— Aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaand ACTION!!!!!! — üvölti algi a daru tetejéről, miközben én nagy levegőt veszek a kamerák kereszttüzében.

— Hát elmész? Itt hagysz engem? Cserbenhagysz? Képes vagy ezt tenni velem? — visítom, az instrukcióknak megfelelően hisztérikusan, majd fejemet ütemesen az asztal lapjához verem tizenötször. Aztán még négyszer. A homlokomra preparált vérpatronok az előírásnak megfelelően szétpattannak, vörös foltot hagyva az asztal lapján, a falon, és dekoratív csíkokat húzva az arcomon.

— Eltaláltad, te szemét — sziszegi a dollármilliókért szerződtetett színésznő, majd beleürít egy tárat a mellkasomba Desert Eagle-jével. A sok gyakorlásnak köszönhetően pont a megfelelően látványos ívben lököm magam hanyatt a székkel, az instrukcióknak megfelelően felborítva egy félmillió dolláros, digitális infravörös kamerát. Székem hatalmas recsegéssel esik forgácsokra.

Az ablakon berepül huszonhárom idomított CGI-csirke és falatozni kezdenek a hullámból, miközben partnerem fülsüketítő csattanással bevágja az ajtót.