Slampoetry 7. Országos Bajnokság

Trychydts | | | 2018., október 14., 13:36 | | | Kategóriák: ,

Ez volt a hatodik országos bajnokság, amit végignéztem. Online közvetítésekkel kezdtük, aztán a harmadik alkalomnál vettünk két jegyet a Trafóba — imádtuk a hangulatot, hogy közvetlenül tapaszthatjuk meg a közönség reakcióját, na meg azt, hogy nincs leakadás a közvetítésben. És minden év jobb volt, mint az előző, tavaly full extázisban lelkesedtem olyanokért, akikért korábban egyáltalán nem. Annyira lelkes lettem, hogy én is megpróbálkoztam a slammeléssel, illetve jó pár klubon voltam az elmúlt év alatt. Talán éppen ezért esett nagyon rosszul, mennyire rosszul szervezett és alacsony nívójú verseny volt az idei.

A szervezés, az olyan szinten volt gáz, hogy arra már szavak sincsenek, és elképzelni sem tudom, mi lehet az oka. Tavaly még nem erőltettem túl, hogy informálódjak a slammel kapcsolatos eseményekről, de a Facebookon folyamatosan jöttek elő az OB-vel, illetve az előválogatóval kapcsolatos hírek. Idén ez alig történt meg, az előválogatót hétköznap rendezték meg, az első fordulókat munkaidőben, online jegyvásárlás pedig idén nem volt a döntőre sem. Felfoghatatlan ez számomra, 2018-ban már minimálisnál is kevesebb szaktudás és infrastruktúra kell ahhoz, hogy ez megoldható legyen, már ha cél, hogy nyitott legyen a rendezvény — mert a jegyeket azért így, fapados csatornákon is sikerült eladni nagyon gyorsan.

Idén mintha a belterjesség lett volna az első számú szabály. Idén Magyarország rendezi az Európa bajnokságot — ezt sem hirdetik egyelőre, csak egy külföldi linket találtam. Erre is próbáltak/próbálnak pénz gyűjteni a rendezők — a rendezvényeken kirakott kartondobozokban. Az előválogatók közepette egy, a szervezőkhöz elég közel álló ember írta le, hogy neki tulajdonképpen elege van abból, hogy amatőrök indulnak a mindenki számára nyitott előválogatón, vagy a havi klubokon, ahelyett, hogy a tizedik-századik munkájukkal állnának először közönség elé. És a fő érv: a rossz minőségű slam nem vonzza majd a külsős közönséget. Hát ez nagyon nem volt cél már idén sem — hogy lesz élő közvetítés és hogy mi lesz a linkje, az is csak a rendezvény kezdete után derült ki.

A CEU elég jó helyszínnek tűnt, nyilván volt egyfajta szimbolikus jelentősége is. Idén csak egy műsorvezető volt, ami megint egy olyan mozzanat, amit nagyon nehéz megérteni — kifejezetten hiányzott a két műsorvezető közötti dinamika, és nehéz elképzelni, hogy ne lehetett volna leakasztani valakit, ha esetleg közbejött valami.

A legjobban persze az idegesített, hogy a színvonal, az tényleg rémes volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy a huszonöt döntős közül hányat élveztem úgy igazából. Két kezemen sem tudnám megszámolni, hányszor mondtam el Nicoline-nek: ha ez egy klubon hangzik el, egy ismeretlen kezdő szájából, hat pontokat is alig kapna. Itt persze ismét érvényesült a tavalyi felpontozgatás gyakorlata — bár talán az is sokat elmond a színvonalról, hogy még így is sokkal alacsonyabb végeredmények születtek. Emberek ömlengése a saját egójukról, piti kis problémáikról — mindenféle játékosság, valódi teljesítmény nélkül. Kellemetlen és udvariatlan dolog, hogy a közönség nem tapsol egy ilyen rendezvényen, de nem emlékszem, hogy országos bajnokságon ennyi cseszegetésre lett volna szükség csak emiatt.

