Szinte észrevétlenül csipegettem el ezt a három Rejtőt.

Az első kettő talán a legismertebb regények közé tartozik, A Három testőr Afrikában esetében egy bágyadt megfilmesítési kísérlet is volt, ami véleményem szerint hatalmas hiba volt. Amit a ponyva műfaja simán elbír — széles ecsetvonásokkal felvázolt helyzetek és helyszínek, archetipikus karakterek, kizárólag az akcióra koncentráló cselekmény, az abszurditásig elképesztő teljesítmények — azok csak iszonyatos költséggel lehetnének hitelesen filmre vihetők. Ha egyáltalán: mert persze mellé lehetne tenni hihetetlen látványt, brutálisan dübörgő zenét, de a lényegen, hogy ezek lényegüket tekintve mégiscsak kisujjból kiszopott történetek, nem változtat semmi. Nem is olvasnánk őket még mindig, ha nem Rejtő írta volna őket, a rá jellemző, szenzációs nyelvi humorral és kedves eredetiséggel. Édesapám nem azért tudja harminc-negyven év távlatából is fejből idézni a Török Szultán leveleit, mert olyan mélységes karakterábrázolásról tanúskodnak, hanem mert annyira viccesek, akkorát röhögött rajtuk az ember, amire az ember aztán egész életében emlékszik.

Mindkettő alapvetően légiósregény amúgy, akárcsak a Menni vagy meghalni első fele — persze csak úgy ábrázolja a légiót, ahogy azt egy pesti kávéházban üldögélve el lehetett képzelni. A Menni vagy meghalni különlegessége éppen az, hogy az egyik nagy légióstéma, a szökés elmesélése után egyszer csak minden átmenet nélkül átmegy egy Londonban játszódó krimibe, és csak lasacskán derül ki, a regény második fele hogyan kapcsolódik az elsőhöz.

Nem világklasszis darab egyik sem, de röhögni jó — Rejtő mégiscsak klasszikus, ha humorról van szó. Amúgy az összes könyve fenn van a Magyar Elektronikus Könyvtárban — aki klassz humorra vágyik, szemezgessen nyugodtan.

(Én az Amazonról rendeltem.)

Amikor megvettem, persze rögtön elolvastam, azóta is bele-bele lapoztam, ha valami gyors ötlet kellett, de a tegnapi kihívás után úgy éreztem, nem ártana még egyszer alaposan és szisztematikusan átolvasni, hogy helyére kerüljenek a fejemben a dolgok.

Sokan gondolják, hogy a modellfotózás az csak inspiráció meg egy szép modell; én úgy tapasztaltam, ez már csak a hab a tortán, ami igazán kell hozzá, az rengeteg háttértudás és nagyon erős tudatosság. És bármennyire is meglepő volt ez nekem elsőre, de nem elég csak szépen bevilágítani egy modellt aztán rábízni az érzéseire; tényleg rengeteg múlik azon, hogyan tartja magát — és egy fotón azok a dolgok is szembeötlőek lesznek, amiket a való életben észre sem veszünk.

Az elsősorban a divat/glamour műfaj művelőinek szóló könyv a fotózásnak pont ezt az aspektusát mutatja be, nagyon részletesen, alaposan, didaktikusan, rengeteg jól felhasználható példán keresztül. A könyv felépítése (tulajdonképpen anatómiai tájegységekre bontva mutatja be a kérdést) azt is segíti, hogy fotózás közben gyorsan fel lehessen lapozni.

Könyvből persze nem lehet megtanulni fotózni, de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy könyvek nélkül se.

(Amazon Kindle Edition.)

A Times Literary Supplementben olvastam erről az idén szeptemberben megjelent könyvről; egy Pekingben felnőtt és másfél évtizede Amerikában élő szerzőnő művéről van szó. A kötetben található novellák kivétel nélkül mind a mai Kínában játszódnak; középpontjukban elsősorban emberi kapcsolatok, elsősorban a szerelem áll, ugyanakkor sokat megtudhatunk az elmúlt évtizedek Kínájáról, a hagyományok és a modernitás ottani konfliktusairól is.

Mégsem a kulturális különbözőségek a legkülönösebbek ezekben a keserédes, melankolikus történetekben, hanem az, hogy mennyire nehezen kiismerhetőek. Egyetlen olyan pillanat sincs, amikor valamelyik novella közepén már tudhatnánk, mivel zárul majd le. Mivel a hétköznapi embereket felvonultató, leginkább a szereplők belső világára építő történeteket nagyon visszafogott és nyugodt hangon beszéli el a szerző, „feszültségről” ennek ellenére sem beszélhetünk; hamar leszokunk ugyanakkor arról, hogy megpróbáljuk első pillantásra felmérni a történetek hőseit. Ugyanolyan komplexek és egyediek, mint ahogy a való életben sem egyszerű idegenek motivációit átlátni.

Több novellában is komoly szerephez jut a múlt — Yiyun Li különösen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a szereplők visszaemlékezésein keresztül megismerjük érzelmeik mozgatórugóit, életüknek azokat a jelentősebb fordulatait, amelyek az adott novellában bemutatott konfliktusok megértéséhez szükségesek. A legtöbb főszereplő cipel is magával valamilyen súlyos terhet vagy nagyon erősen meghatározó emléket. A leghosszabb történet hősnőjét egész életében gyötri a kétség, helyes volt-e visszautasítani egyik kiképzőtiszjének kedvességét a hadseregben. Egy másik novellában egy házaspár egyetlen lányát veszíti el, ezért a béranyaság mellett döntenek — a kiválasztott béranyának is megvannak azonban a maga terhei, ami egy idő után elkerülhetetlen érdekkonfliktushoz vezet.

