Hazafelé beugrottunk megnézni az Esterházy-kastélyt, és mivel elég rég nem volt már kamera a kezemben, hát filmeztem. Nagy kaland volt, kordonok mögül, egy folyamatosan előreáramló csoport tagjaként, más turistákat is kerülgetve gyorsan kitalálni/megcsinálni, ami történik, de valamennyire azért megoldottam.
Érdekes, itt már voltam gyerekkoromban is, de egy-két apróságot leszámítva rendszerint halálra untam magam ezeken a kastélylátogatásokon. Az a típus vagyok, aki már a vendégségek alkalmával esedékes lakás-körbevezetéseket is nagyon nehezen viseli; gondolhatjátok, mit érezhettem tíz éves körül, amikor ilyen giga-lakáslátogatásokra kényszerített rá az élet.
Noha a lakásszemlékért továbbra sem vagyok oda, a történelem meg a kastély-tematika iránti érdeklődést azért azóta feléledt bennem annyira, hogy már azt is fontolóra vettem, hogy a két órás „nagy kastélytúrára” fizessünk be először. Sajnos az egykor van, mi meg nyitásra értünk oda, úgyhogy majd legközelebb.
Vasárnap Kathy egy cseppet bágyadtan feküdt le, be is jelentette, hogy kímélni fogja a gyomrát. Ehhez képest a reggelt egy kiadós adag töltött káposztával indította. A délelőttnek aztán két prominens programpontja volt: a csigairtással egybekötött akvárium-pucolás, és algi újabb videófeladatának leforgatása.
A haltakarítás kissé strapás volt, de egyszerűen muszáj volt már meglépni. Egyrészt alighanem egy kicsit túletettük a halakat, így a vizük enyhén sárga volt már. Ennél sokkal nagyobb probléma volt a csigák mérhetetlen túlszaporodása. Kathy kezdetben nagyon oda volt a csigákért, örült is, amikor a haltranszporttal csigák is jöttek — akik aztán nagy szaporodásbba is kezdték, és szépen lelegelték a növények felét. Úgyhogy igen humánus megoldáshoz fordultunk: a halakat kihálóztuk, a vizet leeresztettük, az akváriumot kisikáltuk, hogy megszabaduljunk a csigapetéktől, a köveket meg csigástul kifőztük, jó alaposan. (Ez amúgy elég finom húsleves-szagot keltett a lakásban. Szinte kedvem támadt a csigaevéshez.) Most ismét szép tiszta az akvárium, bár az apróbb szemcsék ülepedésére még várni kell.
A videó eléggé lefárasztott, a délutánra tervezett filmezés a Vimeo Make it interesting projektjébe például teljesen elmaradt, de már fotózni sem volt erőm elvonszolni magam. Sőt, igazából semmihez sem volt kedvem, amikor Kathy végül megszánt, és elcipelt moziba az új Fast and Furious filmre. Ez nem volt se több, se kevesebb annál, mint amire épp szükségem volt, meg az este is elég szépen eltelt vele, szóval végül is nem hagytuk hogy a húsvét vasárnapidélután-feelingbe fulladjon. A videó amúgy nem sikerült olyan nagyon rosszul, bár még töröm a fejem, hogy algi tanácsai után újravágjam-e.
A húsvéti cuccok húsvét hétfőre el is fogytak szépen, szóval mától ismét hétköznapi kaját eszünk. Feljegyzés magamnak: jövőre felesleges beijedni egy háromkilós parasztsonkától. Elfogy az.
Tegnap elég hosszú idő után mozin/szerepjátékon kívül is találkoztam Csabival. Szokás szerint péppé verődtem Warcraftban, de legalább megint gazdagabb lettem pár tanulsággal.