Itt van például Pinthér Anna. A Földalatti Slamben kétszer is ott voltam, amikor második lett, imádtam a pimasz, szókimondó, szemérmetlen stílusát, decemberben, amikor kedvenc nő slammerre kellett szavazni, rá szavaztam. Aztán azóta sokszor láttam nagyon rossz passzban, rengeteget hadar, és sokszor mondja ugyanazt. Most is felbukkant az Egy Kiállítás Képei, mint alapötlet, egyszer eldúdolta a promenádot, de többször nem, mert nem lett volna rá ideje a folyamatos darálás mellett — és így is egy perccel túltolta az idejét.

Nyáry Olivér is azzal bosszantott, hogy mennyire nem mondott nekem semmit. Talán őt hallottam a legtöbbször slammelni az elmúlt tizenkét hónapban, mindig volt legalább egy — de inkább több — érdekes csavar, amivel teljesen meg tudott fogni, de a mostani, rendre-rendetlenségre épülő performansszal konkrétan semmit sem tudtam kezdeni. 

Bárány Bencét sokáig egyáltalán nem bírtam; nagyon ügyes és nagyon tudja görbítgetni a szavakat, de sokszor nagyon üres nekem a formajátéka. Tavaly az egyik döntős előadása viszont mindenféle szempontból fantasztikus volt, piszkos trükkökkel teli, interaktív játék a közönséggel. Idén sem volt rossz, mi több, még azt is mondanám, hogy teljes joggal lett második — de mondjuk a tavalyi mezőnyben biztosan irritált volna. De neki legalább van saját hangja, stílusa, egyénisége és nem próbálja meg a kétszázadik bőrt is lehúzni ugyanarról a témáról.

A legszomorúbb az, hogy a legtöbb előadóra még olyan szinten sem emlékszem, hogy legalább bosszantottak volna. Semmi másra nem emlékszem belőlük, mint hogy a visszamaradt időt mutató órát bámulom, hogy mikor lesz már vége, és hogy imádkozom, hogy ne lépje túl az idejét.

Szegedi Fanni egy olyan előadó, akit mindig nagyon élvezek és most sem okozott csalódást. Feminista filozófusként nyilván tudom, mennyire óvatosan kell osztogatni a „női hang” kifejezést, de ez az előadás tényleg csak egy nőtől hangozhatott volna el, és most is ugyanolyan finom és érzékeny megoldásokkal volt tele, mint mindig. Fazekas Viktor is ugyanezt a pontosságot, személyességet és ötletességet hozza. Nagyon örültem, hogy most is: rá is szavaztam a közönségszavazáson. Mások is; ezt a kategóriát ugyanis sikeresen megnyerte.

Molnár Pétert (aki esetleg nem ismerné, még mindig olvasható egy ősrégi önéletrajza a Parlament honlapján) nagyon ritkán tudom élvezni. Nyilván a kisujjában van, mi a a slam, de nagyon nehezen szánja el magát arra, hogy tényleg jelen legyen a színpadon és nagyon ritkán kerülünk közös hullámhosszra a témáit és azok feldolgozásait illetően. Most viszont két olyan témával jött, ami nekem is egyből betalált, és olyan erővel adott elő, amit még soha nem láttam tőle. Az első fellépésétől konkrétan a sírás szélén álltam, amikor befejezte. Olyan pillanat volt ez, amiről most már tudom, hogy mindig emlékezni fogok rá; ezek kedvéért hallgatok slamet hat éve rendszeresen. Az is meglepett, hogy a második szövege annak ellenére is hatalmasat szólt, hogy az előzőben félbehagyott gondolatmenetét folytatta. Teljesen megérdemelten lett első, és sokkal nagyobb különbséggel, mint a tavalyi győztes, az idén a második fordulóba sem került Mészáros Péter (tavaly zseniális, idén erősen felejthető).

Ha van valami, amit szeretek ebben a bénán szervező, a haverokat felpontozgató, egy rendezvényt időben elkezdni és a szünetekről időben visszajönni képtelen társaságban, az éppen az a csoda, hogy a legjobb mindig nyer.

Az első slam, amit ott hagytam

Trychydts | | | 2018., április 12., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Imádom a Földalatti Slam klubjait — így pár hónap aktív slamre járás után messze ők a kedvenceim. Barátságos a hangulat, nagyon pozitív hangulatú a szervezés, nincs akkora tolongás a szereplésért, mint a legnagyobb klubban, az SPB-ben, de még a közönséget is jobban szeretem.

