2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 133,34 km
Futás: 207,79 km

Ahogy egyre hosszabb túrákra megyek, úgy jön egyre jobban, hogy képes vagyok switchben is haladni — persze messze nem olyan stabilan és ügyesen, mint normál állásban, de amikor épp jó messze vagyok otthonról és érzem, hogy a lábaim kezdenek bekrepálni, akkor egy-egy egyszerűbb szakaszon nagyon sokat számít, hogy lábat tudok cserélni. Aztán, amikor megint nehezebb a terep, több a gyalogos, vagy amikor egyszerűen csak kipihentem magam, akkor visszaváltok.

Ez ahhoz persze kevés, hogy érdemben fejlődjön a technikám, úgyhogy az utóbbi napokban elég sok időt töltöttem a Szigeten, kifejezetten a switchben hajtást gyakorolgatva-javítgatva — közben mellesleg arra is rájöttem, mennyit fejlődtem az elmúlt lassan hét hónapban. Regular állásban sokkal élesebben tudok fordulni, sokkal jobban kontroll alatt tartom a deszkát és sokkal hatékonyabban tudok hajtani. Régen a margit-szigeti lejáró volt az én Everestem, ma már simán feltolom magam.

Ha már ilyen sok időt töltöttem gyakorlással, gondoltam, elkezdem megtanulni a skoggingot is. Ez pont a lábak dinamikus váltogatásáról szól; pont olyasmi, ami nagyon jól jönne nekem. Ez egy olyan technika, amit odavetőleg jó sokan emlegetnek különböző fórumokon, de a valóságban nagyon kevesen csinálják — videó is elég kevés van róla, szerencsére azért sikerült találnom egy egész normális minőségűt.

Persze nekem egyelőre nincs ilyen szép hosszú longboardom, viszont gördeszkám azért elég nagy, szóval azért alkalmas erre a technikára — egy nagyon kis Pennyn például baromi nehéz dolgom lett volna. Így sem volt egyszerű, de szerencsére már hozzászoktam, hogy gördeszkában bármi újat akar tanulni az ember, egyrészt le kell gyűrnie az eséstől való félelmét (nem lehet úgy kísérletezni, hogy nem adsz fel valamennyit a nagy nehezen megszerzett stabilitásodból), másrészt el kell fogadnia, hogy az agya össze-vissza tekeredik majd, ahogy küzd az izommemória és az ösztönök ellen. Két kört mentem így a szigeten, tulajdonképpen nem is ment rosszul, de kegyetlenül elfáradtam, főleg fejben. Hogy azért meglegyen a kilométer, toltam még egy kört, de azt szigorúan regularban. Azért sikerült megéreznem, mi ennek a lényege, és már azt is látom, mennyire hasznos lesz ez nekem, majd ha teljesen összeáll.

Holnap folytatom.

Még soha nem használtam ki igazán a lezárt rakpartot. Amikor elindultam, elhatároztam, hogy a napot a switch-ben hajtás gyakorlásának, illetve a kickturnöknek fogom szentelni, utóbbira pedig, főleg kora reggel, tökéletesnek tűnt a lezárt rakpart. Csak egyenesen kell menni, nem kell semmi másra koncentrálnom, csak a hajtásra. Ha a városban kavirnyálok, általában a stabilitás és a maximális manőverezőképesség az elsődleges szempontok, ezért általában jobb lábbal hajtok, csak a pihenősebb, egyszerűbb részeken megyek switchben. Szóval hajrá. Szerencsére gyönyörű időm volt.

Pár dolgot már megfigyeltem az utóbbi napokban, amit ki kellett javítanom: a nagy összpontosításban túlságosan is előrehajolok, így néha szó szerint kirúgom magam alól a deszkát; egyáltalán, hajtás közben nem lefelé, hanem előre kellene nézni. Másrészt sokkal nehezebben veszem rá magam arra, hogy mindig a deszka mellett, a deszkával párhuzamosan legyen a lábam. Most erre is tudtam koncentrálni.

