Nem kicsit odakentem Jonnykát a falra, de persze tisztában voltam vele, hogy csak az én mentálhigiénémet szolgálja a dolog, nem az ő lelki épülését vagy a világbékét. Mindegy, az elmúlt pár hét viszont engem akasztott ki elég jelentősen.

Balu szerint öreg vagyok már ahhoz, hogy ilyen fiatal és amatőr társasággal dolgozzam, de az az igazság, hogy ebben a szakmában csak ez van, leszámítva persze az amatőr és öreg társaságokat. Kiadványt készíteni mindig arról szól, hogy kitűzünk magunknak mindenféle hangzatos határidőket meg ütemterveket, hogy aztán az egész fülsüketítő csikorgással omoljon a fejünkre, és a romok hamujából Haumpipőkeként kiválogatva a meggörbült, megolvadt, elszenesedett maradányokat, abból építsünk kacsalábonforgó palotát nulla idő alatt, miközben az eredeti határidő már csak egy halovány derengés a horizonton, a végső határidő viszont egy monomolekuláris szálra függesztett Damoklész kardjaként függ a fejünk fölött. Ha az ember ezt egy fiatal társasággal és egy viszonylag kis szervezettel csinálja,  akkor annak mindenképpen megvan az az előnye, hogy az ember fejlődik szakmailag, plusz érdemi egyeztetésekre van mód, a felülről jövő, őrmesteri diktátumok helyett. V.ö. A. és Edit Anyánk teljesítményét, például.

Na, az állványzat a fejünkre omlott szépen, a fotós kábé Chrsitopher Prücsök rajzteljesítményét nyújtotta, csak kevesebb lelkesedéssel, a designer pedig… de inkább erre már nem is választok szavakat. Maradjunk inkább abban, hogy a Karakószörcsöki Tűzoltóegylet által lebonyolított mikulásünnepség szórólapja is az egeket döntögeti színvonalban ahhoz képest, amit ő készként leadott. Mondjuk ez olyan nagy sokként nem ért, hiszen aki először az augusztusi, aztán a szeptemberi majd az októberi határidőt sem tudja tartani, attól csak egy négyéves, búzakék szemű kislány naivitiásával lehet elvárni, hogy majd egy sötét novemberi estén használható anyagot fog leadni. De hát úgy látszik, ahhoz, hogy az ember ezt előre lássa, ahhoz mégis csak a Vadföldekről visszatántorgott, ősöreg Teiresziásznak kell lennie, mint amilyen én vagyok, fiatal parntereim óránként erősítették meg, hogy itt minden rendben lesz.

Na de mondom, ez nekem még nem volt semmi, ez volt ground zero, ameddig mindig le kell zuhanni. Arra azonban nem voltam felkészülve, hogy Jonnyka nem egy dékánhelyettes vagy egy dékán, hanem legalábbis egy rektorhelyettes vagy egyenesen egy akadémiai intézetvezető rugalmatlanságát, érdekességét és empatikus kiüresedettségét fogja nekem felmutatni. Ő persze csak pár nanoszekundumos intervallumokban fog ér rá, és a több száz képpont/hüvelyk felbontású cuccot csak egy 1998-as, színhibás PDA-n tudja megtekinteni, de ettől függetlenül a véleménye mindenben abszolút érvényű kell, hogy legyen, vitatkozni meg lehet ugyan, de ez csak arra alkalmas, hogy tizenötről tizenhatra növekedjen az ébren végigdolgozott órák száma.

Nem arról van persze szó, hogy ne készítenék ám el én akármilyen gagyizmust, a design világa arról szól, hogy ha az ügyfélnek ez kell, és financiális lehetőségei is adottak ehhez, akkor a lótrágyát is feszes, professzionális mosollyal hajigáljuk át a kerítés túlsó oldalára. Hanem arról, hogy vagy partneri kapcsolatra apellálunk, amikor a közös munka kereteit körvonalazzuk, vagy a parancsuralmi felállásra. Ahhoz viszont már öreg vagyok, hogy én egy huszonéves mozgalmár lelkesedését tegyem be egy projektbe, miközben egy olyan ténylegesen huszonéves fazon megengedje magának azt a luxust, hogy egy megcsontosodott főosztályvezető arroganciájával cseszegessen.