A költészet napi rendezvényük új helyszínen volt, elég masszív programmal készültek, ami engem elég erősen aggasztott, mert bár sok előnye van ennek a stábnak, a feszes szervezés nem tartozik közéjük. Most nagyon kiemelték, hogy legyen ott mindenki időben, mert erősen létszámkorlátos a helyszín. Én ott voltam időben, de bemenni nem lehetett, mert csúszásban voltak. Esküszöm, valami szabály lehet, hogy ha slam rendezvény időben elkezdődik, akkor az nem számít. Mindegy, előbb-utóbb persze muszáj elkezdeni.

Meghívott előadókkal, fiatal költőkkel kezdtünk, volt, aki jobban tetszett, volt, aki kevésbé, de azért ez rendben is van így — összességében elég üdítő élmény volt. Még frissítőbb lett volna, ha nem néztem volna görcsösen az órámat, hogy meddig fog ez tartani, mert nagyon sok fellépő volt, én is közéjük tartoztam, és azért szerettem volna még a hajnal első sugarai előtt távozni.

A fellépők után egy monstre szünet, aztán kezdődhetett is a verseny. A Földalatti slamen két host-páros váltja egymást — az egyik ismeri az órát, a másik nem. Most éppen Bíró Dénesen és Molnár Péteren volt a sor, és már a második performansz után láttam, hogy ez egy sárkányosabb este lesz. Ami amúgy csak azért vacak, mert náluk aranyosabb, kedvesebb házigazdát el sem lehet képzelni, pozitívak, befogadóak, türelmesek, toleránsak, csak a szorzás művészetét kellene elsajítaniuk. Van 22 fellépő, mindegyiknek van 3,25 perce, akkor 3,25×22=71.5 percnél gyorsabban akkor sem lehet levezényelni a versenyt, ha mindenki futólépésben hagyja el a színpadot és a következő már ugrásra készen áll, bekészített szöveggel a kezében. Lesz ugye 2 szünet, mert miért is ne, ha mindegyiket 5 percesre hirdetik, akkor 20-25 perc alatt talán meg is lehet őket úszni darabonként, és akkor innentől kezdve nem olyan nehéz kimatekozni, hogy mennyi idő jut a konferansziék szöszmörgésére, ugyanannak a történetnek a háromszori elmesélésére, szó szerinti ismétlésben, illetve hosszabb esztétikai-morálfilozófiai szimpóziumokra egy-egy slamszöveg után.

11-kor még heten hátravoltunk, és nagyon örültem, hogy én is benne vagyok a hétben. Ha ugyanis már felléptem, nincs az az isten, hogy eljöjjek, mielőtt mindenki elmondta a magáét, így viszont, ha fájó szívvel is, de lehúzathattam magam a listáról, és búcsút inthettem a rendezvénynek. Baromira sajnáltam, mert a kedvenceim még hátra voltak, de aznap már mögöttem volt egy feminista kerekasztal-beszélgetés, és már szabályosan gurult a fejem lefelé.

Persze büntetésem nem maradt el: mindhárom nyertes produkció az utolsó etapban hangzott el. Kétségbeesésemben ezúton is ajánlanék a szervezők figyelmébe egy másutt már fényesen bevált megoldást.

Nem érdemeltem meg, de azért jól esik

Trychydts | | | 2018., január 10., 23:49 | | | Kategóriák: ,

De jó volt… ténylegesen nevettek azon, amit írtam. Pedig ha valami, hát most aztán tényleg összejött minden.

Egyrészt a szöveg baromira nem akart összeállni. Szájbarágós volt, terjengős, erőltetett és nem is volt elég jól strukturált. Pedig ezúttal full prózában akartam nyomni és úgy vettem észre, ami ilyenkor segít, az a belső struktúra, a mesélés határozott ritmusa. Még a fellépés előtti este is írtam.

Kísérletképpen nem tollal és írógéppel, hanem számítógépen dolgoztam, kedvenc text editoromon. Azt gondoltam, talán majd így többet szerkesztem a szöveget, de végül nem változtattam többet, mint a kézműves módszerekkel szoktam. Ugyanakkor slamet számítógépen írni… hát valahogy nem volt az igazi.

