Elkerített Város

Együtt rohadunk benn Kathyvel a cégnél. Azért felvidít bennünket, hogy tisztességes maniért, igaz, eléggé oda is tettük magunkat. Tördelni jó, ha az ember a saját irodájában teszi. Utoljára augusztusban volt módom finomítani a technikámat, de a tördelés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni. Kathynek azért sikerült. Nem akarom persze piszkálni, részben azért nem, mert egy állati súlyos bögre van a bal kezénél, másrészt meg ő tervezte a sablont, amibe csak be kell dobálnunk a dolgokat, szóval sokat nem számít, hogy én gyorsabban dobálok, mint ő.

Na persze, amikor megjöttünk és szétpakoltunk, ő ragaszkodott a Sandbenderséhez, nekem meg itt van ez a frankó kis grafikai munkállomás, sokkal szofisztikáltabb grafikai interfésszel és úgy általában sokkal jobb vassal. Végre nem úgy kell használnom a tördelőprogramot, hogy közben a winchester kerregése szól zene helyett.

Nemrég csikerült kidolgoznunk a Csipicsóka balck metal variánsát. Nem gondoltam volna, hogy meg lehet csinálni, csak úgy bedobom az ötletet az köztudatba, erre Kathy elkezd a normál hangja alatt három oktávval hörögni a reggelizőasztalnál: CSIPICSÓKAAAH…. VARVARJÚCSAAAAH… KOMAMASZONYKÉRTETIA SZEKERÉÉÉÉÉÉT… NEMADHATOMODAAAAAAAAH TYÚKOKÜLNEK RAJJTAAAH…. HHH…

Kifejezetten sikerült elcsípnem a ritmust, mert be már én fejeztem:

HAS! HAS! HAS!

Imádom a kreatív reggeliket.

Nem vagyok jól. Nem aludtam sokat ugyan, de mint mondtam ennek is meg volt az oka. A reggel sem volt szebb, mint az éjszaka. A szemeim bedagadtak, az orrom pedig a Mikulás piros krumpliorrára emlékeztetett. Arról ne is beszéljek, hogy fájt a hasam, hiába reggeliztem.
Ültem kedvenc fogorvosom várótermébe, az orvos befut, nem sokkal később behív. Az első kérdése ez volt:

– Mi a baj? Miért sírsz? – utána magyarázhattam, hogy nem sírok csak épp allergiás vagyok a vidéki friss levegőre. Rosszul leszek tőle. Pech…

A hosszú fogszabályzás ideje alatt úgy látszik frankón megtanultam úgy beszélni hogy közben két kézzel turkálnak a számban, de az sem kizárt, hogy a doki rutinos a dünnyögés megértésében, mert amikor célzásokat ejtettem a fogszabályzóm levételét illetően, tökéletesen értette minden szavam. Azt hittem több kört kell majd futnom mire meggyőzöm, hogy az újévet én már szeretném vasak, és gumik nélkül a számban tölteni, de már az első célzásra pozitív visszajelzést kaptam.

– December 18? Megfelel? – meghatottam bólintok, csaknem elsírom magam, de azért uralkodom az ösztöneimet.
– Tökéletes.
– Jó. Akkor 18-án leszedjük, megcsináljuk az éjszakai kütyü lenyomatát, 19-én megkapod a kivehetőt, és isten áldjon!

Kedvemre való. Hát nem remek karácsonyi ajándék? Bevallom őszintén egyáltalán nem számítottam ilyen reakcióra a részéről :). Szóval azt leszámítva, hogy a fejem robbanás közeli állapotban van, érzelmileg meg sebezhető vagyok, kicsattanok az örömtől, és a meghatottságtól… van, amikor az ember már úgy érzi túl sok. Akkor felemelő érzés, ha megszabadítják szenvedéseitől. Juhéjj! ^^

Ahh… unokabátyám farmján vagyok. Ugyan nem sok időre jöttem, de ahogy ideértem rosszul lettem. Úgy látszik elszoktam a friss levegőtől, a fővárosban. A szemeim vérben úsznak, az orrom folyik, levegőt nem igen kapok, a fejem pedig úgy lüktet, mintha most akarná megszerezni az agyam mindazt a tudást, amit az elmúlt 21 év alatt nem sikerült.