A másik jellemzője ezeknek az amúgy is nagyon finom érzelmességgel felépített történeteknek, hogy a remény valamilyen formában minden történetben felbukkan. Vagy a múlt jelent valamilyen kiapadhatatlan érzelmi erőforrást a szereplőknek, vagy a jövő legalább egy kicsit szebbé tételére nyílik valamilyen lehetőség. Klasszikus happy endről egyik írás esetében sincs szó — ez már csak azért sem lehetne lehetséges, mivel igazából egyik történet sincs lezárva. Az adott helyzet így vagy úgy, de megoldódik, az élet azonban megy tovább.

A történetek legtöbbjének nő a főszereplője, így a kötet egyben a nemi szerepekre is egy nagyon nyílt és őszinte rálátást enged. Sokszor visszatérő motívum a klasszikus, nagyon erősen patriarchális kínai társadalom és annak lassú lebomlása, még mindig meghatározó mivolta az ország elmaradottabb részein. A szerző — valószínűleg személyes élményei nyomán — igen hatékonyan és érzékletesen tudja bemutatni, milyen konfliktusokhoz vezet a modern és a hagyományos társadalmi értékek ütközése. A hagyományos kínai családmodell már nem nagyon működtethető a modern Kínában — a férfitársadalom azonban nehezen fogadja el az évszázadokon keresztül működő társadalmi háló felszakadozását. Még ennél is elgondolkodtatóbb, hogy sokszor éppen a nők azok, akik ragaszkodnak ezekhez a hagyományokhoz; sokszor még az állami tiltás ellenére is ragaszkodnak bizonyos rítusok betartásához, valódi kényszer nélkül is alkalmazkodnak a régi elvárásokhoz. Mégis, egyik történet sem értelmezhető szimbolikusan, mintegy a régi és az új rend harcának hiteles illusztrációjaként — a szereplők annyira egyediek, hogy viselkedésük, motivációik nem értelmezhetők másutt, mint saját élethelyzetükben. A kötet egyik legfontosabb célja éppen az, hogy kiemelje az egyéni útkeresés fontosságát és létjogosultságát a konvenciókkal és a neveltetéssel szemben — vagy éppen azok mellett.

A kötet egy másik elbűvölő tulajdonsága a sokszínűsége mind a bemutatott helyzetek, mind a szereplők, mind az élethelyzetek tekintetében. Egy mindenféle szempontból nagyon komplex és elgondolkodtató könyvről van tehát szó; az alaposan kidolgozott történetek befogadását még tovább segíti azok egyszerű, mégis megkapó fordulatokkal teli nyelvezete.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Anno csak könyvtárból vettem ki, úgyhogy nagyon örültem, hogy legalább ez fenn van a MEK-en a Szerb-Antal művek közül. Éreztem én, hogy anno, húszas éveim elején még nem tudtam ezt a könyvet kellőképpen értékelni. Most, pár ezer kilométerrel és néhány kapcsolattal a hátam mögött már sokkal jobban értem, mire is gondolta pontosan a szerző, jobban tudok értékelni bizonyos mozzanatokat. Nem emlékszem például, hogy feltűnt volna, milyen gyönyörűen szimmetrikus felépítésű ez a könyv. Most már egyenesen azt gondolom, egyik fő szépségét éppen az adja, hogy két ember néhány napját ismerhetjük meg belőle. Egyszerre mindkét fél szemszögéből lesz látható a női-férfi kapcsolatok jellege, felépítése, dinamikája; a külső szerzői nézőpont lehetővé teszi, hogy felül emelkedjünk azon az egyoldalúságon, ami részint saját, szubjektív nézőpontunkból, részint nemi meghatározottságunkból fakad.

A címben is szereplő utazás csak egy erősen stilizált (de azért nagyon erős hangulatú) díszlet a valódi utazáshoz, az első lapokon megismert pár, Erzsi és Mihály spirituális kalandjaihoz. Bár nászútjukon ismerjük meg őket, hamar kiderül, hogy ez nem egy ideális, romantikus szerelmi házasság — vad, erotikus szenvedély hozta őket össze, és az egymás iránt megfogalmazott elvárásaik tartják őket még ideig-óráig együtt. A gyerekkorában egy különös társaságnak — különösen egy deviáns testvérpár szuggesztív hatásának — kitett Mihály végre szabadulni szeretne az állandó álmodozásból, szeretne végleg megkapaszkodni és gyökeret ereszteni a polgári, hétköznapi létben — legalábbis ő így gondolja. Valójában az utazás arra teremt lehetőséget, hogy végre szembenézzen és megküzdjön múltjának árnyaival.

Erzsi ezzel szemben egy konvencionális körülmények között felnőtt, aranykalitkában nevelkedett hölgy, aki különösen jómódú férje mellett is valami izgalmas, titokzatos kalandot keresett — ezt véli megtalálni Mihályban. Miközben a férfi számára ő lenne a kapaszkodó a mindennapi, „normális” életbe, ő titokban arra vágyik, hogy a férfi ismertesse meg őt saját, titokzatos fantáziavilágával.

Kérdés persze, hogy az ember képes-e megfelelni saját vágyainak. Az viszonylag hamar kiderül, hogy Erzsi és Mihály egy házasság folyamatos kötelékében már nem képesek illeszkedni a róluk a másik által megformált képhez. Az viszont sokáig nyitott kérdés marad, hogy saját vágyaik mennyire illeszkednek személyiségeikhez, mennyire lennének képesek azokat valóra váltani, ha tényleg adódna rá lehetőség.

