Másfél éve már, hogy a meglepetés szülinapi partimon megkaptam a Fülkét Baluéktól. Kissé zavarba jöttem, mert ez azon filmek közé tartozott, aminek elég volt a trailerét látnom ahhoz, hogy tudjam: én ezt annyira nem szeretném megnézni. Kínos jeleneketek, végig halmozódó feszültség, és a végén nyilván valami csúnya beetetés — nem igazán tartozik az ilyesmi a kedvenceim közé. Először azt hittem, szándékos ugratás volt az ajándék, azóta már tisztáztuk, hogy nem, de hát mégis ajándék, mégis Balutól, szóval elhatároztuk, hogy csak megnézzük. A túlzott feszültséget elkerülendő, visszafelé: először az utolsó előtti tracket, aztán az azelőttit… és így tovább a főcímig.

A módszer bevált, így egyáltalán nem is volt olyan vészes, rögtön láttuk a slusszpoént, meg hogy ki mire számítson, szóval így az izgalmi problémát is sikerült annullálni, meg én is elkönyvelhettem, hogy látatlanban sem tévedtem nagyon. A módszert következetesen végigcsináltuk, szépen végigmentünk a filmen, kellemes laza kis vasárnap estét hozva így össze.

Reggel üres játszóteret fényképeztem, ami nem mindig volt magától értetődő, mert egy idő után egy csaj, akivel néha egy pályán futunk, meg a pasija egyszerre sétáltatta a kis bóbitás kutyáját. Nem zavartak túlzottan, még ha helyezkednem kellett is miattuk, gondoltam, elférünk. Erre odasétáltatják hozzám a blökiket, és a csaj egy lapaparazzizott topmodell hangján odaszól nekem, hogy megvárhattam volna, amíg elmennek és „nagyon reméli”, hogy nem szerepel a képeken. A lehetőségekhez képest civilizáltan elmagyaráztam nekik, mi a különbség egy privát, őrzött lakópark és a közterület között, illetve ha zavarja őket, hát akkor ne oda sétáltassák a kutyust, ahol én fényképezem. És akkor még ki sem tértem arra, mit gondolok arról, aki az állatját egy játszótéren pisilteti/kakiltatja. Láttam rajta, hogy nem veszi a lapot, de szerintem így utólag mindenki láthatja, hogy valójában ki zavart kicsodát, és ki volt a hisztérika.

A Max Payne második részének is a vége felé járok már, és elmondhatom, hogy ilyen elszúrt, bágyadt, unalmas, vontatott, frusztráló folytatást régen láttam már. A Deus Ex — Invisible War is csalódás volt némiképp a csodálatosan összetett pályákat és izgalmas sztorit felvonultató első rész után, de ezt a második részt egyszerűen utálom. Jobb lett a grafika, de a történet nullpont alá süllyedt és minden realitás kiveszett belőle. Az első részben a szereplő azt csinálta, amit én is akartam — itt úgy érzem, mintha a fejem fölött döntenének, hülyeségekről. Az első részben, ha elvesztek a fegyvereim, az meg volt indokolva. Itt nem igazán van, egyszerűen csak így izgalmas. És semmi mást nem utálok jobban, mintha a nem létező térérzékemet kezdik el rajtam számon kérni, félrevezető voice-overek alkalmazásával.

Elkezdtem olvasni a Casino Royale-t. Azért Bond alapvetően tényleg hidegháborús hősnek volt az igazi.