Délelőtt Thomas hívott, hogy jövő hétvégén meló. A feladat egy újabb fotósorozat készítése egy közeli országban. Ezúttal vonattal utazom. Jelentleg még fennakadások vannak a világítással kapcsolatosan. De valószínűleg hamarosan megoldják a problémát a fiúk.

Most így nagybátyám speckó “légyjól” teáját szürcsölve eszembe jutott Try, amikor reggel épp cikket írt. Miután felolvasta, én pedig közöltem vele hogy nem elég ütős, írja újra, már kicsit intenzívebben esett neki az Ono-sendai billentyűzetének. Épp állok felette a reggeli itókámmal a kezemben, amikor olyan hevesen kezd el pattogni ujjaival a billentyűzeten, hogy az egyik betű csaknem az italomban landol, miután lerepül a klaviatúráról. Kishíján megfullandtam a nevetéstől. Édes mindennapok ;).

Ma éjjelre viszont hajrá bele, ugyanis van két olyan melóm, amivel nem tudom reggel hétre végzek-e ugyanis akkor indulok a közeli kisvárosba meglátogatni kedvenc fogorvosom. Persze egész nap nem tudtam dolgozni, hiszen a Sendbendersem most épp szervizben pihen, egy kis regeneráló kúrán. Ez kb. olyan lehet mint amikor az ember wellness szalonba látogat. Kicsit kipofozzák a kicsikét. Most nagybátyám régitipusú számítógépén kattogok. Egyelőre csak reménykedem benne, hogy a Sendbendersem adathordozója kompatibilis a számítógépével. Hamarosan kiderül.

A hét leginkább szívet melengető pillanata: Mary Jo szakértőnek nevez egy feminista klubban. A hét legnagyobb meglepetése: tényleg szakértő vagyok. (Legalábbis a szakdolgozatom témakörében.)

Maga a klub egyébként tipikus példája annak, hogy sokan miért rettegnek a feminizmustól; én személy szerint viszont maximális megerősítést kaptam ez irányban. A klub vezetője harsányabb, agresszívebb és szűkebb látókörű volt mindenkinél, akivel a front innenső oldalán találkoztam. Az én habtiszta filozófiai érvelésemet, ha szabad kérnem, senki ne tolja félre azzal, hogy ha Platón, a világ legnagyobb filozófusa nem volt képes megoldani egy problémát, akkor én se leszek. A filozófia egyszerűen nem így működik — noha persze elképzelhető, hogy nem vagyok nagyobb filozófus, mint Platón, nekem rendelkezésemre áll kétezer évnyi plusz kollektív filozófiai tapasztalat.

A megoldás, amit a felvetett problémára (hogyan lehetne kiküszöbölni, hogy az etikai elméletekben a nők ne legyenek eleve hátrányos pozícióban) a hölgyike elővezet, amúgy annyira banális (hozzuk őket előnyös pozícióba), hogy félelmetes. Mary Jo meg én back 2 back (figyelitek, egy DJ-kifejezés) próbálunk rendet vágni ebben az áthatolhatatlan dzsungelben.

Amúgy ahogy általában ilyenkor, az ellentábor is képviselteti magát: megint elhangzik az a vadbaromság, hogy a nők ugyanannyit bántalmazzák a férfiakat, mint fordítva, és különben is, ők kapják a gyereket váláskor. Amikor szembe jön egy ilyen sötét alak, úgy érzem, nincs az a radikális feminizmus, amit túlzásnak tudnék nevezni.

A program ötkor kezdődik, a szervezők valamiért azt képzelik, hogy egy kávéház ideális helyszín egy húszfős filozófiai diskurzusra, és hogy leoltani a nem hozzánk tartozókat, hogy ne beszélgessenek túl hangosan, elfogadható. Negyed nyolckor azzal lépek le, hogy vacsorát kell főznöm Kathynek, mire hazaér — szerintem nehéz lett volna ennél feministább érvvel előállni.