Nem mellesleg lerobbantam, és gyakorolni sem volt eleget időm. Ami azért is ciki, mert Balunak azért mindig elküldöm a szövegemet, amit gyakorlás közben veszek fel — nyilván unatkozik a megszaporodott nyáj mellett, és másra sincs szüksége, mint egy kis extra szerkesztői feladatra. Így viszont kénytelen voltam Nicoline és Édesanyám homlokegyenest ellenkező véleményére hagyatkozni.

A gyakorlás hiánya amúgy nem csak azért kellemetlen, mert nem tudtam felvenni diktafonra egy már lekerekedett változatot, hanem azért is mert így nem gyakoroltam eleget. Például egyszer sem tudtam elmondani a szöveget fejből, pedig nagyon szerettem volna. Papírról olvasni: elég ciki dolog, meg kezem sincs hozzá elég. De amúgy is: a szöveg megírása kb. a negyven százaléka egy slam kidolgozásának, legalább ennyi energia kell az előadásba is. Még mindig meglepődök azon, mennyire más lesz az anyag a végére, mint amikor először olvasom fel, akadozó fahangon szegény kis feleségemnek.

Az egyetlen öröm az ürömben az volt, hogy mivel számítógépen írtam, nem kellett papírokkal bajlódnom: amikor felmásztam a színpadra, csak a telefonom volt a kezemben.

Na ehhez képest valóságos csodának éltem meg, hogy végig mondtam fejből. Természetesebb voltam, mint a gyakorlás közben bármikor, a kifundált poénjaim javarészt ültek, csettingettek is a tekerenytyűsebb részeken — ennyire jól még nem éreztem magam színpadon. És a végén a műsorvezető elmondta a mondatot, amit ki akartam belőle csalogatni. Imádtam a Földalatti Slamet. Ezúttal full közönségszavazás volt, Fiona, akire én is szavaztam, majdnem dobogós lett, aminek plusz örültem.

Most már csak egy baj van: 25-én megint fellépek, a szövegem meg nem áll sehogy…

IV. GDL Slam — december

Trychydts | | | 2017., december 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Nem pakoltam a kocsiba ásványvizet. Általában egy Gödöllő-Budapest távot azért még csak kihúzok valahogy víz nélkül, de csak akkor, ha nem beszélek egyfolytában. Márpedig most végig a szövegemet gyakoroltam — tudtam, hogy papír nélkül akarom elmondani, és meg is tanultam kívülről, de az ismétlés azért nem árt. Úgyhogy ezt a két és fél percet elmondtam vagy tízszer, mint egy megakadt hanglemez, egészen addig, amíg kegyetlenül ki nem száradtam. De nagyon nem szívesen gondoltam arra, milyen lehet két sor között másodpercekre lefagyni. Plusz készülődés közben elhatároztam, hogy beleszúrok két sort, még ezt is hozzá kellett esztergálni a már kialakult rutinomhoz.

A IV. GDL Slam a szervezői rendkívül kedves fogadtatásban részesítettek. A gödöllői Trafó Klub pincehelyisége volt a helyszín — ezekben a slamklubokban az a jó, hogy alapvetően mindenhol ugyanúgy néznek ki. Kegyetlenül kényelmetlen műanyag székek, szűk sorokba rendezve, megvilágított színpad, mikrofonokkal. Olyan, mint valami szellemi McDonalds, akárhová mész, mindenütt ugyanazt kapod. Meg kell mondjam, lámpalázasan ennél kevés megnyugtatóbb dolog van. Kerestem magamnak egy helyet, ahonnan könnyű kijárás van a színpadig, aztán vártam.

A Szent Slamtradícióknak megfelelően masszív késéssel indultunk, de ez semmi, hiszen, mint ahogy azt a műsorvezetőktől megtudthattuk, maga a rendezvény kb. egy évet késett. Mit számít akkor az a pár fertályóra. Némi bemelegítés, némi szövegolvasás, meghívott vendég szövege, illetve a közönség bekiabál kilenc szót a tízszavas versenyhez (ismét közte volt a fluxuskondenzátor, ez a bekiabáló közönség igencsak fantáziadús). Open mic, Horváth Kálmán minden létező számban indult aznap este, ebben is. Aki tudja, ki az a Horváth Kálmán, az pontosan tudja, hogy ez mit jelent és hogy kinek kihívás, aki nem ismeri és szeretné tudni, az inkább hallgassa meg egyszer.

