Propaganda! (Tünet Együttes, Trafó)

Trychydts | | | 2011., február 26., 7:52 | | | Kategóriák: ,

Ha az ember kortárs darabra megy, kétségkívül benne van a pakliban, hogy kibírhatatlannak bizonyul majd, amit lát. Persze ez így önmagában nem mond ítéletet a műről. Esterházy számomra totálisan emészthetetlen dramolettjeiről például egyértelműnek gondoltam, hogy annak ellenére megkérdőjelezhetetlen értéket képviselnek, hogy nekem történetesen nem mondanak semmit. A Tünet Együttes előadásáról ezzel szemben az a nagyon határozott véleményem, hogy nem is annyira színdarabról, hanem egy művészi szempontból értékelhetetlen, az eredeti mondanivaló és formai eszköztár hiányát mesterségesen erőltetett homállyal és tömény unalommal leplezni próbáló, kulturális vandalizmusról van szó. Hadd szívjon csak a jegyváltással az előadásnak és az együttesnek bizalmat szavazó, művészileg bizonyára nem eléggé érett néző.

Pedig olyan szépen együtt van minden! A közönség intellektuális önérzetének sárba tiprását egy modern verssel kezdik („sötét van de nincs késő/késő van de nincs sötét stb.). Majd az egyik szereplő mikrofont dug a gatyájába, hogy társa minél hangosabban imitálhasson „provokatív” beharangozónak szánt orális szekszet. A szopást bemutató szereplő kvázi meztelenre (zoknira és edzőcipőre) vetkőzik és úgy is marad a darab kétharmadáig. Mindeközben két kopasz elképesztően lassú és minden funkció nélküli pantomimot mutat be a háttérben. Nyilván hogy érezzük: egy állati merész és formabontó előadáson vagyunk jelen, ahol hamarosan feszegetve lesznek a művészi szürrealitás kerekei vagy mi a szösz.

Még akkor lennék jobb helyzetben, ha azt mondhatnám, hogy ez a statikus színpadi képekkel és a hol a közönség felé fordulva, hol lassú mozdulatok közben előadott monológokkal operáló előadás nem szólt semmiről. Számomra azonban (fenntartva természetesen, hogy nem ez az egyetlen lehetséges vagy domináns interpretáció) fájdalmasan, gyötrelmesen egyértelműen kínálta magát az az értelmezés, miszerint egy modern nő (Vadas Zsófia Tamara) identitáskrízisét kell mélyebben megismernünk. A krízis oka, hogy a nőt a „propaganda”, a csak a hagyományos nemi szerepeket elviselő közbeszéd megfosztotta a szabad önkifejezés lehetőségétől; valódi énje elsorvadóban van a ráerőltetett sztereotípiák nyomása alatt.

A „kerettörténetben” a tudatos ént ismerjük meg; ez az én a tulajdonképpeni „cselekmény” révén formálódik és nyílik meg, szabadul fel a darab végére. A tulajdonképpeni „konfliktusok” a kimerültségtől elaludt/elájult nő tudattalanjában egymásnak feszülő ösztönök, félelmek, társadalmi elvárások harcát jelentik. Sajnos csak orbitális, gigantikus és kolosszális közhelyek imitált gruppenpárviadaláról van szó. A nyugalomra és békére áhítozó, meggyalázott nőiségtől kezdve a férfias énen és a nemiség korlátait feszegető androgün lázadón át az aszexuális intellektusig mindenki ott van a főszereplő fejében, akinek ott kell lennie; újszerű játékos azonban nem járul hozzá látókörünk bővítéséhez. Bár a témafelvetésnek kétségkívül lenne létjogosultsága, a megvalósítás a szájbarágósságig unalmas és elcsépelt. Lehet fennhéjázva „lassú színháznak nevezni”, hogy valaki előbb felmossa a színpadot majd önfeledten tapicskol a felmosólében — számomra ez inkább csak erőltetett és ötlettelen.