Péntek-szombat megint bulik a Blue Hallban, és esküszöm, örül a szívem, hogy jövő hétre nincs semmi. Utálom, hogy a ruhám folyton tele van füsttel, utálom a drogokkal kevert, avas izzadságszagot a klub levegőjében, már a fáj a szemem a Wizztől lángoló csajok látványának dömpingjétől. Unom, hogy még éjjel is arra ébredek, hogy cseng a fülem.

Reggel mi vár rám? A Sendbendersem VR-szemüvegében azaz oly rég látott írógépes cetli. “Letelt volna a két hónap?” – kérdezem magamban. A cetlin egy cím állt, és az hogy várnak. Az órámra néztem. Az egyetemi kurzus előtt még meg kell írnom egy cikket. Persze közben borzasztóan sajnálom azt is, hogy a mai konferenciát kihagyom, és belül vinnyogok is miatta, mint macska mosógépben, de hát ez van… én sem lehetek ennyire pedáns. Kíváncsiságom erősebb annál, mintsem hogy szemétbe hajítsam a fecnit. Döntöttem: irány a Hilotrópia!

A recepciós a jól ismert monoton gépies hangú nő. Pár hónapja beszéltem vele telefonon. Haja ezüstkék, néhol csillámok törik meg zuhatagának egyhangúságát. Az arca leginkább az aszalt szilvára emlékeztet. Kb. a 70-es éveiben járhat az öreglány. Némán elé csúsztatom a papír cetlimet. Megnézi, majd int:

– Már várják fönt. 123. emelet balra a 83-as szektor. Majd az úr felkíséri.

Kicsit borsózott a hátam a helytől. Minden olyan kopár, olyan gépies, és tiszta. Borzalom. Hosszú gyaloglás után, végül egy irodába vezettek, ahol egy középkorú férfi fogadott.

– Jó napot! Kérem üljön le!

Bemutatkozás semmi. Oké. Leülök.

– Bizonyára kíváncsi a történetre…
– Ó, persze… – válaszolom némi gúnnyal a hangomban.
– Akkor elmondom önnek, hogy nem ön volt az egyetlen illusztrátora a könyvnek. A könyv egy régi ereklye. Egy ásatáson került elő Közép-Ázsiában. A könyv felkeltette az érdeklődésünket. Nagy nehézségek árán sikerült csak megszereznie vállalatunk ereklyék tanulmányozására szakosodott részlegének. A könyv különlegessége, hogy olyan titkosírással van írva, hogy ahány kriptográfus, annyi értelmezése van a tartalomnak. Ön ért a titkosíráshoz, ezt megtudtuk az aktájából (ezen egy picit elborzongtam… aktám… ehh… még mit nem?!). Valamint grafikus is. A könyvet 9 másik hasonló kvalitásokkal rendelkező embernek juttattuk el. Mind a 10-en más történetet elmesélő grafikákat juttattak el hozzánk. Gondoltuk hátha a képek elemzésénél jutunk valamire. Aztán arra gondoltunk, hogy hátha a személyiségben, az egyes vizsgált személyek életkörülményeiben keresendő a megoldás. Igen, feltűnt nekünk, hogy észrevette, hogy követik. Ezúton is elnézést kérek pancser beosztottjaimtól. Biztosíthatom már nem dolgoznak a cégnél…

Ez volt az a pillanat, amikor elöntötte a vér az agyamat, az asztalra csaptam, és kifakadtam.

– Hogy mi a franc? Követtek engem? Vájkáltak a személyes életemben csak mert képtelen megfejteni a részlegük egy rohadt titkosírással írt könyvet? Micsoda marhaság! Erre pénzt adnak maguknak? Ahh…
– Csillapodjék kérem! A kutatás megalapozott volt. Ha előre szólunk talán más az eredmény. Nem spontán. Természetes körülményeik között kellett vizsgálnunk az alanyokat.
– Alany… pff… – sziszegtem visszahuppanva a székbe.

A pasas kicsit meg volt szeppenve. Talán nem ilyen reakciókra számított. Én egyszerűen hülyét kapok az ilyenektől. Inkompetens marhák gyülekezete. Talán hibát követtem el. Talán be kellett volna szállnom a kutatásba – mint ahogy azt ajánlotta. Talán le kellett volna nyelnem a békát. Ehelyett elkértem az aktámat, és egy soha viszont nem látásra kijelentés kíséretében magam mögött hagytam a Hilotrópia épületét.