Kezdődik a verseny. Kihúzzák az első versenyzőt. Én vagyok az.

Kisasszézom a színpadra, majd kibűvészkedem a mikrofont az állványból. Legutóbb hatalmas parám volt abból, hogy hallom a saját hangomat, miközben beszélek, most, hogy a fejemben is ott van a szöveg, ez egyáltalán nem zavar. Nem egy világrengető alkotást hoztam — a téma meg a sztori fontos nekem, tudtam, hogy más ezt pengésebben is meg tudná írni, de nem akartam csak ezért visszalépni. Eleve hétfős a mezőny, nem olyan nagy baj az, hogy eljövök és itt vagyok — és amikor meghallom, hogy először csettingetnek nekem, akkor már abszolút nem érzem én sem, hogy ez csak egy formális gyakorlat lenne. A kedvenc poénomra is megkapom ezt a visszajelzést, aztán amikor lemegyek, akkor Bambusz még egy kis személyes sztorit is megoszt a saját életéből a történetemhez kapcsolódóan — nagyon jól és békésen érzem magam. A pontjaim pedig — most pontoznak először életemben — egyáltalán nem rosszak.

Ezek után nagy nyugalommal és derűs lelkesedéssel fogadom a többi versenyzőt. Futó Benedek hat perces improvizációszólója mint hangtapéta tapad fülemre. Nagy Gábor azon kevesek közé tartozik, akik tényleg az előre megadott témában adnak elő. Ritkán tudom igazán átérezni azt a szenvedélyt és érzelmet, amit általában betesz az írásába, de ma este valahogy jobban rá tudok hangolódni és a slusszpoén is jobban ül nálam. A későbbi győztes, Bartos Janka nekem egy kicsit túl formális, de azért játékos és fülbemászó is, amit csinált, méltán nyerte meg a versenyt.

A tízszavast Vörös Emese elég jól ellopta — minden szereplőtől összeszedett legalább egy-egy mondatot, ezt is beletette az előre megadott szavak helyett. Nyert is, de szerintem egész este ő volt toronymagasan a legjobb. Remélem, lesz majd videó, mert ez is egy olyan szöveg volt, ami pont arról szól, amit én leginkább szeretni próbálok a slamben.

Hazafelé úton már nem szomjazom meg.

Egy túlértékelt slam

Trychydts | | | 2017., december 07., 10:05 | | | Kategóriák:

Adventi slames feladat volt túlértékelt slamet megnevezni. Testhez álló feladat ez nekem: sokkal inkább, mint tegnap, amikor kedvenc külföldi slamet kellett linkelni, én meg (a feladattól nem teljesen függetlenül) tegnap kezdtem ismerkedni a külföldi slampoetryvel. (Miért ordít mindenki? Azon nagyon ritka esetek egyike, amikor szerencsésnek tartom magam, hogy magyar vagyok.) Na de akit kiválasztottam:

Azon slammerek közé tartozik (tartozott? — az idei produkcióin már ordítva tapsoltam), ahol sosem értettem a zsűri és a közönség egyértelmű, túláradó lelkesedését. Most, az idei OB után megint végignéztem a korábban hallott előadásait, hátha csak én értettem meg végre, mitől is voltak jók — de nem. Továbbra is azt gondolom, hogy ez ügyes ugyan, de csak üres formajáték. Az 5. az OB-n is volt olyan szöveg, ami mind a mai napig hat rám, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből, de a szerző még a második körbe sem jutott be és nem értem, miért pont ez a produkció szaggatta át a kerítést.

Én szeretem, ha egy slam szól valamiről, ha van valami konkrét, kézzel fogható mondanivalója, ha elgondolkodtat. Amikor azt érzem, hogy ügyesen csengenek a rímek, erős a ritmus, de minden második sor csak azért van ott, mert az szól jól, akkor átverve érzem magam.

A konkrét sztori ráadásul, már amit értek belőle, számomra teljesen hiteltelen. Most tényleg van olyan, akinek rendszeres problémája, hogy mit kérjen a pizzájára, és mindig ketchupot kér, pedig utálja? És ha van: ez most komolyan probléma? A nyelvbotlásos trükk ügyes, de ha arra gondolok, hány sor ment el csak arra, hogy ez a poén elsüljön, mindig az jut eszembe, hogy ennyi erővel akár valami értelmesről is beszélhettünk volna.