Nagy büszkeségem: egy vírus sincs a gépemen. Kathy nemrég futtatott egy NOD32 tesztet a gépén, és talált is mindenfélét viszonylag szép számmal. Ez egy kissé bogarat tett a fülembe — oké, hogy én évek óta használom az amúgy ingyenes Clamwint, de tulajdonképpen még soha nem teszteltem, mennyire hatékony. (A Windows kebelére való visszatérésem után először a Kaspersky Antivirust vettem meg egy évre, de mivel 0 db érdemi riasztást produkált, inkább áttértem az ingyenes megoldásra.) A jelek szerint éppen eléggé: vettem én is egy hónapos NOD32 licenszet, és a kontroll ott is negatív eredményt hozott. Mondjuk persze én egy elég óvatos felhasználó vagyok, nem szoktam vicces, egymilliárd példányban szétküldött csatolmányokat megnyitni, nem szoktam megadni semmilyen jelszavamat, ha erre kérnek pánikhangulattól izzó levelekben kommunikáló ismeretlenek, és nagyon megnézem, kinek is mikor nyomjak oké gombot. Persze tudom, hogy így is becsaphat a mennykő akármikor (a munkahelyen már a munkámat is sikerrel blokkolta féregvírus), de itthon egyelőre, úgy látszik, az eddigi megoldásaim is elegendőek.
Tegnap édesanyámnál voltunk húsvéti vacsorán, remekül sikerült, érdekes módon még mindig nincs elegem a tojás/sonka/friss zöldség kombinációból. Mi több, hazafelé azt is megbeszéltük Kathyvel, hogy időnként mindenféle húsvéttól függetlenül is főzhetnénk sonkát. Legyen ez a húsvéti fogadalmam.
A hétvégi kreativizmus jegyében csináltam egy videót is, a változatosság kedvéért cseresznyefákról. Még mindig inkább amolyan basic gyakorlat, de komolyan igyekeztem megfogadni minden tanácsot, amit eddig kaptam.
Nagyon hiányzott már az erdő meg a szabad levegő, meg a mászkálás nem-kiépített utakon, a szendvicsevés a szabad ég alatt. Úgyhogy eléggé örültem, amikor Balu bedobta egy közös kirándulás ötletét, már csak azért is, mert Balu az a fajta vezető, akire az ember nyugodtan rábízza magát. Jóval nagyobb százalékát látta a Dunakanyarnak, mint én, akit fiatal éveim fő utazásszervezője, Gáborka erősen specializált a Naszályon való átkelésre. (Éppen ezért, elég csak áthaladnom Katalinpusztán, hogy rám jöjjön az enyhe rángatózás.)
Szerencsére ezúttal Visegrádról indultunk, ha némi bizonytalankodás után is, aztán egy betonúton indítottunk felfelé. Egész simán ment minden, amíg rá nem kellett fordulnunk a zöld kereszttel jelzett túristaútra. Itt apróbb probléma adódott: zöld kereszttel jelölt út nem volt egyáltalán. Amiről meg úgy nézett ki, hogy a zöld kereszt helyett van ott, az le volt kerítve, és körbe volt rakva fenyegető táblákkal. Így aztán kinéztünk egy alternatív földutat, ami végül is még kerülő sem volt.
Út közben tartottuk meg az első pihenőnket — sajnos egy kicsit rövidre sikerült, leginkább azért, mert akik nem fotóztak és videóztak (rajtam kívül mindenki), azok egy kicsit zokon vették a 10 fok alatti hőmérsékletet és a 60 km/órás szelet a minden szélvédettségtől mentes magaslaton.
Amióta gimnáziumban megírtam egy tanulmányt Budapest zuzmó-flórjájáról (Budapest zuzmó-sivatag, szóval nagy áttörésekről nem tudtam beszámolni), azóta valahogy a vesszőparipám lett a zuzmófényképezgetés. Nem mintha meg tudnám határozni őket, de valahogy közel állnak a lelkemhez, és különben is, zuzmót senki sem fényképez. Úgyhogy kirándulásokon én nem csak a fákat szoktam nézni, hanem a zuzmókat is. Próbáltam videózni is, de a zuzmók nem igazán alkalmasak ilyesmire. Tűéles kontúrok kellenek és szép nagy felbontás ahhoz, hogy tényleg élvezni lehessen őket — egyik sem éppen a videó erőssége. (Sajnos ezt csak otthon realizáltam, miután összevágtam egy kis bemutatót, aztán ránéztem az egyik fényképemre. Hiába, az ember új dilijei soha nem lesznek képesek ezerszázalékosan kiváltani a régieket.)