Elég újságírós két hetem volt; ilyenkor persze az ember egy kicsit kevéssé ér rá a saját netállomása előtt söprögetni.

Talán a legnagyobb esemény az életemben, hogy sikerült egész ügyesen bekerülnöm a már emlegetett netes klánocska életébe. Még soha nem játszottam ilyen asszimilációs játékot, de a jelek szerint tényleg nem hiába edzettek acéllá az egyetem belső hálózatának arénáiban, mert amit szerettem volna, azt mind vagy majdnem mind bevált.

Pár héttel ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy a szókincsemnek különösebben meghatározó részét alkotják majd az olyan szavak, mint “hardstyle”, “goa”, “setlist” és hasonlók — most már pedig nem csak, hogy használom ezeket a szavakat, de kis jóindulattal még azt is tudom, hogy mit jelentenek. Szerintem még pár hét, megveszem az első csatos bakancsomat.

Mint egy elégedett üregi nyúl, olyan bátran ereszkedem alá az Explosion Festivalra a Blue Hallba; körülöttem mindenféle érdekes partyarcok, továbbra is úgy érzem magam, mint a Marsra járnék szórakozni, de nem bánom abszolút; ennek is megvan a maga feelingje. Kopasz és tesztoszteronon nevelt vadállatokat és világító tetoválásos, a legújabb elektronikus divat szerint átszabott partylánykákat kerülgetek; előbbiek közül nem egynek még hatalmas krómozott műfogaik is vannak — épp nemrég mesélte egy drogdíler ismerős, hogy olyan varbarom is akad, aki persze tök illegálisan méregzacskót is szereltet be magának, valódi kobraméreggel. Persze ilyenkor elég csak egyszer ráharapnia az embernek a saját nyelvére, és soha többet semmi baja nincs az élettel.

Egyes termekben hatalmas a buli, mindenki pörög, ki mindenféle tervezői partydrogokra, ki csak úgy; ügyes szervezői megoldás, hogy a biztonságiakat alig lehet kiszűrni a tömegből. Azért a túlzottan olajozott mozgás még mindig elárulja a drótozott refelexek jelenlétét. Beséltál egy gyönyörű fekete csaj, függőlegesen vágott pupillákkal, világító sárga szemekkel és nekiáll rommá verni az összes fickót az egyik sarokba állított játékautomatánál.

Éppen a szokásos koffeinkivonatomat lövöm be magamnak az egyik sarokban, amikor elkezdenek beszivárogni a klán reprezentánsai, közöttük 9th is, aki miatt történetesen itt vagyok. Új képességeim között szerepel ugyanis az is, hogy meg tudom különböztetni egymástól a különböző DJ-ket; az illető pedig a kedvenceim közé tartozik. Különben is, előző nap készítettem vele egy pengés és húzós interjút pár rozsdásodó acélhordón üldögélve a Blue Hall raktárhelyiségében. Komolyan életem egyik legjobbját sikerült összehoznom, és elég masszívan hozzájárult ahhoz, hogy egy kicsit képbe kerültem a scénával kapcsolatban. (Az összes újonnan tanult szó közül talán ezt szeretem a legjobban. Le is írom még egy párszor. Szcéna. Szcéna. Szcéna. Szcéna. Szcéna. Szcalma.)

Amúgy tényleg elég frankó bulit tartott, volt egy-két pillanat, amikor elektronikus zene iránt érzett előítéletek ide, elektronikus zene iránt érzett előítéletek oda, majdnem elsírom magam a műélvezettől. Állati nagy sikerem van egy kis bepartyzott szőkeség körében — ennek a későbbi fejleménye egy apologizáló levélváltás lesz — valamint az est legnagyobb interkulturális eseménye, hogy Éjfélnővér kisasszony mosolyogva köszön nekem. Whoa. Mondjuk igaz, én is odatettem magam az előző esti kis beszámolócskámmal, de hát tényleg nem volt semmi, amit 9th-tal csináltak azzal a halotthalovány rendezvénnyel.

Holnap egy metálbuli lesz, kíváncsi vagyok, azzal mit művel majd 9th.

