Egyre közelebb az Etnához: ma az alsó lejtőkön mászkáltunk, mezőgazdasági bemutatón. Persze elsősorban szőlőtermesztésre specializálódott gazdaságok működését tanulmányoztuk, különös hangsúllyal az előállított végtermékeken.

Menet közben életemben először láttam lávafolyásokat is: persze már teljesen megdermedt állapotban. Még így is elég durva volt belegondolni, hogy ezek a brutális méretű kőcsuszamlások valamikor folytak előre — környezetükben pedig teljesen elvadult és elszáradt szőlők, lerohadt épületek. Vonattal mentünk ugyanis a buszhoz, amelyik elvitt minket az első gazdasághoz, majd amelyik visszahozott minket Linguagglossába, mert a másik borászat éppen itt volt.

Az első volt a fancybb hely, és ott éreztem kevésbé jól magam — ez amúgy azt gondolom, elsősorban a szervezők hibája, mert úgy keltek útra egy felerészben nem olasz társasággal, hogy idegenvezetés csak olaszul volt. Ők maguk persze fordíthattak volna, de inkább csak nagyon ímmel-ámmal mondtak el egy-két dolgot. A kilátás viszont lélegzetelállító volt minden irányban. Háromféle bort kóstoltunk, eldobni egyiktől sem dobtam el az agyam. Egy proseccoval indítottunk, aminek eleve nem vagyok nagy rajongója, de ez még szerintem íztelen is volt. A második nekem (feleségemmel ellentétben) viszonylag bejött, egy olyan vörösbor volt, amit hidegen kell inni — nem tudom, melyik olvasmányomban szerepelt ilyen, de végig rajtam volt az irodalmi deja vu. A harmadik egy tanninos, nehéz vörösbor volt, amit én mostanában egyáltalán nem kedvelek.

A második hely annyival biztosan jobb volt, hogy a házigazda eleve angollal indított. Kicsit már amúgy is nyomasztott a kulturális sokk: azért kábé hozzá vagyok szokva, hogy az angollal csak elboldogulok, akárhová is megyek. A római kalandom — ami annyi szürreális elemet tartalmazott, hogy azóta is képtelen vagyok normálisan megírni — már lehetett volna egyfajta figyelmeztető lövés, de itt gyakorlatilag senki nem beszél semennyit angolul. Ha megkérdezed, hogy beszélnek-e, billegtetik a kedvüket csuklóból, amik akár azt is jelenthetné, hogy egy nagyon kicsit ige, de a legtöbben már a számokat is alig ismerik; a „cheese” „vine” „oil” és hasonló Shakespeare-i magaslatokról már nem is beszélve. Ehhez képest ez a szín szicíliai csóka másfél órán keresztül ontotta magából az érdekes sztorikat és insider információkat arról, miért ez a szeles, közepesen napos északkeleti lejtő a legjobb a világon, ami neki van, és hogy melyik munkaterem miért milyen színű (mert nem véletlenül zöld, sárga, vörös és kék a pincék fala, hanem nagyon is komoly funkciójuk van). Talán azért, mert itt jobban fel tudtam oldódni, de nekem az okkersárga rosé, a Nicoline által csak vajas popcornként emlegetett fehér és a gyümölcsös savasságában kiegyensúlyozott vörös is elég jól bejött.

A buszról úgy szálltunk le, hogy őrült taps és éljenzés kísért minket. A Brexit-hívő, kissé szikkadt, angol házaspár annyira felvillanyozódtak attól, hogy 42 évvel a saját esküvőjük után most épp mi kerültünk sorra, hogy ezt mindenkinek nyomban elmesélték. A holland nőpáros még gratulált is nekünk, az olaszok énekeltek nekünk a buszban, de az orosz fiatalok arcról nem olvadt le a közöny, a csaj sem ugrott ki a Nikonja mögül, hogy bátorítóan kezet szorítson velünk. A zajos ünneplés viszont annyira jól esett, hogy úgy éreztem, most pár napig a nettó pantomimmal is beérem majd.

Ezek után már szinte túlzásnak tűnt, hogy a take-away pizzériában nem csak angol nyelvű étlap, de angolul beszélő pizzasütő srác is volt.