Az emberi tudatalattiban tett utazás során persze számos társ csapódik hozzájuk: ezek látszólag (a történet elsődleges szintjén) egyszerű ismerősök, volt iskolatársak, családtagok. Sokkal valószínűbb azonban, hogy ők csupán nem mások, mint az emberi tudatalattiban megjelenő figurák archetípusai; rendkívül karakteres megjelenésük, sarkított jellemük, személyiségük nyilvánvaló egysíkúsága, néhol abszolút misztikus ki-be lépésük a cselekménybe  is ezt teszi valószínűvé. Ez viszont felvet egy másik értelmezést is: eszerint az egész cselekmény nem más, mint egy álom. Erzsi és Mihály pedig az emberi tudatalatti két felének, a racionális, társadalomba illeszkedést segítő, józan, illetve az álmodozó, kreatív, ösztönös lélekrésznek felelnek meg. Ezzel a lehetőséggel egy teljesen új értelmezési síkkal bővül a könyv, hiszen gyakorlatilag mindennek szimbolikus jelentése van vagy lehet. (Az álmok A Pendragon legendában is fontos szerephez jutnak, ott a gyaníthatóan az író után megformált főhős kifejezetten utal is arra, hogy „pszichoanalitikus alapon” hisz az álmokban — hogy aztán álom és valóság kibogozhatatlanul összefonódjon.)

Egy rendkívül izgalmas és elgondolkodtató remekműről van hát szó, amely mindenképpen egyike Szerb Antal legfigyelemreméltóbb alkotásainak.

Egy hős vagyok, hogy elolvastam, virágokat az öltözőbe kérem, aprópénzt nem fogadok el.

(Ciceró Könyvkiadó.)

Olvastam már párszor, de mivel Bertie Wooster az abszolút kedvenc Wodehouse-figurám, számos kedvenc beszólásom és stilisztikai fordulatom fiktív szerzője, egy nagyon kedvesen, sok empátiával megrajzolt, rám több szempontból is ugyancsak hasonlító figura, hát ezt is többször előveszem, ha egy kis felüdülésre van szükségem. Márpedig most eléggé meggyötört a munkahelyi továbbképzés réme ahhoz, hogy legyen.

A sztorin rugózni teljesen felesleges, amúgy Bertie történetesen most éppen egy regényírónő hálójába kerül, kedvenc nénikéje, Dahlia Traversnek pedig gyöngysorokkal gyűlik meg a baja, de ez voltaképpen mindegy. Jól felépített, humoros helyzetek, karakteres mellékszereplők, kreatív dialógusok, hatalmas pofáraesések és merész fordulatok — mást az ember nem is vár egy igényes Wodehouse-regénytől és ez az.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Mivel rájöttem, wi-fivel milyen röhejesen egyszerű és fantasztikusan kényelmes dokumentumokat tölteni a Kindle-re, rátölöttem ezt is, ha már elém akadt.

Nagyon-nagyon régen olvastam, pedig egy igazi Karinthy-klasszikus és egy miniatűr kordokumentum is egyben a múlt század első felének diákéletéről. Ugyanakkor többségükben persze remekül megírt, elgondolkodtató, szatirikus novellák gyűjteménye is. Emlékszem, az ember még a nyolcvanas években, diákként is simán ráismert önmagára; otthon szállóige is lett egy-két fordulat, és a Magyarázom a bizonyítványomat elő is adtam az iskolai vers- és prózamondó versenyen.

Sosem értettem, hogy miért nem kötelező olvasmány az iskolában.

(Stanlisław Lem teljes science-fiction univerzuma,IV. kötet, Szukits Kiadó.)

A regény tulajdonképpen egy futurisztikus, intellektuális nyomozás története bizonyos rejtélyes nápolyi halálesetek nyomában — az áldozatok mindig egyedülálló, középkorú férfiak, idegenkezűség rendszerint nem merül fel, a tendencia ugyanakkor egyértelmű. A regény tematikája kicsit hasonlít A nyomozáséra, de hangnem annál sokkal oldottabb, a főszereplő pedig sokkal egzotikusabb — egy exkommandós tartalékos űrhajós, aki a Marsra ugyan nem mehetett fel, de mégis többre képes, mint egy átlagember.

Ahhoz képest, hogy milyen kevés a könyvben a tényleges akció, egy lebilincselően izgalmas könyvről van szó — egymást érik a meglepő fordulatok, új és új tények, elméletek merülnek fel, míg végül aztán egy szenzációsan csavaros befejezésben oldódik fel minden. Már ezért, a feloldódás ténye miatt sem egy tipikus Lem-regény: ugyanakkor értékeit tekintve nagyon is igaz minden, ami a sci-fi lengyel mesterét jellemezte. Széleskörű víziók, kiváló jellemábrázolás, jól megírt dialógusok és szórakoztató leírások — mindez egy feszes és jól kiszámított cselekményszövés szolgálatában.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Biztosan több, mint egy évtizede vagyok nehézsúlyú Wodehouse-rajongó, de ez a novellagyűjtemény mégis valami „új”; legalábbis a magyarul eddig megjelent kötetekhez képest nyújt teljesen mást.

A novellák — túlnyomó többségükben — az ún. kisemberekről szólnak; olyankoról, akik napról-napra még megélnek valahogy, de ahhoz, hogy álmaikat valóra válthassák (jellemzően: hogy elvehessék a lányt, akit szeretnek), csodára van szükség. Wodehouse pontosan ezt a csodát szállítja nekik. Mindig adódik valamilyen elképesztően szerencsés fordulat vagy egy abszurd körülmények közepette megnyíló mellékút, amiből mégiscsak nyílik kiút a kilátástalannak látszó helyzetből. Mindezt a szokásosan brilliáns jellem- és helyzetkomikummal fűszerezve tálalja nekünk a szerző.