Viszonyom a csiponyákokkal továbbra is változatlan — gondolom magamban, amikor Ms. DD porontya totyog ki hozzám a Kölök lakásában, hogy segítsen nekem körülnézni a frigóban, valami kis rögtönzött vacsorát összeütni. Állati aranyos kis krapek szerintem, egyből mosolyog, ha fényképezőgépet fognak rá, nagyon nyugodt és nagyon barátságos. Szeretem.

Se nem nyugodt, se nem kiegyensúlyott, se felpörgött nem vagyok viszont a Cég által szervezett konferencián. Elvileg az én feladatom lett volna a rendezvény sajtójának megszervezése — ahhoz képest, hogy mennyi információ állt a rendelkezésemre, végül is helyt álltam, ám ettől függetlenül még mindig elég rohadt érzés, ha ennyire összeesküdni látszik a szervezőgárda maradéka az emberrel szemben. Nem baj, legalább kapok mágneskártyát a konferencia VIP-termébe is; az elején rögtön leadok egy kis vérmintát, így az ebéd utáni szekciókra már a zsebemben is van a biokémiámra hangolt drogokból. Tiszta frankóság, így egyáltalán nem nehéz érdeklődést tetettnem, csak a rám ereszkedő, finom eufória közepette bekapcsolva hagyom a hanfelvevőmet, így az is tökéletes pontossággal rögzítésre kerül, hogyan üvöltöm le Tsia és Silver fejét amiatt, hogy engem is be akartak osztani egy mű-állásinterjúra.

Amikor túl sok a serkentő

Kathy Zoei Torrance ||| 2006., november 23., 1:13 |||

Igen, azt kell hogy mondjam túlpörgött. Sok volt a serkentő? Minden bizonnyal… miután három órán át görcsöltem egy férfiakt szénrajz elkészítésén az egyetemen, a szokásos szerda esti programom keretében, hulla fáradtan, és hatalmas pakkokkal, meg dossziékkal megrakodva elindultam, hogy felcsípjem Try-t félúton, hogy utána együtt mehessünk az eldugott sikátorban tanyázó underground kávézó felé.

Valójában nekem már reggel gyanús volt a fickó, amikor mentünk új légpárnákat telepíteni a kocsiba, bár akkor még bennem volt kakaó, és én pörögtem egy kicsit intenzívebben a megszokottnál (erre most inkább nem térek ki ;)).
Szóval egész napos éhezés (ha leszámítjuk a reggeli thai fűszerezésű alga- tofu kombót), és robotolás után, végre levackolunk a kávézóban, hogy csatlakozzunk PeeDee kreatív művészeti portáljának szerkesztőségi gárdájához.

Első mozzanatként rendelek egy feta-padlizsános-bazsalikomos vacsit, meg egy csésze forró teát, és lassan érzem ahogy vissza kúszik ereimbe az élet. És igen! Hamarosan már látok, hallok, értek, és még beszélni is tudok. Miután a tanácskozás minket érintő része lecseng, meg lerendeztem egy-két fotós melót, Try fülébe csilingelek pár kedves mondatot. Búcsú.

Útra kerekedünk tömegközlekedéssel, egyenesen a kocsi irányába. A megállóban azonban vacogni kezdek, mire Try átölel a kabátjával, én pedig irtó mókásnak tartom a helyzetet. Innen is a veszett ötlet – vajon beleférünk-e Try kabátjába? Hát Try-t sem kell nyaggatni ilyesmivel, már dobatja is le velem a hátizsákom, a következő pillanatban pedig ráz a nevetés, ő pedig kitartóan küzd a zipzárral, és nem hiába. Az ügyködést siker koronázza; a további 2-3 percben én eltűnök, Try-nek pedig plusz két lába nő, meg egy nevető, fuldokló pocakja. Csak fellélegzem, amikor befut a járművünk, természetesen Try ámokfutásának ezzel még nincs vége. Hazafelé úton egy óvatlan pillanatban a tök sötét úton lekapcsolja a kocsi világítását, és teljes átéléssel suttogja:

– Lopakodó üzemmód. Fegyvereket élesíts!