Ezt a szöveget linkeltem be, mert itt van mentségem (imádtam az idei produkcióit), de valahányszor azt látom, hogy egy slammer valami ügyes kis zavgyaságot ad elő, és körülöttem mindenki röhög és tapsol, akkor egy hallókészülékes, műfogsoros, szenilis, humortalan bácsikának érzem magam.

A véleményem ettől persze még nem változik.

Slammer lettem

Trychydts | | | 2017., november 23., 12:57 | | | Kategóriák: ,

November 22-ét nyilván nem úgy fogják nyilvántartani, mint amikor egy új, fényes üstökös jelent meg a magyar slampoetry egén, én azért mégis fantasztikusan éreztem magam, amikor megtapasztalhattam, hogy valami, amit írtam, élőben hangzik el. Ráadásul saját magamtól. Persze úgy, ahogy: nyilván volt bennem egy adag stressz és még életemben nem beszéltem ennyit mikrofonba: végig azzal foglalkoztam, milyen furán szól a hangom. A testbeszédem nyilván elég bizonytalan lett, sokszor az előre eltervezett szüneteknek is lőttek — de mégis elmondtam, amit írtam, azt az egy-két pontot, amit fontosnak tartottam, kimondtam. És megtapsoltak, mert slamszűz voltam.

Elkezdeni felfelé kapaszkodni egy tanulási görbén: egyszerűen nem tudok ebbe beleunni. Dolgozni valamin, ami nem megy, azért, hogy jobban menjek, csak azért, hogy fejlődjek. Abban persze csak bízni tudok, hogy ehhez a közönségnek is lesz elég türelme…

(Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy bár magát a fellépést nem tudom megosztani, a próbafolyamat során készült saját felvételemet csak feltöltöm… )

Slampoetry 6. OB

Trychydts | | | 2017., október 15., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Az Országos Bajnokság a legjobb alkalom arra, ha az ember slamet szeretne hallgatni: le vannak válogatva a legjobbak, a verseny meg brutálisan kemény, így a legjobbak is a legjobbjukat nyújták. Ez volt a negyedik OB, amit néztem, a második, amit személyesen, de ennyire erős még soha nem volt a színvonal.

A moderátor megjegyezte, hogy ezen a versenyen mintha minden slammer mást hozna, mint amit megszokhattunk tőle. Ezt én is hasonlóképpen tapasztaltam: olyanokért üvöltöttem lelkesen, akik eddig soha nem nyújtottak olyan produkciót, ami nekem is tetszett volna. Azóta elkezdtem visszafelé is kipróbálni: visszanéztem Bárány Bence korábbi szerepléseit, nem én változtam meg, tényleg abszolút nem az én stílusom ez a koherens tartalommá nagyon nehezen összeálló formajáték, amit eddig nyújtott. Most viszont, hogy sokkal sűrűbb volt a szöveg tartalma, sokkal jobban megütöttek engem is a nagyon rutinosan előkapott verbális poénjai.

Mundig Márton előválogatós szövegét konkrétan nem is értettem. Most az első körös slamjétől nem bírtam abbahagyni a röhögést — a második fordulóban meg olyan keményen átment politikába, amire megint csak abszolút nem számítottam.

Trükkös dolog ez a slam. Van, amikor az ember csak néz, hogy miért tapsol kb. mindenki extatikusan, miközben én még egy egészen enyhe elragadtatottságot sem érzek, nem értem, miért röhögnek valamin, ami szerintem kicsit sem vicces vagy egyenesen kínos. És vannak pillanatok, nyilván elsősorban ezekért megyek, amikor csak találgatni tudom, hogy tud valaki ennyire felszabadultan, ügyesen, hatásosan írni és előadni magyarul, úgy, hogy három perce van összesen, úgy, hogy fogalma sincs, mit hozott magával a másik huszonöt versenyző, mint ahogy azt is nagyon nehéz kitalálni, hogy a közönség és a zsűri konkrétan mire fog gerjedni.