A történetek sokkal több empátiát és érzelmet kavarnak fel az emberben, mint ahogy az Wodehouse regényei esetében megszokhattuk. Nem is jön össze mindig a nagykönyvben megírt happy end; a szereplők a szokásosnál jóval alaposabban megrajzoltak, kevésbé illeszkednek a humoros könyvek (nem kis részben éppen a szerző által kialakított) sztereotípiáihoz. A szereplők szándékoltan hétköznapiak; a hétköznapi emberek összes esendőségét, hibáját és apró gyengeségét magukban hordozzák. Érdekes módon ez a negatív szereplőkre is igaz; így őket sem lehet maradéktalanul a földbe döngölni.

Bár Wodehouse-t (elsősorban az igényes nyelvezet és az igen eredeti történetek miatt) mindig is egy kimagaslóan tehetséges és igényes szórakoztató írónak tartottam, ezekre a novellákra — minden irrealitásuk ellenére — már nyugodt lélekkel mondom, hogy irodalom.

Lemet nem számítva talán az egyik legdögösebb sci-fi, amit valaha olvastam (nem most először). Kevés könyv van, amelyik ennyire plasztikusan mutatja be az ismeretlentől (itt most konkrétan az űrtől, a végtelen távolságoktól, az ismeretlen veszélyektől) való elemi rettegést. Talán éppen azért annyira kézzel foghatók ezek az érzelmek, mert legalább ilyen részletesen és hitelesen mutatja be azokat az emberi vonásokat, amelyek ezt a félelmet hivatottak kompenzálni: a haszon és a dicsőség iránti, közel leküzdhetetlen vágyat, az irigységet, a könyörtelenséget és — a regény egyik drámája, hogy tényleg ez az utolsó — a kíváncsiságot.

Az emberek egy több százezer évvel ezelőtti űrállomásra (ez nevezik el az emberek Átjárónak) bukkannak a Naprendszerben. A rajta levő hajók, ha egy kicsit állítgatják őket, automatikusan elrepülnek valahová — csakhogy amíg egy adott utat végig nem járt valaki, senki meg nem mondja, hogy hová. Itt-ott meg lehet találni a hajókat hátrahagyó civilizáció letűnt maradványait; máskor az út így vagy úgy, de halálosnak bizonyul a kockázatot vállaló „feltárók” részére. Az így összecsipegetett morzsákból szépen fejlődget az emberi civilizáció, az összeszedegetett tudományos információkból a tudomány — miközben emberek százai áldozzák életüket, sokszor teljesen értelmetlenül, páran pedig, akiknek bejön egy-egy nagyobb fogás, jól meggazdagszanak. Amire nagy szükség is van, mivel a Föld szinte már csak a leggazdagabbak számára elviselhető: régen túl vagyunk már a globális környezeti katasztrófán, a hagyományos energiaforrások kimerültek, élelem is csak egyre kevesebbeknek jut.

A regény egy ilyen sikeres feltáróról szól: a visszaemlékezései révén megismerhetjük az Átjárón folyó életet, az ott összezsúfolódott emberek problémáit, konfliktusait. Rálátást nyerhetünk a Föld helyzetére is. Az egyszerre több szálon futó cselekményt mindenféle vendégszövegek — feltárók úti jelentései, az Átjáró lapjában megjelent hirdetések, tájékoztató szövegek — teszik még elevenebbé. Elképesztően erős atmoszférája van az egész könyvnek, és bár az érdemi cselekmény egésze a múltban játszódik, morális és emberi értelemben annyira súlyos dilemmákkal szembesülnek a szereplők, hogy egyszerűen képtelenség abbahagyni az olvasást.

Az összehasonlítás Lemmel annyiban is adja magát, hogy két regény is van, amelyek témája, kérdésfelvetései elég hasonlóak az Átjáróéhoz: a Visszatérés és az Úr hangja. Irodalmilag Lem persze mindenkit ver, ugyanakkor az Átjáró óriási helyzeti előnyben van. Lem, noha messze nem volt elégedett saját korával, képtelen volt olyan sötét jövőt megálmodni, ami számunkra minden különösebb spekuláció nélkül könnyedén elképzelhető. Pohl regénye sokkal mocskosabb, sötétebb és szívszorítóbb, mint Lem legpesszimistább víziói.

Nagy kár, hogy ez az egyedi teljesítmény megismételhetetlennek bizonyult. A második rész, a Túl a kék eseményhorizonton inkább csak egy kicsit vontatott, felesleges, sehová sem vezető mellékszálakkal, túl sok tudálékoskodással, a Találkozás a hícsíkkel már közel olvashatatlan, a negyedik részre pedig Balu kritikája után már nem is mertem vállalkozni.

(Európa Kiadó, 1988.)

Ezzel a kötettel kezdtem az ismerkedést a szerzővel. Tizenhét évvel ezelőtt, vitorlástáborban egy srác addig ajánlgatta, hogy olvas belőle, amíg végül igent mondtam, aztán nemsokára fetrengtem a röhögéstől. Nemsokára be is szerzetem az Eszed tokját meg a Veszett ernyő nyelét, de az mindeddig nem került elém, most pedig meguntam a sok vacakolást és megrendeltem a Vaterán.

Sok írnivaló nincs róla, ellentétben a mostanában megjelenő Kishon-kiadásokkal, régebben az Európa nem tematikusan, hanem vegyesfelvágott-jelleggel adta ki a humoreszkeket. Sajnos a kötetek közül így elég sok az átfedés, kevés írás van, ami egyetlen másik kötetben sincs meg benne. Ugyanakkor ami mégis hiányzott eddig, azok hiányoztak a legjobban — például a tyúktenyésztés városi talajon vagy pár gyereknevelésről szóló írás.

