A nyaralásunk utolsó délutánján ugrottam ki még egy utolsó gördeszkás körre Tapolcán — felfedeztem még pár helyet, ahol nem voltam, javarészt olyan utcákon/tereken, amelyek különösen alkalmasak voltak gördeszkázásra.

Ami a legjobb a városnézésnek ebben a formájában, hogy elég gyors ahhoz, hogy az ember viszonylag nagy területet be tudjon kalandozni, de elég lassú ahhoz, hogy az ember könnyedén észrevegye az érdekesebb részleteket vagy megállhasson egy kicsit lazítani. A Malom-tó a város közepén például az egyik legérdekesebb felfedezésünk volt, rögtön az első nap — egy békés és nyugodt hely a város közepén, éttermekkel, kávézókkal, játszóterekkel. Most egyedül is visszamentem; egészen magával ragadott a melankólia attól, hogy haza kell mennem.

Egész héten a Szent-György hegyet kerülgettük, már ha nem az oldalában futottunk vagy üldögéltünk egy pincészet teraszán, a Badacsonyig elnyúló kilátást nézegetve. De fenn még nem voltunk. Nyilván kár lenne az ilyesmit kihagyni, szóval összeszedtük, ami piknikezhető kajánk csak maradt, a műúton elbattyogtunk Raposkáig, aztán felkanyarodtunk a hegyre.

Lentről nézve sokkal keményebbnek tűnt ez a mászás — néhol ugyan a bazaltorgonák között kellett felkapaszkodni egy meredek lejtőn, de ez sem volt olyan vészes; máskülönben egy kényelmesen sétálható, lankás ösvényen sétáltunk felfelé, aztán egyszer csak fenn voltunk. A látvány tényleg csodálatos volt, mindenfelé el lehetett látni, sokadszorra is elaléltam ezen a gyönyörű vulkanikus tájon. Kicsit azért úrrá lett rajta a melankólia — nagyon jól éreztem magam itt és sajnáltam, hogy most majd jó sokáig nem láthatom ezt a környéket. Ha tehetném, maradnék még.

Egy másik úton sétáltunk le, a már nagyon jól ismert szőlők közé. Otthon már várt minket a padlizsános-cukkinis-pulykamelles spagetti, ami az egyetlen komolyabb főzésem volt egész héten.

sunlit vinyard
fragrance of pine leaves
a huge blue spruce

Imádom a Pennymet. Hatalmas plusz vele felfedezni egy új helyet, imádom azt a határozott, tompa koppanást, ahogy a Shark kerekeim landolnak az aszfalton, szeretem, hogy nem vagyok túl gyors, de azért mégis gyorsabb, mintha sétálnék, nem tudok betelni az aszfalt fölött siklás érzésével és a dőlve kanyarodás eleganciájával. Tapolcát is kipipálhatom.

Anno sokat dilemmáztam, hogy longboarddal vagy cruiser boarddal kezdjem a gördeszkázást — most megint egy pont a cruisernek, nem hiszem, hogy egy longboard meg a védőfelszerelésem elfért volna abban a túrazsákban, amivel a hátamon bebicikliztem Tapolcára. Kétszer, mert az csak a célnál tűnt fel nekem, hogy a lakatom kulcsát jól otthon hagytam. Átöltöztem, a nagy hátizsákot betekertem szépen a kis hátizsákba, aztán ellöktem magam felfelé egy közepesen meredek lejtőn.

Érdekes élmény volt — van a városnak pár, gördeszkázás szempontjából nagyon fontos jellegzetessége. Sok helyen a járdákhoz biztosan nem nyúltak a múlt század óta; van egy-két hely, ahol egyáltalán nem is lehet deszkával haladni és van pár, ahol csak folyamatos hajtással. A város egyes részein ugyanakkor egyáltalán nincs járda, az úttest viszont nagyon jó állapotban van. A belváros elég nagy része le van járókövezve, viszont általában nagyon szépen és igényesen, így egész jó rajtuk menni. Van pár hosszú, egyenes szakasz, ahol a járda is tökéletes, gallyak sincsenek a fejem fölött, és a kereszteződéseken is simán át lehet kelni.

Gördeszkást csak egyet láttam az egész városban: egy tizenkét éves forma kislány beszélgetett a nála valamivel idősebb rolleres barátnőjével egy, az enyémnél két számmal kisebb, rózsaszín Pennyvel a hóna alatt. Mindenféle védőfelszerelés nélkül.

Tapolca amúgy egy elég érdekes hely, szocialisztikus lakótelepek és neobrutál irodaházak ugyanúgy vannak benne, mint kifejezetten nyaralóvárosokra jellemző, tágas, kertes házas utcák, a városközpont pedig pont olyan, mint sok más vidéki városé, egy-két érdekes színfolttal kiegészülve. Kellően lejtős-dombos ahhoz, hogy jól kifáradjak két óra csavargás alatt. Azért még simán hazatekertem — összesen így húsz kilométer biciklizés is belekerült a lábamba még ebéd előtt.

