Amíg a winchestertisztító manók olajozzák a merevlemezemezemet, amit minden bizonnyal ma látok utoljára, a netbookon pontyögök, a totális számítógépfüggőség jegyében.

Csütörtökön sok egyéb mellett voltam kiállításon is a Neon Galériában, ami tulajdonképpen egy lakás a nagymező utcában. Egy nagyon laza külsej fiatalember fogadott, kedves értetlenséggel, szemlátomást el sem tudta képzelni, mi késztethet valakit arra, hogy csütörtök délután pont nála nézegessen képeket. De nem volt elutasító vagy ilyesmi; egyszerűen csak nem értette a szitut. Maga a kiállítás amúgy elég kis érdekes, ha valaki szereti a modern festészetet és van egy üres negyedórája a belváros közepén. Némelyik kép kifejezetten vicces, a többi inkább érdekes, a legtöbb az a fajta, amit elég sokáig kell nézegetni, mire az ember rájön, hogy pontosan mit is ábrázol; vagy azért, mert a perspektíva teljesen szokatlan vagy azért, mert lényegében két kép van egymásra festve vagy azért, mert nagyon rájátszik a már ismerős sablonokra, hogy aztán végül valami egészen mást és szokatlant hozzon ki belőlük.

Mindenesetre vigyorogva távoztam, a fiatalember levágott egy névjegyre, úgyhogy a következő rendezvényükre már meghívót is kapok.

A húsvét nagy részét édesanyámmal töltöttem, hol nála, hol húgoméknál. Christopher Prücsök most valamiért kitalálta, hogy fél tőlem. A zöld lufinyusziért még megkaptam az engem megillető ötöst, aztán némi rajzolgatás után bement szépen a házába és onnan intézte a dolgait. Aztán amikor elmentünk, megint kaptam egy ötöst, szóval titkon tényleg azt gondolom, hogy most ezt játszotta. Azért igyekeztem nem beleavatkozni a magánügyeibe. Húgom sütött kalácsot a kalácssütőgéppel. Először azt hittem, kakaós, aztán kiderült, hogy nem az, hanem szentjánosfakenyérmag-őrleményes, gondolom, allergológiai okokból. Pedig tényleg echte olyan íze volt, mint a kakaónak. Este megnéztük édesanyámmal a Hogyan veszítsünk egy pasit tíz nap alattot a tévében, most láttam harmadszor, de megint meg kellett állapítanom, hogy ha a nagy klasszikusokat leszámítjuk, nekem még mindig ez a kedvencem a romantikus vígjátékok amúgy nem túlságosan sokra értékelt kategóriájában. Elegáns, vicces és nincsenek benne igazán kínos szituációk, ami manapság sajna a műfaj egyik legfontosabb „poén”forrása.

Vasárnap Dűnézni voltam egy pasibulin, ezúttal a Császárt választottam a múltkor amúgy egészen szórakoztatónak bizonyult Bene Gesserit helyett. Ezúttal algival fogtunk össze Csabi ellen, de így is csak három kör hiányzott neki a győzelemhez, mire kínkeservvel sikerült leverni.  Szóval azért olyan gigantikus, elsöprő győzelemről nem beszélhetünk, mondjuk azt, hogy a szövetkezéssel sikerült elkerülnünk egy megalázó, porba gyalázó vereséget.

Aki érdeklődik szerepjátékos tevékenységem iránt, az nyugodtan pislantsa meg a játékosaimnak létrehozott honlapot, ami a következő kalandra való rákészülést hivatott ideiglenes jelleggel előkészíteni.; mind a szemkápráztatóan gyönyörű design, mind a stilisztikailag kiemelkedő minőség tartalom az én kezem munkáját dicséri. A térkép nem, az Øone Blueprints.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Akkora klasszikusról van szó, hogy ha kerekei lennének, ülve nyalná a Holdat. És ezúttal nem csak arról van szó, hogy valamilyen elvont értelemben klasszikus, amit mindenki elolvasott, ha kötelező volt, de azóta gondosan el is felejtett. A jelek szerint egy olyan regényről van szó, amely az elmúlt, kicsit több mint száz évben szilárdan meggyökeredzett a nyugati kultúra alapjaiban, hogy aztán hol itt, hol ott szökkenjen szárba, az összes támadó élienes filmtől kezdve az X-aktákon és a Half-life-on keresztül egészen a Star Warsig.

Marslakók támadnak a Földre, mert itt jobb a klíma — tulajdonképpen már ez az egy mondat is elég lenne a sztori összefoglalásához. Na nem azért, mert olyan egyszerű lenne maga a cselekmény (nagyon is rafinált a nonfictionnek álcázott narratíva, ahol hol az egyes szám első személyű főszereplő történetét olvassuk, hol az ő beszámolóját orvostanhallgató öccse viszontagságairól), hanem mert innen-onnan, az utódirodalomból már amúgy is ismerjük a sztorit. Az idegenek persze fejlettebb technológiával rendelkeznek (Wells már itt megsejti a lézer és az akkor még ismeretlen kémiai hadviselés lényegét), és totálisan könyörtelenek. Ellentétben sok későbbi művel, az idegeneknek itt nagyon jó okuk van mind a bolygó meghódítására, mind az emberek összefogdosására — amit lehetett, Wells elég szépen és logikusan végiggondolt. Gyanítom persze, hogy sok szempontból abszolút képtelenség, amit állít, de lényeg szempontjából az illúzió abszolút hitelesnek látszik, a világ pedig teljesen koherens — ma már a legtöbb sci-fi ennél sokkal több lazaságot enged meg magának.

Ami miatt letehetlen a regény, az részben éppen a realizmusnak ez a nagyon tökéletes látszata — a másik a nagyon érdekes cselekménybonyolítás. Bár már a végén sokat elárul a későbbi történetekből, a feszültségkeltés és a sejtetés eszközeit Wells olyan mesterein használja, hogy még az is izgul, aki azért sejti, mi lesz a legvége.