Nosztalgiának meg mindenképpen klassz volt.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Talán a legjobb az lesz, ha férfiasan bevallom: nekem tetszett a regény. Az második része mondjuk szerintem mindenkinek tetszene, akinek tetszik Wodehouse, hiszen az voltaképpen a Mike és Psmith, egy köztudomásúan falrengetően humoros regény. Az első rész, amit később Mike at Wrykyn címen adtak ki, sokkal kevésbé klasszikus Wodehouse.

Ez az első rész sokkal kevésbé hordozza magán azokat az irodalmi stílusjegyeket, amiről Magyarországon Wodehouse-t ismerni szokás: az erős jellemkomikumot, a szédületesen őrült szituációkat, kevesebb a pattanásig feszített, majd briliáns feloldásba torkolló jelenet is. Sokkal inkább emlékeztet egy klasszikus ifjúsági regényre, mint bármi, amit eddig a szerzőtől olvastam: vannak benne érdekes karakterek, közepesen kemény súrlódások, fontos szerephez jut a főhős jellemfejlődése is, amennyiben megtanulja, milyen is a bentlakásos iskolák sajátos morálja, és persze megtanul krikettezni is. Ahhoz képest, hogy csak nagyon nagy vonalakban van gőzöm arról, mik is a krikett szabályai, engem ugyanúgy szórakoztatnak a krikettmeccsek leírásai, ahogy a sorfordító golfmeccs leírását is élveztem a Goldfingerben. Lehet, hogy más nem így van ezzel, nekik például nem érdemes túlzott reményekkel nekivágni a könyvnek.

A másik dolog, ami nekem kifejezetten érdekes volt, hogy megjelenik egy Psmith-előfutár is, Mike felsős szobatársa, Wyatt személyében. Az ő finoman mesterkélt, elegáns beszólásai igen sokat dobnak a történeten.

(Amazon Kindle kiadás.)

Nehéz elképzelni egy önfeledten szatirikus könyvet a tinédzserkori terhességről. Nick Hornby többféleképpen is megpróbálja elkerülni a csapdát: eredeti, karakteres főhőst választ, aki képes arra, hogy stílusosan, eleven, közvetlen hangon és vállalt, erős szubjektivitással mesélje el a történetet; a történet kap pár érdekes csavart, amitől a szükségszerűen sablonos történet merevsége oldódhat egy kicsit; érdekes mellékszereplőkkel próbál meg még jobb atmoszférát teremteni. Sajnos ezek az erőfeszítések nem mindig válnak be száz százalékosan. Amennyire jó mesélő a tizenöt éves, gördeszkás Sam, annyira bosszantó, amikor a történet egy-egy kritikus fordulat előtt túlságosan hamar feladja önmagát. Tudjuk, hogy közeledik az Elkerülhetetlen Végzet, tudjuk, hogy addig már érdemi cselekmény nem várható; mégis várnunk kell — kicsit talán lejárt módja ez a feszültségkeltésnek.

Persze ahhoz képest, hogy egy ilyen történetben — két fiatal egymásba gabalyodik, pár hét, szexuálisan túlfűtött kapcsolat után szakítanak, majd kiderül, hogy a lány terhes és meg is szüli a gyerekét — milyen magától értetődően kínálják magukat a zsebkendőfacsaró fordulatok, Hornby mindenképpen kiváló munkát végzett. Úgy képes a felvetett problémákról őszintén, közvetlenül, nagy empátiával beszélni, hogy közben sikerül elkerülne a szokásos, didaktikus kliséket. Tulajdonképpen inkább az gondolkodtatott el, nem esik-e át időnként a ló túloldalára, nem mutatja-e be ezt az élethelyzetet túlságosan könnyedén, nem túl egyszerűek-e az egyes krízishelyzetekben kínált megoldások. Valóban hihető, hogy egy 16-18 éves srác ilyen könnyed humorral vágja át magát ezeken a nehézségeken?

A cselekményt pár érdekes mellékszál egészíti ki — megismerhetjük a főhős szüleinek történetét, akik hasonlóképpen jártak, mint ő; pár fricskát kap a társadalom is, amely ugyan ma már nem borzadnak el attól, ha egy tini teherbe esik, ugyanakkor valódi empátiát sem képes felmutatni.

A regény lezárása volt talán a legnagyobb csalódás. Túlságosan is hamar és túlságosan nyilvánvalóan kezdődött meg a szálak elvarrása, így végül is a inkább csak úgy tessék-lássék abbamarad a történet. Kár, mert ezek a hősök egy tisztességes búcsút is megérdemeltek volna.

(Akadémiai kiadó.)

A Gozsdu Bazárban vettem ezt a könyvet — még szórakoztam is rajta, hogy vajon mi mást vennék én egy ilyen kirakodóvásárban, ha nem könyvet. (Egy fuufot, például. De végül nem vettem.)

Nagy Kishont-rajongó vagyok, éppen ezért nagyon élveztem ezt a könyvet; ugyanakkor olyanoknak nem ezt ajánlanám a figyelmükbe, akik még semmit sem olvastam Ephraim Kishonttól (vagyis eredeti nevén Kishont Ferenctől). Az Izraelben karriert csinált humorista-újságírónak itt a politikával kapcsolatos írásai vannak összegyűjtve, illetve jó pár ilyen témájú írást itt olvastam először. Mindezt a szerző fanyarul filozofikus fejtegetései foglalják keretbe. Az összhatás mindenképpen nagyon kedvező, de az a falrengető humor most kimaradt, ami az összegyűjtött, nem tematikus köteteiben rendszeresen felcsillan).