A további emelkedés nagyon szép volt, igazi, csendes erdő-feeling. Érdekes volt látni, hogy a tavasz itt azért még nem kezdődött meg. Néhol egy-egy hófoltot is láttuk, amiből Balu, aki a jelek szerint megrögzött hóevő, jóízűen falatozott; és különben sem volt még tavaszias színe az erdőnek. Gondolom, ehhez korán van még, meg talán hideg is. Ugyanakkor nekem már annak ellenére nagyon nem volt téli hangulatom, hogy még a téli sportkabátom volt rajtam.
Néhol megálltunk szusszanni egy sort, például ezen a farakásokkal ékesített tisztáson. Amíg Balu és Zsófi mazsolás mogyorót kevergettek egy zacskóban, addig én filmezgettem egy sort, aztán másztunk tovább.
Innen amúgy már nem volt messze a hivatalos félút, vagyis a prédikálószék. Ha nem lenne tériszonyom, biztos állati érdekes lett volna felmászni, de sajnos az volt, így csak némi takarásból tudtam fotózgatni. Bár az állvány eredetileg a videóhoz hoztam, immáron végképp megszilárdult bennem az elhatározás, hogy videót állványra legközelebb akkor rakok ha fix totált akarok felvenni, vagy ha veszek egy gömbfejes állványt. Szerencsére azért a fényképezőgéphez is jól jött.
Számomra a lefele út volt a nap totális fénypontja. Ezeket a déli, világos, kemény füves, napsütötte, sziklás lejtőket szeretem a legjobban az összes tereptípus közül, ami egy kiránduláson előfordulhat. Nyáron itt finom kakukkfűillatot is lehet érezni — most még nem lehetett, de azért így is nagyon szép volt minden. Kicsit ijesztő volt az ereszkedés, meg fura volt belegondolni, milyen lett volna, ha történetesen esőben érünk ide (egész héten „változékony” időt jósoltak a hétvégére), de aztán szerencsére elég hamar szilárd talaj került a lábam alá. Végül aztán a sziklák is elmaradoztak, de az ereszkedés továbbra is gyönyörű maradt.
Itt is filmeztem rendesen, egy csomó esetben Balutól kértem tanácsot, aki segített is egy kicsit a szemlélettágításban. Voila, a hétvége videós főműve, egy kis összeállítás erről a legfelé vezető útról:
Időközben biztos lettem abban, amit azért már eddig is sejtettem, hogy Balu az új okos csávó a társaságban. Az ismeretterjesztő újságírában eltöltött évek alatt eljutottunk oda, hogy ha nekem valami kérdésem van, akkor a legolcsóbb és egyszerűbb megoldás egyszerűen megkérdezni tőle. Milyen fű ez itt? Hogyan állítottak elő kénsavat a középkorban? Hogyan vadászik a vándorsólyom? (Állítólag egy kisebb csodával határos módon, de egy vándorsólyom is röpködött a völgy felett, ami mellett elmentünk, egy idő után vijjogva fejezve ki nemtetszését, hogy még mindig nem akarunk elhúzni a sunyiba.)
Végül egész jó időben érkeztünk le, így szépen kényelmesen elértük a kinézett buszt. Mire odaért, kábé harminc kiránduló várta, hogy hazamehessen végre — a jelek szerint jó túraútvonalat választottunk, mert az idő legnagyobb részében senkivel sem találkoztunk (bezzeg, ha a Rám-szakadékba mentünk volna, alighanem az összes, a buszmegállóban fáradtan összegyűlt társasággal együtt tölthettük volna a napot). Be is esteledett, mire hazaértünk, a szilveszteri programot is lefixáltuk, én meg szépen átfagytam egy titokzatos forrásból áradó, folyamatos hideg áramlattól. Úgyhogy amikor Pestre érkeztünk, elő is vett a hidegrázás.
A napot egy hamburgerrel zártuk Kathyvel. Sajnos arról nem maradt semmi, mert a CF kártyám is betelt és a videóm aksija is lemerült. Szóval minden szempontból eredményes nap volt a hátam mögött.
A reggeli piacozás előtt még elugrottam egy kis extra videózásra. Egyelőre nem házi feladatot csináltam, hanem az előző tanulságait felhasználva csináltam még egy tárgybemutatást, gyakorlandó az alapokat. Érdekes módon két abszolút állóképnek kinéző snitt is van benne, holott csak állvány+stacionáris előtér-háttér kombinációról van szó. Mindenestre akinek észrevétele van, az továbbra se fogja vissza magát, nagyon sokat tanulok mindenki tanácsaiból.