A Szabadság hídtól, természetesen már a sétányon, még egy kicsit tovább mentem, mert az Elevátor-parkban van egy kút, amire már nagyon pályáztam. Visszafelé az Erzsébet-híd alatt megálltam egy kicsit kickturnözni — eredetileg a Szigeten akartam ezt gyakorolni, de hát az a jó az egészben, hogy bárhol megtehetem, és tényleg nem volt nagy a forgalom.

A kickturn — az a manőver, amikor fordulás közben az ember felemeli a deszka orrát — minden létező tanfolyam és tananyag szerint egy alapvető, a közlekedéshez mindenképpen szükséges, alapvetően egyszerű skill. Ezt az én tapasztalataim nem támasztják alá: nagyságrendekkel nehezebb, mint bármi, amit eddig megtanultam, és abszolút nem szükséges ahhoz, hogy az ember mondjuk a városban rohangáljon a deszkájával. Néha nagyon kényelmes lenne — akkor ha már nagy-nagy biztonsággal tudom csinálni; de amúgy mindent meg lehet oldani egyszerűbben is biztonságosabban. A manővernek elengedhetetlen, része, hogy több súly kerül a hátsó lábra, mint az elsőre, és ha ez a több túl sok, akkor a deszka felborul, a hátsó láb gombfociként lövi előre a deszkát, az ember pedig a másodperc törtrésze alatt esik hanyatt, kábé mint egy olajozott kerekeken guruló banánhéjon. Szerencsére vannak remek oktatóanyagaim, szóval ez utóbbi fázist nagyjából sikerült hetekkel előre kiküszöbölnöm, korlát mellett gyakorlással, de azért éreztem, mi lett volna, ha nem tudom elkapni magam.

A kickturn nagy titka, hogy az ember, nem teszi át a testsúlyát direkt hátra — alapvetően az első lábára koncentrál, és a láb felemelése pont eléggé billenti meg az embert. Ez azért elég para, ott a híd alatt négy-öt kis tipegő lépés jött össze. Aztán kezdett feléledni Budapest kerékpáros- és görsí-populációja, így gondoltam, átteszem a székhelyemet a Szigetre, ahol nagyobb a nyugi és nem zavarok senkit. Szépen előírásszerűen, switchben elgurultam a Margit szigetig: kitartásom jutalma volt, hogy ezúttal arccal voltam a Duna és a Vár felé.

Ittam egyet a Petőfi-híd hídfőjénél (a gördeszkázástól kb. kétszer annyira izzadok, mint a futástól), aztán irány a Sziget. Gondoltam, szép nyugodtan elcsorgok a kedvenc gyakorlóhelyemre. Nagy nyugodtan, mosolyogva suhantam az éledező reggeli napsütésben, amikor sikerült rágurulnom egy száraz falavelek között megbújt faágra. Ekkorát még soha nem estem: rendszerint a csuklóvédőm elég, ahogy elkapom magam esés közben, de most mintha az ég szakadt volna rám, egyszerre csúsztam a térd- könyök és csuklóvédőmön, mielőtt egyáltalán értettem volna, mi történik. Védőcucc nélkül mehettem volna haza, így megúsztam pár horzsolással és egy kisebb puklival a csípőmön.

Végül csak eljutottam a kedvenc helyemre, és gyakoroltam a kickturnt. Az éles használattól még nagyon messze vagyok, de most már nem csak rángatózom a deszkán, kezdem érteni, miről szól ez az egész. Ma kb. negyvenöt percet sikerült beletennem a gyakorlásba.

Összességében véve nagyon boldogan mentem haza konyhapolcot építeni.

Új dolgok tanulásához magány és nyugalom kell, így este tíz volt, mire elindultam a Szigetre. A Margit-hídon ilyenkor amúgy konkrétan csúcsforgalom van, zsúfolásig tele van a járda, illetve a Sziget-feljáró, de azért a sétányokon, illetve a kisebb mellékutakon már nincsenek sokan — vagy a szórakozóhelyekre igyekeznek az emberek, vagy a gyepen piknikeznek. Nekem már megvolt a kiválasztott helyem a gyakorlásra: egy viszonylag egyenes szakasz, nagyjából sík aszfalttal. Most az út végén egy másik gördeszkás srác gyakorolgatott, ő mindenféle trükköket tanult egy lámpa fényében, amíg én gurulgattam fel és alá.