Imádom az olyan nyaralásokat, ahol van velünk bicikli. Sokkal szívesebben tekerek, mint autózom, a gyaloglás pedig nem visz elég messzire. Tekerni viszont jó, szabadságot is kap az ember, meg mozog is vele. (Utóbbi pláne fontos nekem az utóbbi hónapokban.) Ezúttal Nicoline még profi bicikliszállítót is szervált nekünk a munkahelyéről, úgyhogy a csomagolással sem volt gond — ami szerencse is, mert a csomagtartó és a hátsó utastér bőven megtelt a cuccainkkal meg a kajával, amit hoztunk.

Ma reggel nekiindultunk kicsit felfedeztük a Balaton-felvidéket. Voltaképpen egy gasztro-túra sikerült a dologból, ugyanis amikor megálltunk, akkor mindig ettünk vagy ittunk valamit, de az idő kb. felét így is a nyeregben töltöttük és élveztük a tájat. A táj elképesztően gyönyörű, egyszerűen nem tudok betelni vele, mint ahogy azzal sem, hogy a vulkáni képződmények miatt mennyire emlékeztet Tenerifére. Ráadásul mindenfelé nagyon sok a biciklista, szóval az autósok is gyakorlott toleranciával kerülgettek bennünket.

Mindszentkállán fagyizni és kávézni álltunk meg — finom volt minden, ami nekem kicsit hiányzott, az a helyi jelleg. A helyi hipszterizáció egyik következménye, hogy szinte akárhová megyünk, mindenhol van egy hely, ahol lehet kellemes, franciás pörkölésű, minőségi kávét kapni újrahasznosított papírpohárban, vagy, mint például itt, hipszter-ízvilágú, selymesen telt fagylaltokat. É azért szeretem, ha egy helyen érződik a helyi jelleg — mint például abban a bizonyos kávézóban Terényben, ahol az idős néni jól lepattintotta a fancy kávéfajták iránti kérdésünket. Ő eszpresszót tudott főzni, de valószínűleg tényleg jobban jártunk volna egy gyógyteával.

A következő megálló Köveskál volt, ahol ebédeltünk egyet a Mi a kő-ben. Az étel nagyon finom volt, ráadásul itt egyedi volt az étlap. Én sült, csontos flekkent ettem, kecskesajtos puliszával, paprikakrémmel és sült kápia paprikával. Eleve ritkán jön szembe az emberrel puliszka egy étlapon, hiába hagyományos magyar étel; itt ráadásul mégis igényes volt és ízletes, ráadásul a kecskesajttal rétegezve rakva volt. A kápia paprika és a paprikakrém pedig remekül ellenpontozott mindent. Ami miatt nem volt száz százalékos az élmény az a rémes kiszolgálás volt, még egy kis hisztit is le kellett nyomnom, hogy masszív késéssel ugyan, de kiszolgáljanak végre bennünket.

Desszertezni már nem is itt desszerteztünk, hanem a szomszédos Káli Kövek Borászatban, ahol egy elképesztően finom házi mandulatortát ettem egy fa alatt, egy vidéki ház hangulatát idéző kertben. Nicoline bort ivott, ő is elég lelkes volt, de a helyi borokért én egyszerűen képtelen vagyok lelkesedni, nekem túlságosan is kesernyések és teltek.

Zánkán aztán felvetődött a kérdés: visszafelé is a Balaton-felvidéken menjünk, vagy hajtsunk inkább végig a Balaton parton? Az utóbbit választottuk, még ha az valamivel hosszabb is volt. Itt volt a utolsó megálló, a Móló cukrászda Révfülöpön, aminek nagyon klasszikus, kicsit régies hangulata volt, a fehérre festett vasszékeivel, fagyis- és sütispultjával, kellemes belsőjével és a nagyon profi, nagyon kedves, nagyon gyors kiszolgálásával. Ráadásul a kávé is finom volt.

Minden simán ment, egészen addig, amíg el nem vesztettük a Keszthely felé vezető kerékpárutat. Márpedig arra viszonylag hamar rájöttünk, hogy nincs kedvünk Badacsonyon keresztül átvágni hazafelé. Végül összeszorítottuk a fogunkat, és brute force-ban csapattunk a főúton, amíg a térképen nem találtunk lehetőséget arra, hogy lekanyarodjunk egy kisebb mellékútra, ami aztán pont a kihagyott bicikliútnak bizonyult. Onnantól pedig simán ment már minden, gyakorlatilag ismerős útvonalon mentünk haza.

60 kilométer körül állhatott meg az aznapi számlálónk — ez hat kilométerrel több, mint amennyit utoljára tekertünk a Balaton körül egy ebédért.

Sportosan kezdtük a napot, reggel kilenckor már a Szent György hegy oldalában futottunk át Kisapátiba, a Búzalelke pékségbe. Igazi hipszter hely, ahol mindenféle hipszter pékárukat lehet kapni: fancy kenyereket, kifliket, tökéletességre törekvő kakaós csigákat, ilyesmit. Meg persze isteni kávét, természetesen reciklált papírpohárban.