Videózás közben összeismerkedtem egy öreg bácsival, aki építész karrierjét Barrytown felhúzásával kezdte. Mivel én pont most kutatom Barrytown történetét, ezért be is szerváltam tőle egy névjegyet, később majd meginterjúvolom. Ma este pedig kiderült, hogy Peti édesapjának is van rengeteg insider-információja, remélem, majd azokba a titkokba is bepillantást nyerhetek.
A piacozást elég hamar lezavartam, már csak azért is, mivel a nagy filmezésben eléggé összefáztam magam. Otthon jó sokáig kellett melegednem, mire visszatért belém az életkedv. Gyorsan összeütöttem a húslevest, aztán ezt a videót, aztán már húzhattunk is Watchment nézni. A filmnézést Peti szervezte, hatalmas élmény volt, noha azért nem filmes mérföldkő. Mondjuk olyan Sin City vagy Sötét lovag szintű hanyattesést tudtam produkálni tőle. Kritika nyilván lesz róla, csak egy kicsit később.
Ismét költözés előtt állok a munkahelyen: ezúttal folyosó túloldalára költözünk kettesben Lizzel. Nem is olyan régen még ő volt a rejtélyes ismeretlen, aki Spanyolországban nyaral, miközben én birkózom a próbaidős viszontagságaimmal, most meg ő lesz az egyetlen szobatársam, akivel együtt költözünk. Az utódaink már el is kezdtek átköltözni hozzánk, így momentán öten vagyunk négy asztalra. Szerencsére mi a birtokon belül levők faarcával fogadhatjuk ezt a problémát, az újonnan jövőre bízva, hogy lemeccseljék, milyen bontásban van szükségük a két szabadon levő munkaállomásra. Tulajdonképpen mozdulnánk is szívesen, de a leendő szobánk egyelőre M. cuccaival van tele, aki a hétvégén tér magához annyira külföldi kiküldetéséből, hogy kiürítse nekünk a helyiséget. Így a folyosó egy oldalán leszünk A.-val, nem a belső udvarra, hanem az „utcára” néz majd az ablakunk. Liz és én jelenleg egy paravánnal vagyunk egymástól elválasztva; az új helyen a paraván is megszűnik majd, amit egyáltalán nem bánok. Felállás nélkül lehet majd szemkontaktot teremteni.
Akinek elege van az első videóleckémből, az fellélegezhet, mert e-mailben megérkezett algi értékelése is, így az ő tanácsai, valamint Balu véleménye alapján összeállt egy végleges változat. Persze a hibátlantól ez is nagyon messze van, de aki azt gondolja, hogy ezen egy videón és épületen fogom tökéletesre fejleszteni a technikámat, annak sajnos csalódnia kell. Ma állványt is vittem a munkahelyemre, így a snittek egy részét újra tudtam rögzíteni, illetve most már jó pár új is van az első változathoz képest.
Most, hogy én is „aktív” tag lettem, természetesen elolvastam a Youtube szabályzatát, ajánlásait a tartalomra, illetve a copyrighttal kapcsolatos oldalt. Főleg az utóbbi volt vicces. Ha keresek valamit, akkor az általában valami jogsértő dolog. (Legutóbb például a Mátrixból túrtam fel egy részt.) Más kérdés, hogy mennyire okoz ez ténylegesen kárt. Mindenesetre a tényleges állapotokhoz képest vicces, hogy a Youtube nagyon durván hangsúlyozza, hogy a legjobban akkor jár mindenki, ha a felhasználók saját anyagokat töltenek fel, mert TV-műsorokat, sorozatokat stb. bizony tilos, még a tulajdonos megjelölésével és tilos, és akkor is tilos, ha került fel hasonló már az oldalra.
Az akvárium elég érdekesen néz ki most, hogy radikálisan lecsökkent a nagy halak száma. Most egy pár nagy, és egy nagyon nagy rakás kis hal úszkál a vízben. Egyedül a harcsák száma maradt változatlan, jelenleg ők képviselik az állandóságot.
