Croque monsieur vár vacsorára. Párizsba menet ettünk ilyet a repülőgépen, csak az nem volt ilyen finom; nekem kicsit túl volt fűszerezve. De ez most kellemesen pikáns és kellemesen forró, ráadásul van belőle elég. Nicoline nagyon érti az ilyesmit. Ráadásul K Cidert hozott nekem a Mikulás — ez az egyik kedvencem, ami egy kicsit erősebb ugyan az átlagosnál, de legalább kellemesen ellazult, nosztalgikus hangulatba is hoz.

Nosztalgiarohamomban eszembe jut, milyen volt, amikor az első este jöttem haza, mint nightshifter. Goodman elég pontosan tartotta magát a 14-22:30-as munkavégzéshez, így bringával 22:50 körül már otthon is voltam — Nicoline akkor még molyolt kicsinyt a rozmaringos szarvassülttel, a párolt spenóttal és a kuszkusszal, úgyhogy mire leültünk enni, már eléggé izgatott voltam az éhségtől. Kicsit előbb kellett bemennem, és vacsorázni is csak a társaság kedvéért mentem ki a többiekkel, hiszen a közös vacsorára spóroltam. Úgyhogy ezúttal aligha szorult magyarázatra, miért számoltam a másodperceket, amíg végre tényleg asztalhoz ülhettünk.

Akkor még eléggé máshogy mentek a dolgok. Goodmannek akkor volt annyi gyakorlata mint most nekem: akkori szemszögemből ő volt nekem a hűvös és elegáns profizmus maga. Én még éppen csak elkezdtem megérteni, mi is lesz majd a munkám, kik lesznek az ügyfeleim, az SAP maga volt számomra az izgalmas, kiismerhetetlen és átláthatatlan rejtelem — most azzal hízelgek magamnak, hogy azért már többeknél is jobb vagyok a csapatban. Lys még ott sem volt (csak másnap kezdett), most meg rendszeresen együtt vacsorázunk, valamennyire már személyesen is ismerem. El sem tudtam képzelni, hogy a világ legtermészetesebb dolga lesz, hogy a munkaidőm egyik felében az amerikai kontiensre, a másikban Ázsiába kommunikálok — most meg név szerint ismerek egy csomó embert. Azt se gondoltam volna, hogy nem fog zavarni, ha egy-egy elhúzódó heti záráskor szombat hajnal ötkor kell majd leraknom az egeret.

Miközben ezt a szarvasos vacsorát ettük, nagy nehezen próbáltam elmagyarázni Nicoline-nek, mennyire fura életem első munkanapja egy multinacionális légkörben. Neki ez persze teljesen természetes volt, évek óta ezt csinálja — most már én is gyakran kapom magam azon, hogy nem is csodálkozom rajta, hogy ezt a munkát végezhetem. Pedig kellett hozzá mázli is rendesen, meg persze, hogy Dayen ajánljon engem a belső ajánlóprogram keretében. Ezen az első vacsorán szerintem még mindig nem tudtam teljesen felfogni, hogy jóra fordultak a dolgok; azt azért már nagyon éreztem, hogy Goodman tanításai módszerei nekem nagyon beválnak, és hogy ezekkel egészen könnyen fogom venni az akadályokat. Na meg persze megvolt a motivációm is rendesen, akkor már kezdett nagyon elegem lenni a munkanélküliségből (álláskeresési járadékot amúgy alig egy hétig kaptam).

Közben már egy szabadságon is túl vagyok, nekem is megvolt az az alapélmény, amikor hosszabb távollét után 200 e-mail várja az embert a postafiókjában. Hamarosan én is backupolni fogok, méghozzá a csapat egyik legkeményebb feketeövesét, Sonjee-t; részben érdekes kihíváskén tekintek a dolog elé, részben meg vacogok, hiszen tudom, hogy egy rossz lépés és nekem annyi.

A legszívmelengetőbb élményem talán az volt, amikor múlt héten délelőtt vendégül láthattam a csapatot hozzánk, egy kis sütisütésre. Sok ázsiai kollégánk került nagyon rossz személyes helyzetbe: miközben megvédték nekünk és az egész cégnek az árvíztől a bangkoki gyárat, a saját lakásaikért nem tehettek semmit. Úgyhogy most a világ összes irodáján gyűjtünk nekik ilyen meg olyan módszerekkel: én azt találtam ki, hogy süssünk sütit (híven az amerikai konyha iránt érzett hódolatomhoz, cookie-t) és adjuk el. Lys még egy kókuszgolyó-alcsapatot is létrehozott, szorgosan dolgoztunk egész délelőtt, aztán délután körbeházaltuk a céget. Sütinként kb. 500 forintos árat sikerült elérnünk és majdnem mindenki vett (amúgy mindenki annyit adott, amennyit akart, ha adott minimum 200 pénzt): így körülbelül ötször annyit hoztunk össze, mintha csak a nagybevásárlás összegét adtuk volna oda a kollégáknak. Nekem legalább ennyire jól esett, hogy mennyire pozitívan fogadta majdnem mindenki a kezdeményezést; még utólag is kaptunk egy csomó levelet, amiben gratuláltak nekünk az elszántságunkért. Azzal is sikerült némi elismerést learatnunk, hogy tényleg csapatmunkában raktuk össze a dolgot. Ami ráadásul önmagában is hatalmas buli volt.

Falom a croque monsieur-ket, iszom a cidert, dumálgatunk Nicoline-nel, és az jár a fejemben, mennyire jó dolgom is van nekem.

(Párizs hatása azért csak nem akar elmúlni. Párizsba akarok költözni!)