Még a színészi játéknál is irritálóbbak a díszletek, a színpadi tér berendezése. Van például egy monitor, amire az elhangzottakkal egyáltalán nem szinkronban vetítik a gyalázatos, nyelvtanilag és lexikálisan egyaránt rossz hunglishben elmondottak hozzávetőleges magyar, a magyarul elszavaltak körülbelüli angol fordítását. Hogy minek, arról sok gőzünk nem lehet, túl azon, hogy a monitoron kivetítés aktusa is eszeveszetten modernné és XXI. századivá tesz egy darabot (Shakespeare idején még piszkosul gyerekcipőben járt a TFT technológia, na meg Shakespeare-nek ízlése is volt). Van egy bazi nagy virág, ami mellett Kövesdi László egész jól mutat törökülésben; valaki alighanem eldünnyögte a próbán, hogy „kéne még ide valami”, aztán odasomtak egy virágot. Pár hangszer is van, amivel tovább lehet gyötörni a közönséget, ha az tűnik szükségesnek.

Hogy mennyire hiányzik a társulatból a művészi bátorság, az a legvégén mutatkozik meg a legegyértelműbben. Kialszanak a fények, lemegy a taps, a színészek egymás mellé állnak a színpadon, majd sorban elnézést kérnek valamiért. Elnézést, hogy a propagandáról kellett darabot írni, elnézést, hogy elkapkodták a az előadást (haha?), elnézést, hogy lustaságból a tegnapi zoknit vették fel, elnézést, hogy kiabáltak stb. Aztán már elkezdik pedzegetni, hogy ezt addig fogják csinálni, amíg ki nem megyünk — márpedig páran nem megyünk. Vagy modern performanszon vagyunk ugye, vagy nem vagyunk modern performanszon, részemről az idő gyerek, másfél órát tuti rászánok erre. A társulat többsége húsz percen belül feladja, kimennek sörözni, lassan már csak Vadas Zsófia Tamara marad a színpadon, de végül ő is csirke ahhoz, hogy folytassa vagy legalább tudjon veszíteni és utolsónak ő is elhagyja a süllyedő hajót. Inkább magánbeszélgetésbe kezd a bárpulttól beszivárgó haverjaival. A színpad közepén. Persze végül is nincs ezzel semmi baj — végül is a tulajdonképpeni előadás alatt sem voltunk inkább semmibe véve.

Előadás végén

Sírpiknik

Trychydts | | | 2010., december 30., 20:14 | | | Kategóriák: ,

Pedig olyan jól indult. Három tipikus öreglány-figura, jól kidolgozott, kellőképpen különböző hátterekkel, bonyolult kapcsolatokkal, érdekes egzisztenciákkal, mindez jól kitalált helyszíneken. Ők hárman mennek ki a heti traccsparti után minden csütörtökön a temetőbe, férjeik sírjához — noha mind a hárman másképpen emlékeznek. Az ő életükben bukkan fel egy szintén özvegy férfi — persze mind a hárman másképpen viszonyulnak hozzá.

Az első felvonásban ennek az alapszituációnak a kibontása történik meg — remek tempóban, pergős cselekménnyel, sok kedvességgel és humorral. Megvan az alaphelyzet, megjelennek a kézzel fogható, de nem túlságosan súlyos érdekellentétek, megismerjük a helyszíneket, a lehetőségeket — úgy megyünk ki a szünetre, hogy kifejezetten kíváncsiak vagyunk arra, mi fog történni.

Kár, hogy végül nem történik semmi; pontosabban semmi olyan, ami bármit is hozzátenne az első felvonás cselekményéhez, ami változtatna a szereplőkről kialakult képen, ami közelebb vinne bennünket a katarzishoz — ez végül teljesen el is marad. A darab végén több a nyitott kérdés, mint az elején, de ezekre a válasz nem túlságosan érdekes, ráadásul könnyen meg is tippelhető.

A díszletek ötletesek és hangulatosak, különösen a cselekmény nagyobbik részének teret adó fordászüzlet sikerült jól és életszerűen. A színészek is kiváló teljesítményt nyújtanak, szépen összecsiszolódva játsszák a szerepüket. Bánsági Ildikó még így is kiemelkedik közülük — a neki jutó csúcspontokon messze háttérbe szorít mindenkit, ezeken az időszakokon szint mindegy is, ki van még és mit csinál a színpadon.

Tényleg kár a kissé erőtlen befejezésért; az erős kezdés többféle izgalmas, vicces és/vagy felkavaró befejezésnek is kellő teret csinált.

(Bemutatja a Thália Színház.)

