Laza, mint egy bronzszobor, felszabadult, mint egy tőkesúly, és közvetlen, mint egy tengerészgyalogos tiszt kiképzésen. Utóbbi hasonlat annyiban nem sántít, hogy valóban katona volt valamikor, ott vett részt mindenféle tervezésben és terepmunkák irányításában, onnan került hozzánk, valami elképesztő rutinnal, stratégiai érzékkel, és iszonyatos mennyiségű tapasztalattal. Hét elején volt alkalmam az irányítása alatt dolgozni, simán és összehangoltan ment minden, igaz, minden előzetes figyelmeztetés nélkül is százszázalékos készenlétben dolgoztam végig. Amikor először találkoztunk, az első munkanapom első öt percében, esküszöm, azt hittem, ott marad a lenyomatom a falon, ahogy végigmért acélkék szemeivel.

Komoly eredménynek éltem meg, amikor először szólt hozzám. Egy általános jellemzője az itt folytatott munkámnak, hogy az emberek többsége nem tud velem mit kezdeni, nem tudja eldönteni, egyáltalán tudomást vegyen-e rólam vagy sem. James végül úgy döntött, észrevesz, köszönni már mindig köszön, és ha van bármilyen chichat-lehetőség, azzal rendszerint élni is szokott.

James katonai szigorral megszervezett divíziójára ugyanakkor nagyon jellemző, hogy mennyire nehéz eljuttatnom oda bármilyen kérést. Az én pozícióm nagyon kevéssé formális a szindikátusban, viszont ha mondok valamit, akkor rendszerint a főnököm álláspontját artikulálom. Így minden fegyelmezettsége dacára Jamesék a másodikak az általam áramoltatott feladatok nem-teljesítésének nemes versenyében. (A prímet természetesen Furrier Dzsí viszi, lényegben százszázalékos lepattanási aránnyal.)

Számomra presztízskérdés, hogy minden meetingen öt perccel előbb ott legyek; aki másodpercre pontosan szokott érkezni, az rendszerint James. Rámnéz, rápillant halálpontos katonai órájára, felhúzza a szemöldökét, és ezt kérdezi: ennyien vagyunk? Ennyien, mondom én és kezet fogunk. Olyan a kézfogása, mint a satu.