Mint minden rendes városi patkány, természetesen alig vártam a lehetőséget, hogy megmártózhassam kissé a tenerifei utcák hangulatában. Visszaadhatatlan érzés volt.

Mondhatnám a tipikus választ, hogy tipikusan mediterrán hangulata van a városoknak, de valójában nem ezt éreztem. Amerre megfordultunk — Porto de La Cruz, Orotava és a régi főváros, La Laguna — mind egészen más karaktert sugároztak, mint akármelyik olasz vagy spanyol város, ahol eddig megfordultam (és Szicíliában azért voltunk nagyon kis helyeken. Persze az is igaz, hogy mindig is tudatában voltam annak, hogy valójában milyen messze vagyok Európától, de folyton éreztem valamilyen enyhe melankóliát. És persze az is igaz, hogy nagyon sokszor lehet látni a gyarmati múlt nyomait, elsősorban mindenféle kisebb erődöket, és amúgy is rengeteg ház van, amiből sugárzik a történetelem. A Puerto de La Cruzi botanikuskertről is nagyon érződött, hogy hosszú idők munkája és gondos tervezés eredménye.

Minden település (a mostani főváros kivételével, amit szándékosan elkerültünk), nagyon kicsi, könnyen belátható és bejárható — ez is kicsit hozzájárult a „nyaralás a világ végén” hangulatomhoz.

Ha valaha még egyszer hajlandó leszek arra, hogy tíz órát utazzak egy nyaralásért, amiből öt óra nettó repülőút őrjöngő gyerekek és irritált szülők között, akkor pár éjszakát biztos a Teide Nemzeti Parkban akarok tölteni. Van ott egy kis szálloda, semmi mást nem csinálnék, csak mennék egyik kirándulóhelyről a másikra és mászkálnék, amíg el nem ájulok a fáradságtól és az oxigénhiánytól. Nekem ez volt a nyaralás fénypontja és nagyon sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre.

Amit megbántam, az a liftezés a csúcs közelébe. A csúcs engedélyköteles, limitált számú embert engednek csak fel, és keményen mászni kell hozzá. Van viszont egy felvonó, ami felvisz 3800 méter magasra… 60 percet tölthet az ember fenn, utána mindenkit visszaterelnek. Na nem mintha panaszkodtunk volna.

Látni nem nagyon lehet semmi lélegzetelállítót — ami kicsit csalóka, hogy levegőt alapból nem lehet kapni. Kiszáll az ember a felvonóból és azt veszi észre, hogy a gáz, amit beszív, nem úgy funkcionál, mint ahogy megszokta. A rövid túraútvonalak durván megterhelőek és az ember semmit sem lát, csak követ, követ és követ. A végén már konkrét karikák ugráltak a szemem előtt, a lefelé járatra várva egy idősebb sporttársnő el is ájult, egy mentőben ébresztették újra „odalent” vagyis a felvonó aljában (ez még mindig 3000 méter fölött van). Szegény feleségem nem ájult el, de a folyamatos gyaloglás funkcióját a végére ő is elvesztette.

Mindezért az ember kidob egy csomó pénzt és rámegy jó másfél órája, amikor a kicsit lejjebb levő részeken simán és ingyen is lehet túrázni, sokkal szebb dolgokat lehet látni, az ember maga osztja be az idejét és sokkal jobban el lehet mélyedni mindenben.

A kocsinál ettünk-ittunk, gurultunk két percet, aztán megálltunk, hogy mászkáljunk egy sort gyönyörű sziklaformák alatt, amit már odafelé kinéztünk magunknak. Addigra már visszatért belénk a cselekvő szellem is, így némi tétovázás után bevállaltunk egy négy és fél kilométeres körsétát — 3000 méteren.

Még ez is egy emberidegen, túlvilági táj — erősen szárazságtűrő, a köves talajon megkapaszkodni képes növényekkel, és nagyon kevés állattal — csak pár gyíkot és ízeltlábút láttunk egész idő alatt. Egyszer megálltunk egy információs tábla előtt, és akkor feltűnt, hogy milyen süket csönd van. Ha nem beszéltünk és nem mozogtunk, akkor csengett a fülem a némaságtól.

Egy laza öt kilométeres séta volt — oké, le kellett ereszkednünk egy elég durva sziklavölgybe — de így is nagyon fárasztó volt. Ez mégis az a magasság volt, amivel már szívesen ismerkedtem — különösen, hogy amit láttunk, az páratlan volt. Eddig maximum westernfilmekben láttam bármi hasonlót, és tényleg sajnáltam, hogy csak egy napunk van erre. Nicoline végig a naplementére spórolt, végül azt is megkaptuk.

Óriási élmény volt felkúszni a meredeken kanyargó ösvényen a parkolóba — már csak egy-két megvadult éjszakai fotóssal találkoztunk, máskülönben üres volt az egész. Sajnáltam, hogy másnap reggel nem itt fogok ébredni.

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.