Ijesztően szaporodik azon dolgok száma, amikről nem meséltem.

Nem meséltem pl. arról, hogy január vége felé Zso felhívott, hogy érjek rá február 15-én, mert meglepetésbulit szervez Balunak. Persze benne voltam a mókában, és nem is szóltam el magam, csak kétszer majdnem, illetve, azzal az egészen minimálissal, amivel tudtam, kivettem a részem a buliból. Válogattam pl. fotókat a nagy közös ajándékhoz, és Zso-nak legalább két kérdésére válaszoltam e-mailben. És Balut remekül sikerült meglepni, pedig azt hittem, hogy nem lehet, de aztán kiderült, hogy mégis. Zseniális volt a szervezés egyrészt, másrészt, ha nem feszegetik nagyon a dolgokat, Balu úgyis mindent elhisz.

Maga a buli a nagyon csöndes verzió volt, ami persze egyáltalán nem zavart, bár így a dolgok természetének megfelelően lényegesen kevésbé mixelődtek az emberek. Nalyo ott volt, fecsegtünk, akárcsak Petivel és Noémivel. Némi meglepetésemre ugyan, de még Layával is összefutottunk, illetve kedves férjével is, mert időközben az is lett neki. (A hazai blogszféra fejlettségének köszönhetően ezt már tudtam.) Volt még egy fura, de nagyon vicces csóka, aki a nimfadenevér hangját utánozta, aztán bejelentette, hogy elmegy. Aztán mégsem ment el, de denevérhangot nem utánzott többet.

Amikor már mindenkit beszélgettünk, elmentünk, és én arra gondoltam, hogy kábé négy éve egyszer arra gondoltam, hogy majd azt fogom mondani valakinek, amikor eljön ez a nap, hogy Balu már harminc, de még huszonötnek se néz ki. Most meg valahogy mégis simán kinéz harmincnak, minden hajmeresztése ellenére is. (A haja mellesleg tényleg elég jó lett, noha persze Antonio Banderasnak nem nevezném.)

Nem meséltem el, hogy eléggé unom már ezt a dizájnot, terveztem is új tipográfiát, Kathy meg ígért nekem egy háttérképet. Aztán mindig közbejön valami: kiverjük az ablakot egy porszívóval, elmegyünk vacsorázni, és addig tömjük magunkba édesanyánk húslevését meg káposztáját, az alamtortáról nem is beszélve, amíg kúszni is alig tudunk, aztán csak heverünk, és sorozatokat nézünk az Apokalipszis közepén. Este kilenckor elalszunk, mint két bekokózott mormota. Q-kategóriás tévékrimit nézünk ipari mennyiségben.

Nem meséltem el azt sem, bár ez még egy huszonnégy órás restancia sincsen, hogy alaposan odatettük a kreatív felünket Kathyvel. Elegünk lévén a tanfolyamos pszichóból, kibéreltünk egy új stúdiót, egy olyat, ahol nem három lámpa van, hanem kapásból öt, egy olyat, ahol mi állítgathatjuk a milliós cuccot, a saját praclinkkal, és ahol van olyan sminkasztal, amit meglátva Kathy is elcsúszik a meghatottságtól. Vannak képek, lehet nézni. Ez persze csak az én adagom. Némi büszkeséggel tölt el, hogy minden kis fortélyt sikerült kipróbálnom, amit a tanfolyáson tanultam.