A következő pillanatban már az áramellátást is megszünteti, a kocsi némán siklik tovább immáron az aszfalton… lassan gurulunk, mire a balomon újra megszólal Mr. Játszópajtás:

– Akkor háromra kiugrunk a kocsiból…

Mire én:

– Te hülye vagy!

Aztán persze megkönnyebbülve konstatálom, hogy végre az utcánkba értünk. Persze ez a csodabogár csak nem áll le. Mint valami infantilis kisgyerek az autópálya szőnyegén a kis cuki matchboxaival, Try úgy kezd el keringeni körbe körbe a körforgalomban megállíthatatlanul, mint a ringlispíl.

Azt hiszem eljött a pillanat, amikor hálát adok az égnek, hogy végre itthon vagyunk :) :) :) :).

Reszkető kézzel töltök egy újabb adag teát. Csabi már egy ideje nem lépett, csak gondolkodik — mármint látszólag gondolkodik, én persze pontosan tudom, mi játszódik le a fejében. Volt pár mázlis dobásom, és úgy döntött, itt az ideje aktiválnia azt a taktikai szoftvermodult, amit egy kíséretsorozat keretében még tízéves korában ültettek az agyába. Sajnos a rendőri-katonai alkalmazás nem igazán vált be, de azért arra bőven van elegendő kapacitása ennek a neurotranszmitter-injektor-neuronstimulátor kombónak, hogy hatszögletű kockákban lássa a világot, és folyton nyerjen stratégiai játékokban. Egyszer láttam, hogy vesztett, de akkor az egyetlen született matematikus ismerősöm, Vizi játszott ellene, aki előzetesen telenyomta magát harci drogokkal és döbbenetesen szerencsés elosztásban játszott. Még szerencse, hogy csak ritkán nyúl ehhez az eszközhöz; emlékszem, egyszer mesélte nekem, másnap durva fáradtsággal és dekoncentrációs rohamokkal kell megküzdenie, ha ehhez a fordul segítségért.

Fergeteges csata keretében végül tényleg megver, de úgy látszik, nem hiába pumpáltam a sok koffeint magamba, ugyanis a vereség sokkal kevésbé lealázó, ahogyan az ilyen alkalmakkor szokásos. Kimegyek a mosdóba, és rájövök, hogy ha elég jó filmötletet dobok be, amikor visszamegyünk, akkor megúszom a visszavágót. Sikerül is, noha már mennek a reklámok, mire lezöttyenünk a helyünkre. Sajna sikerült egy olyan filmet kiválasztani, ami lényegében két és fél óra nettó feszültség; úgyhogy a szokásos Csabi-délutánból ez alkalommal feszültségtől remegő kézzel érek haza. De klassz volt.

Itthon csekkolom a netet; a frankó kis beszámolóm üt, mint a légkalapács, csak úgy tódulnak a látogatók, sikerült Éjfélnővér és Ezüst Borostány kisasszonyt is feltüzelnem. Már megint. Hehehe. Mi következik mindebből? Teleszórják az internetet a sirámaikkal, a netállomásukon folytatott szurkapiszka révén a csicskásaik még hetek múlva is szivárognak majd az I hate it here-re. Beszólnak nekem a fórumon, a kritika-beharangozóm így még holnap is része lesz a mindennapos párbeszédnek. Lehet, hogy van szívás is egy ilyen bulin, de látogatottságban bőven megtérül minden hardcore-ral töltött perc.

“ahhoz képest, hogy mi az ab start hozzáállásom mindenféle elektronikus zenéhez”

“Számomra a zenének ez a fajtája inkább áll közelebb zajártalom fogalmához, mint a muzsikáéhoz.”

Néha nálunk is előfordul, hogy ide vagy oda egyikünk jobban el akar menni, mint a másik, de ha egyikünk sem akar, akkor ritkán indulunk neki. Ti miért mentetek el?

Cáfolnom kell Try előérzeteit. De még mennyire hogy volt alvás!

Szóval a Blue Hallba sokat jártam régen bulizni. Amolyan kék-műanyag hely, néhol bugyborékoló vízfallal, fehér pálmafákkal, valamint extrakényelmes vízágy ülőalkalmatosságokkal.