Klassz volt, tetszett, akit érdekel a politika egy kicsit más megközelítésben, és/vagy Kishont-rajongó, annak ajánlom. A kötetben ugyancsak megtalálható a szerző nyílt levele a pere előtt álló Adolf Eichmannhoz; ez viccesnek nem vicces, de nagyon is megindító és érdekes.

Még a festés előtt-alatt olvastam újra — éppen kellett a kis plusz lelkierő.

Szerintem ez a legeslegjobb Wodehouse, ami valaha is íródott. Eleve nagyon csípem Bertie Woostert, a maga laza, elegáns stílusával és a tökfejével, a még nála is tökkelütöttebb barátaival. Remekül eltalált figura, azonosulnom sem túlságosan nehéz vele, noha egy lehelletnyivel alighanem olvasottabb vagyok — mégis, a beszólásaim nem csekély részét nyúltam tőle.

Bertie ebben a regényben van leginkább elemében — onnantól kezdve, hogy Dahlia nénikéjétől megkapja a megbízatást, hogy nevezzen modern hollandnak ez ezüst tejfölösköcsögöt, majd hamarosan vidékre kell utaznia, hogy olyan embereknél vendégeskedjen, akik javarészt mélységesen utálják, merő szívás az élete. Egyszerűen soha nincs vége a zűrök sorozatának, ha egy megoldódik, három másik lép a helyükre; ő meg persze elég kedves és aranyos ahhoz, hogy mindenki kedvéért állja a sarat. Na meg a Madeleine Basset-tel kötendő házasságból is jó lenne kimászni.

A klassz, csavaros történetet kedvenc Wodehouse-mellékszereplőim teszik még fűszeresebbé: Basset tata, a szarkasztikus, kicsinyes, visszavonult rendőrbíró, Roderick Spode, a szélsőjobboldali diktátorjelölt, Gussie Fink-Nottle, Bertie halképű, gőtetenyésztő barátja és Stiffy Byng, a megátalkodottan pajkos únokahúg.

Emlékszem, egy könyvesstandnál vettem meg, amikor szívem éppen aktuális hölgyére vártam még réges-régen, a metróépítés előtti Kálvin téren; azóta is jó sok mindenkit megnevettettem már vele.

(Penguin Books, 1994)

Kultikus cyberpunk könyvként szokták emlegetni, de ha az, akkor csak az ötletek miatt, amiken kétségkívül sokat dolgozott a szerző: mint könyv, ez az egyik legrosszabb, legócskább, legszerkesztetlenebb fércmű, ami valaha a kezembe akadt. Sokszor nem is több egy író jegyzettömbjénél.

Algi sokszor szokta kritizálni az olyan filmeket, ahol szánkba rágják a szükséges ismereteket, ahelyett, hogy valahogy kiderülne a cselekményből. No, itt van egy egész könyvtáros program, aminek semmi más feladata nincs, mint hogy lexikális ismeretekkel lássa el a főhőst, Hiro Protagonistot (pedig milyen jó kis szójáték: angolul kiejtve kb. Hős Főszereplő a főszereplő neve). És ezeket a lexikális ismereteket bizony nekünk is el kell sajátítanunk, minden egyes szót el kell olvasnunk. Magát a világot — egy magáncégek irányította államocskákra szétesett Egyesült Államokat, illetve az ezzel párhuzamos Metaverzumot, a szerző 3D-s vízióját a mai Internetről — pedig javarészt szerzői kiszólásokból ismerjük meg.

Cselekmény a szó klasszikus értelmében véve nincs, ha cselekménynek az események logikailag összefüggő láncolatát értjük, amiben időnként, a monotonitás megtörendő, fordulatok vannak. A szereplők időnként úgy döntenek, hogy csinálnak valamit, de ez rendszerint egy hirtelen jött ötletként ér bennünket. Visszanézve persze mindig úgy tűnik, mintha lenne a dologban valami tervszerűség, de ahogy olvassuk a könyvet, mégsem ezt érezzük. Sokkal inkább az a benyomásunk, hogy a szerzőnek voltak ötletei jelenetekre — legyen egy kardozós verekedés a főhős és pár rasszista bunkó között egy felfújható sátorban — amiket aztán leírt, majd elrendezte úgy, hogy kábé kiadjanak egy cselekményt.

Teljesen hiányoznak pl. az ún. fordulatok. Amikor a főhős szeretne valamit, de a dolgok rosszul sülnek el, és valami mást kell kitalálni. Rendszerint megterveznek valamit, aztán az történik, ami nem is különösebben nagy kunszt, hiszen a hősök legnagyobb része szuperhős: a világ legjobb hackere és kardvívója, egy minden helyzetre az optimális kütyüket magával hordó tinédzser, gördeszkás futár, mutáns eszkimó sorozatgyilkos, a Maffia sokat tapasztalt és még ma is strapabíró főnöke stb. Haladnak a nehézségek közepette, mint kés a vajban. Ha esetleg mégsem, akkor sincsen semmi gond, mivel ilyenkor addig lézengenek, amíg a dolgok megoldódnak valahogy.

