Woody Allennek alighanem feltett szándéka, hogy a rendezői székben haljon meg.; ezen elhatározás jegyében ontja magából a filmeket. Éppenséggel megteheti: biztos lehet benne, hogy jó sokan megnézik, akármi is kerül ki a kezei közül, a sikert sem azzal a mércével méri, mint egy elsőfilmes. Számomra az utolsó nagy, torokszorongató, katartikus élmény a Match Point volt — ezen a Férfit látok álmaidban sem változtatott. Ez utóbbi is nagyságrenddel jobb ugyanakkor a víz- sav- tűz- és érzelemálló, fröccsöntött műanyag figurákat felvonultató Vicky Cristina Barcelonánál, ahol nincs tétje az eseményeknek, bár objektív mércével mérve tulajdonképpen nem is történik semmi. A Férfit látok álmaidban minden szereplője komoly identitáskrízis előtt áll; minden egyes képkockán olyasmi történik, ami érdemben befolyásolja a sorsukat. Személyiségük, bár nem mentes a sztereotípiáktól, valódi hús-vér emberekre vall, akikkel sokszor nagyon is könnyű azonosulni.

Rutinos profizmussal kivitelezett alkotásról van szó — minden szerepet kiváló színész alakít, Naomy Watts és Anthony Hopkins a személyes kedvenceim között is ott van. A film régies tónusú színei abszolút szinkronban vannak a mindenféle felesleges sallangtól és magamutogatástól mentes operatőri munkával és Woody Allen jellegzetes, már ugyancsak klasszikusnak számító rendezési stílusával. Szigorúan filmesztétikai szempontból nézve kifogástalan alkotásról van szó. Tulajdonképpen nem is hiányzik belőle semmi más, csak a zsenialitás — a hajlandóság arra, hogy a jól ismert módszerekkel, a jól ismert díszletek között valami markánsan újat sikerüljön megalkotni. Az egyenletes, kiegyensúlyozott ütemű történetben a cselekmény a többé-kevésbé előre látható szálon folydogál előre a maga medrében. Hatalmas meglepetésekre, izgalmas csavarokra nem érdemes számítani — körülbelül sejthetjük mi lesz a vége a milliomos és a nála jóval fiatalabb, üresfejű bombázó viszonyának, mint ahogy kábé az is sejthető, mennyire kompatibilis egymással az ambíciózus, karriert és családot építeni vágyó, dinamikus művészettörténész és az enyhe alkotói válsággal küzdő, komoly írói ambíciókat dédelgető ex-orvos. A film egyetlen igazi újítása a befejezés — sok kérdés marad nyitva, így a néző sem kapja meg a hollywoodi kliséknek megfelelő feloldozást a ment közben felhalmozódott feszültség alól.

El lehet persze rajta gondolkodni, miről is szólt ez az egész — végigtekintve az abszurd szituációk és tragikomikus énmegmentési kísérletek sorozatán, alighanem arról, hogy előbb-utóbb mindenki megbolondul, és aztán már hiába is próbált félreugrani a sors pofonjai elől, azok előbb-utóbb mindenképpen beérkeznek. Még leginkább az öncsalás az, ami beválik — de csak ha készen állunk arra, hogy maximálisan hátat fordítsunk a valóságnak.