A futásban leginkább a navigáció volt kihívás: a kis dűlőutak labirintusában megtalálni azt az útvonalat, amelyik nem zsákutca — ezt a táblák sem mindig támogatják egyértelműen. Végül azért sikerült, hamarosan a meredek emelkedő közepesen meredek ereszkedésbe csapott, és Nicoline is elkezdte élvezni az életet meg a tájat.

A kihelyezett reggeli után a hegyet megkerülve futottunk vissza, egy kis melékúton — ez elég egyértelmű volt, ráadásul megadta nekünk azt az elégtételt, hogy visszanézhettünk oda, ahová felkapaszkodtunk. Összesen 11 km-t hoztunk össze így, szép kényelmesen, szóval mondhatjuk, hogy lendületesen indult a nap.

Egy könnyű ebéd és némi pakolászás után átautóztunk Szigligetre. Nicoline a strandot szerette volna megszaglászni, nekem meg már nagyon hiányzott a gördeszkázás, így toltam egy kört a szigligeti várhegy körül. Hat nap kihagyás olyan 10-20%-os magabiztosság-csökkenést hozott maga után, messze nem éreztem magam olyan stabilnak és ügyesnek, mint Pesten. Mindegy, óvatos voltam, ügyeltem a fokozatosságra, nem gördeszkáztam ott, ahol nem volt 100%-ig biztonságos, a bicikliúton félreálltam, ha jöttek — szerencsére augusztus huszadika után, egy keddi délelőttön már sehol nem hemzsegnek a Balaton körül. Így sem jött meg az igazi lendület, szóval amikor visszaértem a kocsihoz, átöltöztem és csatlakoztam Nicoline-hez a strandon. Azért nem volt ez rossz így sem, amikor elkezdtem gördeszkázni, az egyik álmom az volt, hogy majd ha nyaralunk, deszkán fogom felfedezni a helyeket. Ezt most Szigligettel ünnepélyesen megkezdtem.

Amikor először értesültem róla, hogy Fiatalék újszülött gyermekükkel kiegészülve csatlakoznak majd hozzánk a nyaralásunkra, azt gondoltam, mellettünk most már ők is simán kiérdemlik a Crazyék nevet. Végül azonban úgy tűnt, csak én becsültem alá a szervezettségüket, a szóban forgó baba ugyanis teljesen kompakt tagja a társaságnak; a telek végében levő kennelben elhelyezett palotapincsik hangosabbak, mint ő. Ehhez képest Veronika legalább 80%-os hatékonyságú tagja a társaságnak. Eddig azt gondoltam, ilyesmire csak Rony képes, de lehet, hogy ez könnyebb, mint ahogy gondolná az ember.

Első este egy jó kis grillezéssel indítottunk, jó kis saját keverésű dry rubbal ízesített tarjaszeletekkel, meg zöld fűszeres grillezett padlizsánnal. Doktor Úr spéci hajszárítója seperc alatt izzította fel a szenet vörösizzásig; ezután már csak tologatni-forgatni kellett a cuccokat a rácson. Amióta fogyókúrázom, nem ettem tarját, pedig ez az egyik kedvenc húsfélém, pláne grillezve, szóval hatalmas élvezettel termeltem be az adagomat. És még maradt is egy kicsi, a dolgok jelen állása szerint hétfői ebéd lesz belőle.

Tegnap Fiatalék kora reggel elhúztak vitorlázni (igen, ennyire lazák), mi pedig bringára pattantunk (igen, bizonyos értelemben megint van bringám) és körbetekertük a a Szent György hegyet. Kellemes, laza kis bemelegítő túra volt, fagyizással, pizzaevéssel a tapolcai tóparton, utána egy kis szundikálással szállásunk lambériázott tetőterében. Miután Fiatalék újonnan csatlakoztak hozzánk, elmentünk egy fancy borászatba, ahol élelmes feleségem foglalt nekünk még időben asztalt — ahogy később a pincér mobilozásából leszűrtem, jó sokan nem kapcsoltak ennyire időben és már hiába próbáltak bejutni. Nálam amúgy egy erős négyest kapott a hely, a kaja végül is finom volt, nekem egy kicsit túlságosan erős kikacsintásokkal a fine dining irányába, az optimálisnál arrogánsabb fenyegetésekkel az étlapon. De a kilátás gyönyörű volt.

Ma reggel egy 16km-es futással kezdtem, lekocogtam Szigligeten a Balatonig meg vissza. Nem ez volt életem tempója, de most nem is ez volt a cél: nagyon élveztem a felfedezést, az új útvonalakat meg a tájat — ezen a környéken eddig csak nagyon keveset jártam, de szuper dolog a régi vulkánok között futni. Szigligeten aztán már nagyon kellemetlen volt, hogy elfelejtettem magammal innivalót hozni. Pénz volt nálam, maszk meg nem, szóval az arcomra húzott pólómmal ugrottam be egy kis part menti zöldségeshez egy nagy palack ásványvízért.

A mai napunk amúgy az evés körül forog: vigyáznunk kell, hogy időben elfogyasszuk az előre megfőzött chillit, hogy éhesek legyünk a másik fancy helyen befoglalt, fél hatos vacsorára.