Kalocsa (Vígszínház, Házi Színpad)

Trychydts | | | 2010., október 25., 9:26 | | | Kategóriák: ,

A Kalocsa egy igen sokféleképpen értelmezhető és befogadható darab. Mindenképpen legalább két történet fut egymáson, nem nagyon lehet-e eldönteni, domináns-e közülük valamelyik; ráadásul a sokszor cselekményegyes jelenetei is többféleképpen is értelmezhetők. A Vígszínház Házi Színpadán tehát egy olyan játék folyik, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy csak üljünk és figyeljünk a történetre. Újra és újra át kell értelmeznünk a látottakat és ez a játék nem ér véget színészek levonulása után sem. Nehéz eldönteni, pontosan mit is gondoljunk; valahányszor úgy tűnik, sikerült ráakadni a „valódi” értelmezésre, rögtön újabb és újabb érvek merülnek fel ellene.

Először egy játékos, meseszerű történetnek indul az egész: Lili, a Kalocsa bolygó egy izgága és nagykorúságát épp csak betöltött lakója szeretné egy kicsit kipróbálni magát az életben. Hű kiborgjával, Lalival nekiindul, hogy kipróbálja magát a Földön. Rögtön egy budapesti irodaház fitnessztermébe csöppennek. S ha már ott van a céges világban, rögtön meg is pályázik egy állást, amit végül sikerül is megkapnia, a főnök szeretője, majd a felesége lesz. Ezen a ponton kezd kibontakozni a második történet, ami sokáig szinte teljesen felülírja az elsőt. E szerint nem is egy ufólányról van szó, hanem egy nagyon is valóságos, árva földi lányról, aki az általunk is ismert Kalocsáról jön — és minden, amit eddig láttunk, az voltaképpen nem más, mint Lili fantáziájának terméke, egyfajta védekezés az szülők korai elvesztése miatt érzett fájdalom és a vidéki kisváros unalma ellen. Míg azonban a darab eleje teljesen lineáris és egyértelmű, itt már szürreális dinamizmussal folyamatosan változnak és átértékelődnek az események. Lilinek gyereke lesz, de az is lehet, hogy ezt csak képzeli, mert valójában abortusza volt — aztán mégis sétáltat egy gyereket, aki vagy az övé vagy nem. A férje szerint nem (viszont szerinte Lili meddő), viszont lehet, hogy nem is Lili az őrült/zavarodott, hanem mindössze a férj az, aki egyszerűen csak ennyire látványosan kivonja magát a gyereknevelésből. Lili végül visszatér saját bolygójára, megölik vagy öngyilkos lesz, ugyanúgy, ahogy a darab elején utalásokból megismert elődje (?) is lett — persze lehet, hogy az nem is az elődje volt, hanem ő maga, csak éppen az eseményeket nem szigorú időrendben ismertük meg.

Amint látható, egy sokszorosan többrétegű történetről van szó, ráadásul darab készítői mindenáron el akarták kerülni, hogy túl hamar kiderüljön, melyik is a tényleges, domináns szál. A folyamatos illúzió fenntartása érdekében minden lehetséges eszközt maximálisan igyekeztek kihasználni — rendszerint elég nagy sikerrel. Ilyen például Lali figurája. Lalit Lilin kívül rendszerint nem érzékeli senki — nem teljesen világos, hogy azért nem, mert ennyire szerény és jelentéktelen vagy azért nem, mert esszenciálisan más, mint a földlakók; de az is lehet, hogy azért nem, mert pusztán Lili fantáziájának a terméke. Mindenesetre mi (kezdetben legalábbis mindenképpen) úgy érzékeljük, hogy sokszor kulcsszerepe van a történet alakításában. Rendszerint éppen olyankor lép közbe, amikor Lili éppen nagyon sablonos módon pórul készül járni. Erőszakoskodnának vele, kidobnák az állásinterjúról, végletekig kihasználnák, mint szeretőt, majd mint feleséget — és akkor jön Lali, és a történet máris új vágányon halad tovább — rendszerint egy újabb krízis felé. Persze sok minden magyarázható lenne másképpen is — néha azonban Lali mintha fizikai mivoltában is megnyilvánulna más, Lilin kívüli szereplők számára is. Nehéz tehát egy skatulyába elhelyezni. Néha az a legegyszerűbb, ha egy tudathatasásos személyiség alteregójának látjuk, néha kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy mégiscsak egy kiborg.