A zsűri már csak azért is nehéz dolog, mert számomra évek óta nyilvánvaló, hogy azért itt nem a konkrét produkció értékelése történik csak meg. Ha valaki már ismert és jó, az biztos előnnyel indul akkor is, ha a konkrét szövege gyengébb. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem lehet (viszonylag) ismeretlenként is óriásit villantani — csak ahhoz még keményebben kell teperni. De mivel a slamben alapból a zsűri is véletlenszerűen választott (egy OB-n nyilván fix a zsűritagok többsége: ötből csak két fő kerül ki a közönségből), ez is olyasmi, amit inkább csak meg kell szokni.

Saját favoritom, Szentléleky-Szabó Ágnes az előválogatós Nemzeti Párválasztó után megint olyan szöveget hozott, ami engem személy szerint nagyon megérintett, de a második körbe sajnos nem került be. (Ebben a versenyben amúgy szerintem ez az igazi díj. A verseny leginkább a dicsőségért szól, nem tudom, számít-e, hogy valaki ötödik vagy első — viszont a legjobb öt még egyszer szavazhat a Trafó jelentette prémium körülmények között, és ez azért nagyon nem mindegy.)

Amikor a végén az Eye of the tiger-re felállva tapsoljuk meg a győztest, Mészáros Pétert (akit idén én is imádtam), ugyanúgy elönt az endorfin, mint az elmúlt években.

„Well, I guess you’re gonna have to go wake him up now, won’t you?”

Trychydts | | | 2017., október 11., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Életem legnagyobb szakmai hibája, hogy nem készítettem ötven másolatot a legizgalmasabb szerkesztői feladatról, amiben életemben részem volt. Balu állított be egy harmatgyenge cikkel a rovatához, lapzárta előtt nem sokkal. Nyugodtan leírhatom, hogy rosszabb volt a rossznál, mert Balu amúgy zseniálisan ír és hát nyilván nekem is vannak iszonyú pillanataim. Több, mint neki Én voltam a vezet őszerkesztő, félrehívtam az iroda egyik kevésbé zajos szegletébe (péntek délután még egy merő őrültekháza volt az iroda), és elmagyaráztam neki, hogy ez olyan, mint egy szakállas vicc ezredjére elmesélve. Jól fogadta a kritikát, leült és átírta.

Jobb lett, de nem igazán — ez egy publicisztikai rovat volt és pont az él hiányzott belőle. Szóval bedobtam neki egy ötletet, hogy hogyan lehetne igazán frappánsan, ügyesen, viccesen megoldani ezt a feladatot. Nevetett, de innentől kezdve az én ötletem persze már nem játszott, neki kellett valami hasonlóval előállnia. Rágódott egy darabig a dolgon, mire előállt a harmadik változattal, ami inkább csak spirtituális öröksége volt az első változatnak, de annyira ütött, hogy még most mosolygok, ha eszembe jut.

Persze a pénteki szerkesztés rutinkáoszában nem vetődött fel bennem, milyen jó is lenne ezt elrakni és vicces sztoriként mutogatni később; most már a végső változat sem elérhető a megsemmisített archívumban. Viszont mostanában egyre többször jut eszembe ez a történet.

Három éve biztos járok slampoetryre, elhatároztam, hogy mostantól én is fogok slammelni. De hát ugye ez nem megy az egyik pillanatról a másikra, főleg, ha az ember elég sok emlékezetes szöveget hallgatott már; egyelőre tehát a szenvedésnél és a különböző vázlatok megsemmisítésénél tartok. Szegény Nicoline az, akinek vállalnia kell a tesztközönség szerepét, ami neki azért nem egy egyszerű kihívás. A feleségem ugyanis egy szókimondó személyiség, de nem az a boncolgató alkat. Csak úgy magától, ha a zsigereire hallgatna, három szóban elmondaná, hogy ez elég gyenge, majd elém állítana egy követhetetlen példát, majd felvázolná a saját elméletét arról mi is a jó slam poetry. (Aki még emlékszik: amikor bowlingozni tanított, akkor is folyton arra biztatott, próbáljam eleinte golyó nélkül.) Ehhez képest kell neki konstruktívnak lennie — szerintem semmi nem mutatja jobban, mennyire szeret, hogy tényleg az.