Az első alkalomhoz képest most már sokkal jobban ment: viszonylag stabilan tudtam haladni, egész jó kontrollal a deszka felett. Annyira, hogy egy óra gyakorlás után úgy éreztem, itt az ideje szintet váltani, és elindultam életem első switch-körére a Szigeten.

Sikerült. Néha megakadtam, néha le kellett szállnom, hogy irányba állítsam a deszkát, de mégiscsak megtettem egy kört, még ha a végére teljesen le is fáradtam, elsősorban agyilag. Ilyenkor még van, hogy szórakozom azzal, hogy először felgördeszkázom a hídra, aztán legurulok — előbbi nagyon durva kardio edzés, a másik kiváló lehetőség a fékezés folyamatos gyakorlására, de most már nem éreztem ezt biztonságosnak. Úgyhogy lecsatoltam a sisakomat és sétálva mentem hazáig.

Holnaptól kezdek rágyúrni a switch kanyarokra, mert az ívek élességén még bőven van mit dolgozni.

Megerőltettem a vádlimat. Amikor konkrétan belenyilallt a lámba a fádalom, épp nem csináltam semmi különöset, és egy békés, a környéken bogarászós deszkázásról értem már majdnem haza — hogy most a futás meg a gördeszkázás volt sok egyszerre a lábamnak vagy csak az új mozgásforma ennyire szokatlan az izmaimnak, nem tudom, de négy napot kellett otthon töltenem, súlyzózgatva-jógázgatva, hogy helyre jöjjek. Úgyhogy amikor végre ismét magamra vehettem a páncélomat és betoltam a kontaktlencsémet, komoly elhatározással indultam neki a szigetnek: megtanulok switchben gördeszkázni.

Jellemző módon fix, hogy az ember helyik lábán támaszkodik és melyikkel hajt. Ha valakinek a bal lába van elöl — mint például nekem — azt regularnak, ha a jobb, azt goofy-nak hívják a szubkultúrában. (Nicoline és Tony Hawk például goofy.) Létezik ugyanakkor a switch hajtás, amikor az ember pont fordítva áll a deszkán, mint ahogy eleve szokott. Ezt én is meg akartam tanulni, de sokkal később, egyelőre túlságosan élveztem, hogy kezd a komfortzónámon belülre kerülni a normál tartás és az egyszerűbb fordulások. A switch nagy előnye lenne viszont, hogy mindkét lábamat egyenletesen terhelném és használnám, ami alighanem jól jönne ahhoz a hosszú távú gördeszkázáshoz, amit csinálok. A másik fontos komponens persze nyilván a technikám csiszolása, hatékonyabbá tétele, de mivel a jobb lábam még mindig nem volt száz százalék, a switch állás elsajátítása mindenképpen jó ötletnek tűnt.

Az első harminc-negyven perc borzalmas volt, kábé előről kellett kezdenem az egészet. Ami fura, mert egészen biztosan egy mentális dologról van csak szó — fizikailag pontosan ugyanazt kellene csinálnom, mint egyébként, „csak” tükrözve. Aztán egyszer csak elkezdtek átkattanni a dolgok, és elkezdtem sokkal könnyebben megtalálni az egyensúlyomat, mi több, lasssssssan irányítani is elkezdtem a deszkát. Nem nagyon, és nem magabiztosan, de amikor megkerültem egy csatornafedelet, az maga volt a diadal. Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek a gördeszkázásban: a koncentrált erőfeszítés fokozatosan hozza az apró sikerélményeket; ha elég elszánt vagyok, minden esete megtapasztalhatom, hogy fejlődtem valamit.

Nemrég Nicoline videóra vette, ahogy deszkázom — ez értelemszerűen a regular tartásom. Nem is megy rosszul, bár pont a hajtáson még mindig rengeteg a javítanivaló. Ugyanakkor elég sokat edzettem azon, hogy az ívek mind frontside, mind backslide kanyaroknál ilyen szépen beférjenek erre a kis területre a Palatinus előtt.