hogy egy nő nem hoz akárkiért ilyen áldozatot. Balu meg… Baluról meg mindent elmond a jádenyúl története.

Nagy büszkén hordta hónapokig ezt a Zsófitól kapott, színtiszta féldrágakő medált, és hát meg kell vallani, piszok dögös darab volt. Egy matt sötétlila nyúl, izgalmasan dinamikus pózban, teljesen egyedi kivitelezésben — senkin nem mutat ez rosszul. Aztán barátomnak pár hónap után leesett, hogy a dolog mögött akár valami rejtett szimbolika is lehet, és megkérdezte:

— Azért kaptam ezt a nyulat mert én is egy félénk kis nyuszika vagyok?

— Mondhatjuk így is, de úgy is, hogy egy beszari alak vagy — válaszolta későbbi felesége, gyermekeinek leendő anyja.

Később aztán beszállt az egyetemi újságba is, többszörös rovatvezető lett belőle, volt főszerkesztő is, illetve tanítottunk is együtt újságírást az egyetemen. Ez nagyon jó kis interaktív buli volt, bár persze a résztvevők többsége nem járt rendszeresen. Nagy nehezen blogolni is elkezdett, amit imádtam (kivéve a blogjának nevét, ami rühelltem — még ma is összerándulok, ha eszembe jut). De imádtam a játékos-történetmesélős stílusát, meg a humorát, ami írásban amúgy sokkal jobb, mint szóban. Rengeteget tanultunk az írásról közösen, azóta neki küldözgetem a munkáimat, ha profi véleményt akarok hallani.

Vannak mágikus pillanataink, amire szerintem mindig emlékezni fogok, amíg az agyam megfelelően funkcionál.

Bristolban halat eszünk egy kőpárkányon, aztán átvágtunk egy hatalmas parkon (ma már tudom, hogy egy régi vegyi gyár helyén).

Londonban, a gép indulása előtt, hátizsákkal a hátunkon, betérünk egy kocsmába, és iszunk egy utolsó cidert a feketére festett bárpult mellett üldögélve.

Egy szeptemberi délutánon, Gödön a Duna-parton sétálgatunk, és egyszer csak ellenállhatatlan vágy tör rám, hogy fürödjünk egyet a Dunában — amit pedig soha nem szoktam.

A születésnapi szalonnasütésemen paradicsomot keresgélek a sötétben, az asztalon. Balu távirányítással útba igazít a tábortűz mellől.

Régi, ódon illatú házukban a cipőmet veszem le, amikor megérkeztünk szerepjátékozni, és már akkor sajnálom, hogy nekem majd el kell mennem innen.

Tojásos erőlevest iszom a cserépkályhával befűtött szobában — iszonyú éhes voltam, és ezt ütötték össze nekem. Közben Zsó fotózásáról beszélgetünk. Azt ezt megelőző néhány hónapban életem legnyomorultabb időszakán segítettek keresztülvergődnöm — hihetetlen kedvességgel és empátiával, sokszor minden egyéb dolgukat félretéve.

Életem első vízitúráján, reggeli előtt Szentendrét nézem a Duna-parti táborunkból.

A legénybúcsúmon térdig gázolok a sötét Dunában, nézem a Holdat — egy remekül sikerült, nagyon boldog este után. Másnap reggel a Duna parton ébredek egy függőágyban, onnan megyek dolgozni.

Zsót és Balut fotózom az esküvőjükön. Reggeltől estig, a sminkelésen, a polgári esküvőn, Gödön a kis tó mellett, a templomi szertartáson, a bulin… másnap kizápult aggyal ébredek, de már kúszom is a gép elé, válogatni-szerkesztgetni.

Balu, kérésemre, beszédet mond az én esküvőmön.

Hihetetlenül sokat tudnék még írni, de menet közben arra jutottam, hogy kedves barátom, mint téma, kimeríthetetlen. Reménytelen feladat minden jó sztorit elmesélni — a titkos szülinapi buliján viszont csak néhány mondatom volt. Mivel már egy szentimentális öregember vagyok, gondoltam, megteszem mindezt bővebb lére eresztve.

Ja igen, azt elfelejtettem, hogy egyszer a szájába vett egy 1913-ban kitömött egeret. De erről majd leközelebb.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2018/02/balu-101000/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site