A hajnali keléstől megrészegedve vonaglottam végig a zsúfolt napon. Kora reggel már a műteremben kellett lennünk, hogy Chloé-ról készítsünk egy fotósorozatot. Ezután interjút kellett készítenem egy vállalati igazgatóval, végül az egyetemi előképzőn kellett ülnöm 3 órát A4-es papírokat csíkozva. Úgy éreztem magam, mint aki valamiféle múlt századi iskolai büntetésre kárhoztatott.

Aztán persze miután hazaér az ember, rágni kezdik a fülét, hogy tipikus női viselkedésről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy nem készül el időben, mert még mindig csak sminkel! No comment. Alapos vagyok. Nevezzük így a dolgot. Mindenesetre ekkor már nagyon fáradt voltam. Tudni lévén, hogy merre tartunk műanyag UV érzékeny fűzőbe bújtam, és fehér elegáns magas sarkú gumicsizmába. Bepattantunk a kocsiba, és irány a Blue Hall.

Sosem rajongtam igazán a HC-ért meg kell vallanom. Számomra a zenének ez a fajtája inkább áll közelebb zajártalom fogalmához, mint a muzsikáéhoz. Szóval még azt is megkockáztatnám, hogy nem sok különbség lenne az ott dübörgő dobhártyaszaggató bamm-bamm robaja, és egy fémkuka fedőjének vaskalapáccsal való ütemesen csapkodása között.

Aztán első körben beültünk a kisterembe, ahol két droid dj szolgáltatta a zenét. Érzékelhetően elhaltak a hallóidegeik, vagy a beültetéseik koptak el, mert a basszust úgy felnyomták, hogy a belső szerveim vad táncot jártak rezgő csontjaimon, míg én minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy halláskárosodás nélkül ússzam meg az esetet.

Végül miután legurítottam egy pohár foszforeszkáló energiakoktélt csak sikerült eljárnom az uniformális robottáncot a neonkék táncparketten, majd mikor már nem tudtam eldönteni, hogy a tánctól, vagy a kialvatlanságtól esek össze perceken belül, lerogytam az egyik vízfotelbe, és ott a felcsavart bamm-bamm dobhártyaszaggató monoton robaja mellett édes álomba szenderültem. Valamikor hajnali három körül ébredtem Try karjai közt, aztán fázni kezdtem, végül leléptünk. Ööö… azért azt had tegyem hozzá, hogy a látszat ellenére én élveztem :). Tök komolyan!

Hajnal háromkor kelek fel, ujjamat az Ono Sendai érzékelőjére helyezem — halkan felzümmög, amikor visszáll aktív üzemmódba. Megnyitok pár file-t és dolgozni kezdek; Vöröstündér reggelre várja a jelentésemet, és semmiképpen sem okozhatok neki csalódást. Nem hiszem, hogy van még olyan ember a cégnél, aki ennyire átlátja a struktúraszervezést, és most mód nyílik pár ügyes sakkhúzásra. Dolgozni kezdek.

Tulajdonképpen fahéj dolog ez a hajnali műszak — ha az ember már elszánta magát rá. Amikor másfél óra múlv végzek, úgy döntök, már kár lenne visszaaludni — inkább kifutok egy kicsit a netre, ápolgatom egy sort újonnan keletkezett netes identitásomat. A céges múltamnak köszönhető az is, hogy ezen a téren sem vagyok amatőr — beszivárgásom ebbe a kis netes közösségbe egyelőre tökéletesen hézagmentes; nyilvánvaló, hogy én vagyok a csodabogár outsider, de ezzel semmi gond nincsen, ha nem jönnek rá, hol van nekem ebben az üzlet. Egyelőre nem jönnek rá.

Kora reggel egy röpke fotós session Chloéval — életemben először műtermeztünk élesben, találtunk tuti és olcsó műtermet. Chloé állati profi modell, elég hamar bemelegedett és nagyon beleélte magát, szerintem állati ütős naptárat csinálunk majd a képekből. Stay tuned.

Utána hosszú-hosszú bizottsági ülések a Cégnél; Vöröstündér megint nyakon öntött egy tervezettel, vasárnapra kész jelentést kell prezentálnom. De most előbb egy hácé buli leselkedik ránk a Blue Hallban. Szóval alvás az most se lesz. Vettem is egy üveg koffeinkivonatot.

