Igazi cyberpunk nyár — ettől valamiért folyton a Számláló nullárának nyitófejezete jut eszembe, amikor Turner összeszedi Allisont a tűzforrón izzó mexikói tengerparton. Az aszfalt finoman bemélyed a bakancsom alatt, a kínai kajaárus is deaktiválja inkább a biztonsági ajtózárat — csukott ajtónál még a gőzerővel menő, ócska légkondi mellett sem ülne be hozzá senki.

Ilyenkor a lakásom is lényegesen melegebb a megszokottnál — a lakótelep házai folyamatosan vibrálnak a forróságban — ez az az időszaka az évnek, amikor jócskán meg kell fizetnem az árát annak, hogy délkeleti fekvésű a lakásom. Ez az az időszak, amikor egy szál boxeralsóban mászkálok; ez az időszak, amikor kivételesen jéggel fogyasztom a Cal által a határon átcsempészett valódi skót whiskyt; ez az időszak, amikor előkeresem a nagyanyám ütött-kopott ventillátorát. Megdöbbentő, mennyire hatékonyak tudnak lenni ezek a múlt századi ketyerék.

Recseg a torkom a szárazságtól, így beugrom a szupermarket hátsó terébe, hogy vegyek magamnak egy adag szintetikus csokoládét az automatából. Kifelé lavírozom a kocsimmal, fél kézzel a bevásárlólista után kutatva a kéziszámítógépemen, amikor leszólítanak.

— Megvehetném tőled a kocsit két tízesért?

— Éppen most megyek vásárolni — mondom –, de szívesen adok egy húszast a két tízesért.

Kotorászni kezdek a zsebemben, erre rám villant egy kacér mosolyt, és kacsint rám egyet azokkal a vakítóan kék Zeiss szemekkel.

— Egy igazi férfi, a zsebében hordja a pénztárcáját…

Lejátsszuk a tranzakciót, kivonaglik egy kocsiért, én tátott szájjal bámulok utána.

Dögöljek meg, ha egy nappal is fiatalabb volt nyolcvan évesnél.