Fura, hogyan metamorfizálódnak egyes, teljesen véletlenszerűen választott helyek „törzshellyé”. Van például egy kis olasz hely, a Pizza Marzano, nem messze édesanyám munkahelyétől. Egyszer hosszas válogatás után ott maradtunk, és azóta járunk oda rendszeresen, noha azért a konyhát maximum egy közepes durranásnak tudnám nevezni. Vannak persze olasz ételek, de az egész étlap nem valami nagy terjedelmű. Nem is az a nagyon brutálisan olasz hely, inkább csak olyan olaszos. Ma például egy salátát ettem, kétségtelenül volt benne valami olaszos jelleg, leginkább a neve, de semmi nem volt benne abból a kedves, házias robosztusságból, ami miatt én az olasz konyhát szeretem. Salátalevelek voltak benne, dió, alma, valami fokhagymás szósz, meg négyféle sajt. A nap levese — édesanyám azt ette — póréhagymaleves volt. Szívesen ettem volna valami forró olaszos paradicsomlevest, de az meg nem volt.

A kis választékkal szemben határozottan a hely előnyére szolgál, hogy amit kihoznak, az részint finom, részint ízlésesen van tálalva — ennek megfelelően három alkalomból kábé kettőben ott eszünk, ha együtt megyünk ebédelni. A kiszolgálás, ha nem is villámsebes, mégis első osztályú — mosolygós, előzékeny, elképesztően udvarias és kedves pincérek, akik előről hátulra ismerik az étlapot, érdemben tudnak személyre szabott gasztronómiai tanácsot adni. Az árak maximálisan a Kossuth tér szomszédságára szabottak, jöttek-mentek is körülöttünk a jegesen komoly arcú, üzleti ebédre érkező, öltönyös úriemberek. Nyilván ők sem a családias hangulatra, hanem a professzionális környezetre mozdulnak rá, amiért fizetni is hajlandóak.

Az Est.hu a helyet amúgy autentikus olasz étteremként definiálja. Lehet, hogy csak az én előítéleteimet torzítja túlságosan az a kis piros kockás abroszos hely egy olasz autópálya mellett, ahol életem lefinomabb, legelevenebb ízű tésztáit ettük egy nyaralásból hazamenet, átutazóban.