Külön irritáló, hogy a szerző mennyire igyekezett tudományosnak feltüntetni ezt a regényt. Minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy elhitesse, a neurolingvisztikai metavírus, amit kitalált, tényleg működőképes, ezért elmagyarázza a működési mechanizmusát. Szeretné, ha a Metaverzum koncepciója hihető lenne, ezért folyton számítástechnikai részletekkel bíbelődik. Egy alternatív őstörténelmet szeretne kidolgozoni, ezért sokat vacakol történelmi apróságokkal. Csak éppen már 1992-ben is lehetett tudni, hogy a számítógépek nem így működnek, hogy a vírusoknak nem ez a hatásmechanizmusa, ami a könyvben le van írva (és hogy nem csak vírusoktól lehet megbetegedni, hanem baciktól is), és hogy a társadalom alapvetően más elvek szerint működik. Ennyi erővel lehetett volna a sok magyarázatot hagyni a francba.

Lehet, hogy egy kicsit erős lesz, amit mondok, de ez a könyv még a késői Asimovoknál is rosszabb.

(Amazon Kindle kiadás.)

A film óriási hatással volt rám; éppen ezért nagyon örültem, amikor végre megjelent Kindle-re is. Gyorsan le is töltöttem.

Ellentétben a Tetovált lánnyal, itt azt kell mondanom, hogy film és regény tökéletes párost alkotnak. A film kiegészíti a könyvet egy alaposan átgondolt látványvilággal és kiváló színészi alakításokkal; de aki a filmet látta először, annak sem kell unatkoznia a regény olvasása közben. Részben azért nem, mert egy valóban egy remekül megírt regény, valódi társadalmi kérdésekkel (javarészt lelki problémákkal és betegségekkel, az azokhoz való viszonyunkkal) a háttérben. Ráadásul a történet hangsúlyai is egy kicsit máshol vannak, a cselekménynek másféle értelmezései tűnnek inkább valószínűnek, mint a filmben. Az alapkérdés mindkét esetben az, szembe tud-e nézni a főhős saját lelkének sötét titkaival; a filmben azonban inkább a konkrét küzdelmen van a hangsúly, a könyvben pedig inkább a főszereplő lelkének megismerésén, helyzetének részletes átélésén.

Még úgy is szenzációs volt, hogy tudtam, hogy mi lesz a vége.

(Magvető kiadó, 2010.)

A regény még a posztapokaliptikus tematikán belül is különösen sötét és reménytelen hangulatú. Az emberi civilizáció áldozatul esett valamilyen, ismeretlen csapásnak; végig nem tudjuk meg, hogy valamilyen környezeti katasztrófáról, globális balesetről vagy háborús csapásról volt-e szó. Az összeomlást azonban ezúttal nem az infrastruktúra összeomlása vagy az emberek halála okozta, hanem a növényi és az állati élet teljes megsemmisülése jelentette. Kizárólag az emberek maradtak életben, ők próbálnak meg osztozni a folyamatosan fogyatkozó, maradék készleteken — sőt, sokan (egyre többen és többen) borzalmas természetességgel fordulnak a kannibalizmus felé. A mindent elborító, szállongó hamu a Napot is eltakarja; a halott erdők egyre veszélyesebbek a kidőlő fák miatt.

Ebben a világban, néhány évvel a katasztrófa bekövetkezte után indul el a halálos beteg apa és a másmilyen világot soha meg nem tapasztalt kisfiú. Délnek mennek, részben annak reményében, hogy ott talán élhetőbb a világ — különben sem élnék túl a következő telet. Hátizsákokba és egy bevásárlókocsiba pakolják tehát mindazt, amit érdemes magukkal vinniük, és nekivágnak az útnak.

Ez a vállalkozás azonban egyáltalán nem veszélytelen. Más túlélők is bolyonganak az elhagyott autópályákon és kihalt városokban — vannak, akik csak a többiek készleteit szeretnék elvenni, de a könyörtelenebbek kifejezetten a húsukért vadásznak az emberekre.

Komoly kérdés, hogy ebben a környezetben van-e értelme egyáltalán a talpon maradásnak. A férfi számára mégis egyszerű a válasz: képtelen elhinni, hogy bájos, kedves, szíve mélyéig jó fia életének ne legyen értelme. Éppen ezért mindent megtesz azért, hogy életben tartsa — saját létezésének kizárólag ez ad célt. A megpróbáltatások azonban egy másik morális dilemmát is felvetnek. Miközben az apa mindent megtesz azért, hogy fia erkölcsi integritását megőrizze, ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy segíthetnének valakin, az első reakciója mindig az elutasítás. A gyerek állandó közbeavatkozására van szükség ahhoz, hogy ne mondjon le az emberségesség utolsó morzsáiról is, hogy nem csak a nyers, állatias túlélési ösztön mozgassa.

Noha természetfeletti elemek egyáltalán nincsenek a történetben, kisebb „csodák” — sorsszerű fordulatok — azonban rendszeresen esnek meg a szereplőkkel. A férfit ezek is megerősítik abban a tudatban, hogy küldetése van, hogy gyerekét meg kell őriznie egy szebb, egy élhetőbb világ számára. Kérdés azonban, hogy a gyerek képes-e elfogadni, hogy az ő létezése ilyen mindent elsöprő prioritást jelent valaki más számára. Olyan teher ez, amelyet gyermeki ártatlanságában sokszor csak nagyon nehezen tud feldolgozni.

A regény vége egyáltalán nem jelenti ezeknek a morális dilemmáknak a lezárását. Épp ellenkezőleg — a cselekmény akármeddig folytatódhatna még, a könyv tulajdonképpen csak egy újabb próbatétel végénél játszódik. Tudjuk, hogy még számos gyötrelem áll a látóterünkből elsétáló szereplők előtt. Sokszor kapom magam azon, hogy újra és újra a további sorsukon töröm a fejem.