Na, ma elég jó formában voltak a Sprawl reklámemberei. Az egyik egy szintetikus tea reklámfilmjének tesztjére akar berángatni, a kedvéért még azt is hajlandó lennék “eltitkolni”, hogy újságíró vagyok. Ez ugyanis kizáró tényező, megállapodunk, hogy leszek kiadványszerkesztő. Erre elkezd kérdezgetni, iszom-e szintetikus teát, mondom igen, de ugye Nestea-t, mondom nem, csak és kizárólag mormon Liptont. Ebből már nem engedtem, látom rajta, hogy remeg a keze a frusztrációtól, de hát andom kell a reklámhűségnek. Tíz perc múlva jégkrémet akar velem kóstoltatni egy ellenszenves szipirtyó, ráadásul én fogyókúrázom, a drámai hatás kedvéért megint a “durva” verzióban. Nagyon krután rázom le.

Megint van irodám a cégnél, mi több, inkább azt kéne mondanom, hogy most már van irodám, tekintettel arra, hogy ezen csak Silverrel osztozunk kettesben. Elég frankóság, ablak is van a hátam mögött, némi kísérletezés után még arra is rájövök, hogyan kell kezelni a klímát. Momentán a mi irodánk a legmelegebb.

A hét csúcspontja: Tryocska sorban áll a TO-n, a szakdolgozatának leadására készülődik. Nem mondom, kellemesen régimódi dolog nyomtatgatni, könyvet köttetni; a huszadik században ez még akár korszerű is lehetett, ma már inkább az egyetem patináját erősíti. Szerintem mind a könytárnak, mind a szerencsétlen, nyomoronc, túlterhelt tanulmányi hivatalnak jobb lenne, ha a hálón keresztül lehetne adott határidőig feltöltögetni a dolgokat; megkockáztatom, az opponensnek felkért szakember bácsik se roppantak volna bele abba, ha nem képernyőn kell nem elolvasni a dolgozatokat. Mindegy, elkészültem, akit érdekel az előzetes, védés előtti változat, vagy hogy mit írtam Baluról a köszönetnyilvánításban, az egy erősen ideiglenes honlapon megtekintheti.

Kiürítek néhány kisebb tárolómodult a barrytowni kégliben, helyet csinálandó Kathy egyre szapodó cuccainak. Átprogramozom a mosógépet, most már nem csak havonta egyszer lesz egy-egy gigantikus program, hanem folyamatosan tisztítjuk a ruháinkat. Sokat kóválygunk mostanában mindenféle raktáráruházakban is, feltöltjük konzervkészleteinket kvázi vegetáriánus étrendünknek megfelelően.

Délelőtt jön a telefon: Kathy a Magleven szemben ül Ezüst Borostyán Kisasszonnyal. Gyorsan leesemesezzük, hogy akár le is lehetne köpni, de mindenképpen érdemes lenne legalább egy kis kólával pofán löttyinteni. Persze végül nem lesz a projektből semmi, de az ember idegrendszerére határozottan frissítően hat az ilyesfajta álmodozás.

Pokoli fura érzés… itt ülök az elkerített városban invisible módban, és csöndben nézem, ahogy Try-san beférkőzik az én egykori körzetembe. Végül ő is tag lett. Én már nem vagyok az. Ott hagytam. Habár más cél vezérelt bennünket, amikor regisztráltuk magunkat, mégis valahogy nyugtalanító nézni, és egyben teljesen értem is… fura érzés :).

Az év eleji elszeparálódási akcióm kétségtelenül sikeres volt. Talán úgy érzem ideje ismét színre lépni. Mondjuk valamelyik másik körzetben. Amiben van kihívás. Asszem letöltöm a választékot.

Különböző szájízek szerint…

Kathy Zoei Torrance ||| 2006., november 01., 15:20 |||

Szóval épp a levesfőzésen vitatkoztunk >>

Trychydts: ha kemény lesz a répa, akkor a pofádba köpöm.

Zoei: én meg a fejedre csavarok egy grapefruitot, jó lesz?

Trychydts: akkor én meg patkómágnest ragasztok a fogszabályzódra.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site