Nagyon vicces arcok ezek a gyerekformák. Először is az én családomban mindig én voltam a legkisebb. Tehát a lehetősége annak, hogy kicsikkel együtt legyek kábé a nullával volt egyenlő, így hát itt vagyok huszoniksz évesen, és körülbelül annyira értek a gyerekekhez mint csecsemő az atomfizikához. Szóval nem igazán. Tulajdonképpen remekül látszik hogy teljesen más az elképzelésük a világról, mint a felnőtteknek. Egy gigászi fantáziavilágban élik napjaikat, saját kis törvényeikkel, és csak az a mázlim, hogy kvázi felnőttként ugyanezt csinálom én is, tehát valamilyen szinten könnyedén tudok azonosulni velük. De mivel sosem volt a közelemben gyerek, akin kitapasztalhattam volna mit hogyan merre meddig, ezért kicsit olyan félelmetesek is.

Igen, félelmetesek :). Szóval valahogy úgy érzem magam, amikor egy gyerekkel foglalkozom mintha egy tök sötét labirintusból keresném a kiutat. Szerencsére a gyerekek szemmel láthatóan nem így éreznek az irányomban. Ezt egyrészt a sítáborokban vettem észre, amikor végzős gimnazistaként minden kölyök rajtam lógott, de hát ez ugye egy évben egy hetet jelentett. Aztán jött a suliban a hospitálás. Először az oviba mentünk. Ott kapásból egy maroknyi rajongó táborom akadt. A megfelelő pillanatot kiválasztva egyenként osontak hozzám a gyerekek, hogy csokival, cukorral és egyebekkel halmozzanak el. Na ezen akkor jót nevettem. Bár akkoriban még a szivárvány minden színében játszó rasztafrizurámra fogtam az irányoban mutatott nagyfokú gyerekszimpátiát. Aztán pár héttel később az általános iskolában folytattuk a hospitálást, ahol egy egész csapat rajongótáborom akadt. Itt tudtam meg, hogy hasonlítok Csacska Angyalra. Tulajdonképpen most utánanéztem, és van benne valami. Én is úgy vigyorgok mindig, mint a tejbetök.

Aztán megismertem Try-t és hirtelen rögtön két új csiponyák akadt, akiken gyakorolhattam. Hát náluk is sikert arattam. Eleinte ugyan félve méregettek, de aztán elég rövid idő alatt megtört a jég. Miután ellettem nevezve napocskának, már kellően magabiztosnak éreztem magam gyerekhódítói pozíciómban. Az meg hogy ellesem Try-től hogy ő hogy viselkedik a picikkel nagyon sokat segít abban, hogy fejlesszem magam ilyen téren. Aztán most itt van Christopher Prücsök, aki minden léttező alkalmat megragadott hogy a lakás legkülönbözőbb pontjaira ráncigáljon. Szerintem kölcsönösen élveztük egymás társaságát. Azt kell hogy mondjaam sokat tanulok Christophertől. Pl. hogy nem is fontos hogy egy játéknak különösebben értelme legyen, van konkrét folyamata. Majd mi értelmet adunk neki a magunk módján. De azért akkor tényleg meghatódtam, amikor az általam épített favárat nem szétrombolta, hanem csodálattal nézte. Pedig én igazán biztattam hogy rombolja le. Aztán, amikor búcsúzásnál majdnem elsírta magát, hát akkor aztán már tényleg végleg meghatódtam.

Imádom azt a kis prücsköt. Egy tünemény. Szóval tényleg lehet bennem valami, amit a gyerekek vonzónak találnak, és én ennek azért örülök különösképpen, mert így nagyságrendekkel könnyebb legyűrni az irántuk érzett félelmeimet és inkompetenciámat.