A másik, gyakran és nagy sikerrel alkalmazott eszköz egyfajta nézőpontváltás. A darab sokszor kifejezetten Lili szemszögéből mutatja a világot; néha azonban határozottan az a benyomásunk (a világítás, a színészek intonációjának változásai nyomán), hogy a nyers, objektív valóságot látjuk. Rendszerint ezek azok a jelenetek, amelyek új és új jelentést adnak a darabnak. Ezek a fordulópontok segítenek abban, hogy végképp ne tudjuk eldönteni, tulajdonképpen mi is folyik a szemünk előtt.

Könnyen elképzelhető, hogy az elképesztően komplex rejtvényhez az értelmezési kulcsot a darab kerete adja. Az előadás eleje és a vége ugyanis a mesemondás (vagy például a gyerekek szerepjátékainak) rituális aktusaival van átszőve. Eszerint lehet, hogy voltaképpen az egész Kalocsa nem más, mint egyfajta „színház a színházban”: egy szereplőket játszó szereplők által eljátszott történet, ahol a „színészek” között nincs konszenzus abban, hogy voltaképpen mit is kellene bemutatni. Kemény, hiteles, kritikus keresztmetszetet a mai társadalomról, átszőve a modern női sors kiszolgáltatottságával, kilátástalanságával és igazságtalanságaival, vagy egy mesét, ahol végül, ha súlyos áldozatok és vérveszteségek árán is, de győzeledelmeskedik a jó. Sőt: nyugtalanító módon mintha a mi vállunkra lenne téve a felelősség: döntsük el mi, hogy hogyan akarjuk értelmezni a történetet, optimistán vagy pesszimistán, szubjektív kórtörténetként, szimbolikus értelmű parabolaként, egyfajta elénk tartott görbe tükörként vagy egy kicsit szomorkás, de azért lineáris és a műfaj szabályainak végül is engedelmeskedő meseként.

Ehhez a nagyon tömör, nagyon sokféle értelmezést lehetővé tevő színjátékhoz remek hátteret biztosít a Vígszínház Házi Színpada. Az erősen stilizált díszletek elemei igen rugalmasan idomulnak a folyamatosan változó jelentésű történethez. Kevés színész játszik viszonylag sok karaktert. Különösen sok női szerepet ismerhetünk meg — sokszor csak egy-egy jelenet, felvillanás erejéig — ezeket mindig ugyanaz a három színésznő, Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit és Hullan Zsuzsa alakítja, végig ugyanabban a jelmezben, mégis megkapó változatossággal és hitelességgel. A főszereplő Lilit Láng Annamária formálja meg: nehéz dolga van, de sajnos nem is mindig sikerül száz százalékosan helytállnia. Rengetegszer kéne teljesen folyékonyan arcot, személyiséget váltania; néha ez a folyamat egy kicsit megbicsaklik, néha egy kicsit túlzásba viszi a hisztériát, ezzel egy kicsit túlhúzva az amúgy is állandó feszültséget.

A négy színésznő összjáték egy nagyon komplex és hiteles mintát ad a modern társadalom női feléből — és semmiképpen sem festenek pozitív képet a mai nők sorsáról. Szinte mindegyik alaknak közös problémája a világ férfiakra szabottsága, a férfiaknak való kiszolgáltatottság és a megfelelési kényszer. Ezeket a benyomásokat kifejezetten megerősíti a főnök-szerető-férj Endre (Epres Attila), a kizsákmányoló macsó klasszikus archetípusa; és abszolút nem cáfolja meg a védelmező, támogató szerepkört betöltő Lali (Józan László) sem. Noha végig Lilit mellett áll, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy sokkal több kezdeményezéssel, előzetes felelősségvállalással, határozottabb kiállással egészen máshogy is alakulhatott volna a történet. Persze csak akkor, ha éppen valóságos létezést tulajdonítunk neki. Ha csak a képzelet szülötte, akkor inkább azzal a gondolattal érdemes eljátszani, hogy egy gyönge és sokszor kifejezetten a végletekig kiszolgáltatott nő miért csak egy ilyen, passzív és inkább csak a kármentésben és olykor még a bosszúállásban jeleskedő védelmezőt képes elképzelni magának. Miért nem lehet inkább királyfi a fehér lovon? Nyilván azért nem, mert a mai társadalomban a szőke hercegek csillaga rég leáldozott; ezt a szerepet felvállani egyszerűen nem kifizetődő.

