Eléggé fekete-fehér napom volt. Amolyan szerencse forgandó feeling. Napok óta hungarocellt vadászok, és persze hogy senkinek nincs. Aztán ma reggel – szabadságom első napján – egy kiadós fürdőzés után neki vágok a karácsonyi nagybevásárlásnak, körülbelül két lépcsőforduló után min esek keresztül? Hát nem egy hungarocellel telepakolt kartondoboz hever a földön? Hát ott helyben vágtam a sarokba az addig kezemben szorongatott szemetesszatyrot, és széles vigyorral rohantam fel egy halom hungarocellel az ölemben a lakásba.

q – ezt azért kellett megnyomnom, mert Try itt fekszik mellettem, és kérte hogy nyomjam meg a ‘q’ betűt. Szóval elnézésd a közjátékért, folytatom: ezek után várom a buszt a buszmegállóban, jön… felpattanok rá, nem indul. Várok, nem indul. Aztán jajgatásra leszek figyelmes. Egy öregasszony jajgat hogy amikor a busz kanyarodott beütötte a kezét, és most jól eltört neki. Képtelen voltam empatikus lenni. Legfőképp azért, mert amikor elhagyta a száját az hogy „dehát nem érti hogy eltört?!”, akkorát gesztikulált a kezeivel, hogy azt hittem ott helyben tőből letörik neki. Szóval nyeltem egyet, leszálltam a buszról, és elgyalogoltam a metróig. Beázott a csizmám. Jeee… körülbelül 2 óra volt mire megszoktam hogy csónakázni lehetne a zoknimban.

Első állomásomnak egy általam közkedvelt írószert néztem ki. Bementem, ám amiért mentem az elfogyott nekik. Francba… mindegy, majd máshol találok. Aztán egy metrómegállóval vissza. Ott volt a következő állomásom, egy másik bolt. Na az meg zárva volt. Vagy öt percig toporogtam előtte hátha valami csoda történik és kinyit, vagy megvilágosodom, hogy egy bolt csütörtök reggel 11 óra után miért van zárva. Nem világosodtam meg, de az ajtóra az volt kiírva hogy 19-én nyitva lesznek, úgyhogy majd holnap újra megpróbálom. Ekkor azért eléggé el voltam már kámpicsorodva, és fújtatva mentem tovább egy újabb lehetetlen állomáshelyre. Már feladtam a reményt, hogy nyerő nap lesz, és beletörődtem a legrosszabba.

A városban nem igazán tudok sok olyan pontot ahol szivacshoz lehet hozzájutni… legyen az szögletes vagy kerek, töltött vagy töltetlen, édes vagy keserű… bevallom nem tudom milyen bolt árul szivacsot. Végül Katta sietett segítségemre, és árult el egy tuti szivacslelőhelyet. És bejött… ott álltam egy pincebolt hátsó termében ahol minden polcról töménytelen mennyiségű szivacs nézett rám. Volt lap, vékony, vastag, törmelék, puha, kemény, színes és színtelen… hát a választék felülmúlta minden várakozásom. Gyorsan tele is pakoltam szivacsokkal a kosaram, majd szökdécselve elszambáztam a pénztárhoz. Siker!

Következő állomáshelyemen ismételten nem számítottam sok jóra. Ez megint egy olyan hely volt, ami nincs minden utcasarkon. Ám ami várt, az mesébe illő volt. Benyitottam a miniatűr cégérrel ellátott üzlet ajtaján. Beszívtam az áru jellegzetes finom illatát, és hallatam valami ilyesmit… „pffhmmcsörr…” – ebből kiderült, hogy nem igazán tudom mit akarok csak kábé. A pult túloldalán egy iszonyú barátságos arcú öregúr ült. Haja teljesen fehér volt, szeme kedvesen mosolygott. Elmondtam neki a problémám. Nos, amit akartam az drága móka. Van belőle drága (igazi) meg olcsó (mű). Én műt kértem. Mondta hogy ő olyat nem tart. Elkeseredtem, mert mint mondtam olyan boltról van szó, amiből másikat az egész városban nem tudtam. Látva hogy elkeseredtem próbált ajánlgatni alternatívákat, de valahogy egyik sem jött be. A bordó nem elég férfias, az a másik egy kissé túlzás. Feladom! És akkor cinkosan rám néz, és az egyik hátsó polcról előhúz egyet. Gyönyörű, csodaszép, elámulok, megdobban a szívem. Ez nem mű, hanem igazi. De mesébe illően néz ki. Mondom az öregúrnak. Ez kell! Rám néz: mennyit szán rá a kisasszony? Mondom: mennyibe kerül? Néz… gondolkozik. Rám mosolyog, és azt mondja: odaadom X-ért. Ennyiért műt sem kap. – Nekem meg leesik az állam mert X nagyon kevés, és alig győzőm megköszönni! Annyira kedves volt, annyira rendes… szavakba sem tudom önteni! Vigyorogva csukom be magam után az ajtót. Amolyan igazi jótevő karácsonyi angyal. Valahogy szeretek olyan helyen vásárolni ahol engem mint embert vesznek figyelembe. Ettől olyan jókedvem lesz.

Lásd következő állomás: méteráru bolt. Ugyan vagy öt percet toporgok a gombok elött mire felémnéz valaki, de a srác jön, és onnantól kezdve csak velem foglalkozik. Elmondom neki minden óhajom sóhajom, ő meg pörög mint a szél, és százezer anyagot borít elém, százezer tippet ad, és százezer segítséget. Alig győzöm követni. Végül egy jól megpakolt szatyorral távozom onnan is. Természetesen mosolyogva.

Megyek, megyek, míg bele nem botlom egy írószerbe. Próba szerencse: benézek. Újabb telitalálat! Ami az első állomáson nem volt, az itt van. Vagy ezerféle kivitelben.

Közben kisebb kitérőként hirtelen felindulásból veszek egy húsdarálót (?), aztán jön egy újabb kör méteráru. Itt már savanyú arcú lányok szolgálnak ki, unott pofával. Az élettől is elmegy a kedvem. Végül mindenféle cuccokkal megrakodva már csak egy kívánságom marad. Hazamenni. Megszabadulni a cipőmben keletkezett óceántól, és soha többé vásárolni menni…

Itthon aztán karácsonyi ajándék gyártásba kezdek, és a hullám feeling marad. Hol sikerül valami, hol nem. De inkább nem. Vagy legalábbis nem pontosan úgy ahogy megálmodtam. Vagy legalább is nem elsőre… de azért összeségében elégedett vagyok :).