Nekem pedig itt az ideje felébresztenem az utóbbi időben egy pincében szerkesztői rutinomat és önmagam ellen fordítanom.

Szívjuk magunba a slamet és szívunk is a slamért

Trychydts | | | 2017., szeptember 22., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Mostanában elég nagy dózisban szívom magamba a slam poetryt. Nemsokára megint jön az országos bajnokság, idén már az előválogatóra is benéztem, így már van is favoritom. Persze ő azért alighanem egy sötét ló, de én azért élveztem ezt a slamszöveget és én erre az előadóra nyomtam a gombot a közönségszavazáson:

De mivel ez még mindig nem volt elég, Nicoline-nal elnéztünk a havi Slampoetry Budapest klubba is. Ez volt az első alkalom, amikor nem első osztályú, válogatott árut fogyasztottunk, így azért egy kicsit nagyobb kihívás volt végighallgatni. Azért ilyenkor is van, ami kompenzáljon. Az már önmagában is hátborzongató, mennyire kemény egy ilyen verseny: szabályok a 3:15-ös időkorláton kívül egyáltalán nincsenek, se műfaji, se témamegkötés, kiáll a versenyző valamivel, amit gondolom, hosszú-hosszú idő alatt szenvedett ki magából, és akkor jobbnak kell lennie, mint tizenkilenc másik, hasonszőrű őrültnek. Ehhez azért kell bátorság, meg arc, meg gondolom, valamennyire technika is. Nem tegnap óta firkálgatok, de azért egy jobb szövegnél mindig elcsodálkozom, mennyi eleganciát, rugalmasságot és ötletet lehet ráterhelni a nyelvre.

Bár később panaszkodok majd a tudatmódosítókról is, megnyugtatásként annyit azért elárulnék, hogy szervezési szeren azért nincsen ott annyira ez a társaság: olyan slambulin még nem voltam, amelyik időben kezdődött volna. Ami engem azért több szempontból is hátrányosan érint. Egyrészt ugye nem szeretek „késni”, így ha egy rendezvényt hét órás kezdettel doboltatnak ki a kisbíróval, akkor 18:50-re akkor is ott vagyok, ha Nicoline is velem jön. Reálisan persze fél nyolc és háromnegyed nyolc között van a kezdés valamikor. A jogosnak tűnő kérdésre, hogy akkor miért kell nekünk olyan merevnek lenni és miért nem késünk mi is, szintén van tuti válaszom: mert a közönség nyolcvan százaléka egy ötperces időablakban zúdul rá a deréktörően és lábnyomorítóan kényelmetlen kerti székekre — ha tehát szeretnék diszkréten rendezkedni kicsinyt, hogy ne colstokként összehajtogatva kelljen végignyomorkolódnom azt a három órát, időben kell érkeznünk. Plusz még hideg is van.

Foghatnám a koromra is, de már 2000-ben, amikor a bölcsészkarra kerültem, akkor is zavart, mennyire magától értetődőn tudnak egyesek módosított tudatállapotban nagy nyilvánosság előtt létezni. Nicoline szerint csak egy vén trotty vagyok, igazán hagyhatnám, hogy úgy bulizzon a fiatalság, ahogy neki tetszik — de hát öreg vagyok már ahhoz, hogy megváltozzam, így mindig aggódom, vajon mi lesz, ha szerencsétlen krónikás a színpadon dobja ki a taccsot vagy kezd el támadó egércsordát hallucinálni.

Vannak aztán olyan slamhúzások, amikért sose rajongtam különösebben. Az egyik az, amikor valaki egyszer csak elkezd énekelni, és a dal szövege meg valamiféle idétlen kapcsolatban van a törzsszöveggel — a népdalokat súlyosbító körülményként tartom számon. Ugyancsak nehezen tolerálom, ha valaki arról slammel nekem, hogy ő hogy lett slammer vagy éppen most miért az. Nem tudom díjazni azt sem, ha valaki csak egy natúr prózát ad elő jobb ötlet hiányában.

Ettől függetlenül azért tegnap is elég sokan megcsiklandozták az agyamat. A verseny pedig megint brutális volt — de itt sokakra biztosan igaz, hogy a részvételre játszanak, nem a a győzelemre.

| | |