Akik ismernek, nyilván tudják, mennyi atomparázás előz meg nálam minden újabb beruházást; főleg, ha gőzöm nincs  a témáról. Most például a bringázásba szippantott be Nicoline; egyszerűen annyival kényelmesebb lett volna egy csomó minden, hogy ha van bringám, hogy végül lett egy.

Szóval jó sok turkálás, válogatás, mindenféle konzultáció, facebookolás, e-mailezés előzte meg a nagy vételt, de most van egy 18 sebesességes, acélvázas országúti bringám. (Nicoline olasz bringájának olasz neve van — én, ha bringákról, számítógépekről és kora-viktoriánus teasütő-melegítőkről van szó, nem vagyok egy nagy elnevezős, de ha megkérdezik, hogy hívják, és ciki lenne azt mondani, hogy sehogy, akkor a büszke, germán Brukhard nevet fogom mondani.) Szokták mondani, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni, hát tényleg nem. Eddig 3 sikeres bevetésen vagyok túl; egyszer elvittem édesanyámhoz Újpest-központból; aztán haza mentem, röviden érintve Nicoline bázisát is; ma pedig bringával jöttem dolgozni. Utóbbi amúgy baromi kényelmes volt, az első centitől az utolsóig bringaút, az épület főbejárata előtt pedig egy biciklitároló van. Erősen remélem persze, hogy a bicaj haszna nem merül merül majd ki abban, hogy így megyek el oda, ahová amúgy is mennék BKV-val, hanem sikerül majd egy kicsit tovább tágítanom a horizontomat.

Brutálerős láncom már van hozzá, elég hamarosan egy olyan lámpa kell majd, amelyik nem csak azt teszi lehetővé, hogy lássanak, hanem én is látok a fényénél. Meg kéne sisak is. Meg egy kestyű — mondjuk szerintem nem hosszú ujjú bringáskesztyűt fogok venni, hanem valami normált, egyelőre nem vágyálmom, hogy már a kesztyűmön látszódjon, mekkora városi bringás is vagyok tulajdonképpen. A kormány meg szerencsére elég kényelmes ahhoz, hogy meleg időben ne törje fel a kezem.

Talán még tájékozódni is megtanulok a városban.