Nemrég számot vetettem azzal, mennyivel szociálisabb vagyok, mint tavaly, például, amikor pedig szintén tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy legalább időnként legyenek körülöttem emberek. Idén többször találkoztam egy csomó emberrel, mint a tavalyi év folyamán összesen; ráadásul sokkal rendszeresebben és sokoldalúbban tartjuk a kapcsolatot. Ráadásul, ahogy a dolgok most állnak, május végéig utazásból is túlteljesítjük a tavalyi kvótánkat Kathyvel. Szóval elég pezsgősen indul ez a 2009.
Balu tanácsai alapján készítettem egy második verziót is a tegnapi videóból. Pár dolgot, amit a felvett anyag alapján lehetett, javítottam, de hát amit nem vett fel az ember, azt nem vette fel. A másik, ami elég sürgős javításra szorult, hogy az első változatban csak kilenc snitt volt, míg algi a kiadott feladatban tízet írt elő. Így most új snittek is vannak az anyagban.
Ma munka után rohantam haza, összehalásztam a legmegtermetteb Xyphoinkat, utána elvittem őket az állatkereskedőnek, aki majd valamelyik iskolának ajándékozza őket. Úgyhogy most huszonöttel kevesebben vannak az akváriumban, tehát most elég szellősnek mondható. Kicsit sajnáltam a dögöket, szemlátomást eléggé megviselte őket a befőttes üvegben szállítás. Azzal vigasztalom magam, hogy így még mindig jobban jártak, mintha létszámtúltengés miatt le kellett volna húzni őket a vécén.
Utána vágtattam az Akadémiára, szerintem egy kisebb logisztikai bravúr, hogy még a felkonferálásra odaértem. Mazsi filmje volt persze az elsődleges. Díjat is nyert vele; így már két ismerősöm is van, aki újságírói díjat nyert. Nalyoék is ott voltak, Nalyo tegnap óta hivatalosan is diplomás, amiért ezúton is gratulálok. Balu kérdezte a vetítés után, hogy figyeltem-e a filmes trükkök használatát. Na, itt még nem tartok egyáltalán.
Kábé amióta ismerjük egymást Kathyvel, tervezgetünk egy közös angliai utat. Ugye én akkor voltam másodszor, amikor még éppen csak összeismerkedőben voltunk, aztán volt neki egy üzleti útja, de oda meg értelemszerűen én nem mehettem. Aztán közbe jött minden, ami szokásos: kevés pénz, új munkahely, megszűnt munkahely, álláskeresés, próbaidő, más programok, szervezési nehézségek. Most megcsapkodtuk az asztalt, vállaltuk a Wizzair vicces kedvezményes jegyszolgáltatási rendjét (naponta változó kedvezményes járatokkal), és összehoztunk egy foglalást. Úgyhogy májusban London, baby, ahogy a nagy klasszikus mondaná. A szállás még alakul. Rögtön tele is lettem tervekkel, hogy mit kell még addig beszerezni, elintézni, hogyan a legcélszerűbb összeállítani a kézipoggyászt, hány cidert fogok legurítani, és vajon visszatalálok-e még abba a remek pubba, ahol Baluval voltunk? Meglepő, de vissza szoktam, akármilyen béna tájékozódó is vagyok.
Tegnap még mindig abszolút a Dogs in the Vineyard hatása alatt voltam. Ennyire súlyosan régen szippantott magába világ, még ma is felbukkant bennem némi utóérzés-féle. Tényleg nagyon bejött nekem ez a játékstílus, és nagyon remélem, hogy lesz még folytatás, immáron némi gyakorlattal megerősítve.
Algi ráállt, hogy megpróbál kivezetni abból a mélységes mély, reménytelen sötétséből, amiben a videókamerámmal bolyongok már egy ideje. Meg is kaptam az első feladatot, ma munka után neki is estem, röpke háromnegyed óra videózgatás, pár óra vágás és Movie Maker szelidítés után elő is állt az első eredmény. Nyilván nem az a darab, amit az ember később előszeretettel mutogat, de nekem ez az első késztermékem, amitől nem érzem rosszul magam, amit legalább mint első próbálkozást fel merek vállalni. Meg is osztom mindenkivel, ha valaki esetleg kommentelni szeretne, hát nosza.
