Az orvosom eltiltott a bensőséges, négyszemélyes vacsoráktól – hacsak nem eszik velem még három ember.

Orson Welles

Ma végre, végre, végre eljött hozzám Sssz a nagy kínai „vakációja” után. Mármint szervezetten, mert nem olyan régen azért volt már nálam némi kis gyorssegélyre. Főztem neki kiflifelfújt, meg dumálgattunk. Klassz kis simogatás volt a lelkemnek, talán ő az a barátaim közül, aki úgy képes metszően kritikus lenni velem, hogy nemhogy nem esik rosszul, de kifejezetten jól esik.

Ma is csevegtem egy sort édesanyámmal, az idő legnagyobb részében arról, hogy mindjárt lejár a kártyája. Ha minden igaz, lesz új fényképezőgépem, olyan, amilyet kértem, és amit egyelőre csak Nalyonak vagyok hajlandó elárulni. Walamikor majd haza is jön, de én már nem követem száz százalékosan, hogy mikor és mennyi időre. „Látlak, ha látlak”, asszem ez a helyes mentalitás – kíváncsi vagyok, ki emlékszik még, hol hallhattuk ezt utoljára. (Az angol eredetiben „See you when I see you” volt.

Holnap van az utolsó főszerkesztői vezetőszerkesztésem az életben. Vagy nem. Ki tudja, mindig adódhatnak meglepetések. Asszem, ha végleg elhagyom a klánt, az egyik gépre installálok majd magamból egy példányt, hogy ha főszerkesztőre lesz szükség, akkor bármikor elő lehessen rántani.

Ma elég sokat beszélgettem Arwennel, és most még én is beláttam, hogy neki volt igaza.