Fantasztikusan izgalmas játék tehát a Kalocsa; néha már egy kicsit sok is a jóból. Annyira fontos, hogy soha, egyetlen egyszer se érezhessük magunkat biztonságban, hogy egyes alternatív értelmezések mindenféle finomság nélkül egyszerűen a szánka rágnak. Ha valaki irracionálisan viselkedik, teljesen felesleges, hogy legyen valaki, aki harsányan felkiált: te megőrültél! Az ilyeneket nyugodtan ki lehetne hagyni. Lenne elég álmatlan éjszakánk ezek nélkül is.

Vesztegzár a Grand Hotelben (Nemzeti Színház)

Trychydts | | | 2010., január 26., 15:19 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Jópofa musical a Vesztegzár a Grand Hotelben, engem is elszórakoztatott annyira, hogy élvezzem, pedig nem vagyok egy musical-rajongó.

Azt azért szögezzük le, hogy ennek a sztorinak, ebben a formában elég kevés köze van a regényhez. A jó kis dzsuvás, húszas évekbeli ponyva-feeling pl. nem jön át belőle. Abba fordulat kell fordulat hátán, kibogozhatatlan rejtélyek, rengeteg, de mégis könnyen megjegyezhető karakter és (jelen esetben, tehát a „humoros történet” kategóriában) abszurditás minden mennyiségben. Egy ennyire sűrű cselekményt persze eleve nagyon nehéz színpadra vagy filmre adaptálni. Mindent el kellene játszani, rengeteg apró jelenet van, amihez mind színpadot kellene rendezni, és ráadásul el is veszne az állandó menekülésnek az az illúziója, amit a pörgős cselekmény olyan könnyen a könylapokra tudott varázsolni.

Így aztán a cselekményt erősen leegyszerűsítették, a bűnügyi részt is egy kicsit kompaktabbá tették, egy kicsit kevesebb a rejtély, az önvallomást tevő álgyilkos, szimplábbak a motivációk, ritkásabb a homály a szereplők háttere körül. Kevesebb a rendőr is: Elder egyszerre játssza az (igazi) idiótát és a talpraesett, gyakorlatias gondolkodázású, sima modorú felügyelőt. Ami visszamarad, az eredeti formájában nyilván teljesen érdektelen lenne, ezért elég erősen ráerősítenek a romantikus szálra: vanplátói szerelem, van femme fatale által szőtt érdekszerelem (nb. nekem a Bánfalvi Eszter zseniális játékával meg- és átformált Odette Defleur volt a legeredetibb, legérdekesebb és legizgalmasabb az egész darabban) és van klasszikus-romantikus egymára találás. A bűnügyek rejtélye ezekhez képest  teljesen érdektelen, egyszerűen nem derül ki elég dolog és a nyomozásnak nincs elég fordulata ahhoz, hogy a néző is átélhesse a rejtélyt, a gyilkosság hátterében meghúzódó tragédiákat.

Ami még átjön és ami tulajdonképpen elég szépen elviszi a hátán az egész musicalt, az a szituációs humor. A luxushotelben tartott vesztegzár gondolata érthető is, magától kínálja a szatíra lehetőségét, amit elég szépen ki is aknáznak. Amúgy ez az a hely, ahol még a leginkább visszanyúlnak Rejtőhöz — aki valamennyi regényében zseniálisan rá tudott érezni, hogyan viselkedik az átlagember stresszhelyzetben.

A jelmezek elég jók, a díszletek sokkal kevésbé. Volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen nem használták ki a Nemzetiben rejlő technikai lehetőségeket. Mivel a regény cselekményében kulcsszerepe van annak, hogy a főhős ide-oda cikázik a hotelban, azt gondoltam, élnek majd a lehetőséggel, hogy a színpad terét is rengetegféleképpen fel lehet osztani. Sajnos ez nagyon ritkán történt meg, így elég sok idő elhúzódott a jelenetváltásokkal.

A darab lezárása sem rossz, noha nem is száz százalékos — ez a nagy, nyílt színi leleplezés nem igazán illett ebbe a kanyargós történetbe, megindokolva sem volt és nem is túl meggyőző. A végére azért még jut egy kis kavarás, amin kuncogni is lehet, és eléggé Rejtős is lett.

« Későbbi bejegyzések | | |