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Nemrég olvastam egy esszét a The Times Literary Supplementben egy Doyle-összkiadásról, ahol kifejezetten dicsérően nyilatkoztak az író történetmondási képességeiről. Doyle-tól eddig én leginkább csak Sherlock Holmest olvastam, amiben képes voltam irodalmi kvalitásokat felfedezni. A The Lost World hatalmas csalódás volt — a cikk hatására mégis úgy döntöttem, nem adom fel és keresgélek tovább.

A The Parasite a hipnózis témáját dolgozza fel egy kisregényben. Akkoriban a téma még hátborzongatóan romantikus fényben tündökölt: kapásból Poe jut eszembe, ahol a hipnózis még arra is alkalmas volt, hogy a haldoklás folyamatát felfüggessze.

Egy, a jelenséget mereven elutasító és abszolút szkepticizmussal kezelő orvosprofesszor szembesül egy elképesztően erős hipnotikus képességekkel rendelkező nővel, és úgy dönt, tudományos kísérletsorozatba kezd és magát fogja rendszeresen hipnotizáltatni. Aztán félúton egyszer csak ráébred, hogy a nő a felette szerzett befolyást alantas célokra akarja felhasználni. Mivel a küzdelem a saját elméjében zajlik és az őrültekházát is szeretné elkerülni, ezért egyedül kell megbirkóznia a tudatába plántált és a cselekedetei feletti kontrollt időnként teljesen átvevő parazitával.

A könyv két szempontból is nagyon érdekes és izgalmas. Egyrészt, kicsit általánosabban értelmezve a cselekményt, nagyon jól illusztrálja a külső befolyás (pl. szenvedélybetegség) hatása alá került ember gyötrelmeit és önmaga ellen folytatott küzdelmeit. Ugyanakkor a hipnózisra adott koncepciója is érdekes: a viktoriánus korabeli Doyle számára nyilván egy elképzelhető magyarázat volt, hogy a hipnotizőr saját lelkét plántálja bele a hipnózis alanyába. Kifejezetten érdekes látni, hogy a szerző hogy érvényesíti következetesen az elmélet mögött álló metafizikát.

Nagy megnyugvással szolgált számomra ez a könyv. Doyle tényleg remek történetmesélő: ezt a kisregényt minimális változtatásokkal ma is egy kiváló lélektani thrillerré lehetne adaptálni. Mondjuk Jude Law-val vagy Leonardo diCaprioval, a sármos, makacs, átlag felettien intelligens és saját akaratának elvesztésének tudatától az őrület szélére sodródó professzor szerepében.

(Amazon Kindle kiadás.)

Amikor Tetovált lányról írtam, engedtem azoknak a külföldi hangoknak, miszerint ennek a különlegesen erős atmoszférájú, komplex mondanivalójú filmnek a „valódi” története a regényben van. Kíváncsi voltam, utánajártam. Sajnos a regény messze nem éri el a film színvonalát. A történet valóban komplexebb, a Harriet Vagner utáni nyomozás sokkal realisztikusabb, a cselekmény jobban át van gondolva, mentes az abszurd képtelenségektől is. Ezeket a pozitívumokat az irodalmi érték teljes mellőzésével próbálja kompenzálni — teljes sikerrel. Ez a könyv nem több ügyes szellemi konstrukciónál, ami leköti ugyan az embert, de a végén mégis azon kapja magát hogy a szerzőnek a leírt emberi szenvedésekkel nem volt más célja, mint az ő borzongatása és szórakoztatása. Akkor már jobb volt a Da Vinci kód — érdemi mondanivaló ott sincs, csak izgulunk egy nyomozás végeredményért, de legalább nincs benne állatias kegyetlenség és nem csorog patakokban a vér.

Sorra véve a „veszteségeket” (persze ez csak annak az, aki előbb látta a filmet), a leginkább talán a film erős drámaiságáért kár. A filmben nagyon markánsan hétköznapi emberek szerepeltek, és ez kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a mögöttes üzenet hatni tudjon. Így ugyanis a néző számára is jól beazonosíthatóak voltak a megjelenített személyiségek, hitelesek voltak a közöttük levő súrlódások, konfliktusok. Bizonyos értelemben ismertük a film szereplőit; a történet szociografikus keresztmetszetet adott a jóléti társadalmakról is.

A könyv ehhez képest teljesen fekete-fehéren ábrázolja a dolgokat, a szereplők pedig hézagmentesen illeszkednek egymáshoz. A „jók” (például a filmben központi szerepet játszó Millenium magazin munkatársai) morálisan akkor is kikezdhetetlenek, ha éppen szakmányban követik el a bűncselekményeket. Gondolkodásuk letisztult és világos, stratégiai érzékük kitűnő, gyakorlatilag tökéletes közöttük az összhang, az esetlegesen fellépő problémákat szexszel vezetik le. Minden érzelmük pozitív, ha felháborodnak valamin, akkor az kizárólag az Igaz Ügy iránti maximális elköteleződés kifejeződése. Hibát csak akkor követnek el, ha az elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy a regény cselekménye továbbhaladhasson.

Ennek az elképesztően elfogult ábrázolásmódnak a következményei valójában a címszereplő lányon mutatkoznak meg. Míg a filmben egy elképesztően tehetséges és intelligens, de saját démonaival folyamatos harcban álló, személyiségének maradék integritásáért folyamatos küzdelmet folytató, mások által sokszorosan megvetett és megalázott szereplőt látunk, addig a könyvben egy kikezdhetetlenül erős és szívós, megtörhetetlen, szinte mechanikus tökéletességgel operáló sötét angyalt. Egyedül a legutolsó oldalon bicsaklik meg egy másodpercre, de hát ez sem elkerülhető, hiszen így garantáltan kíváncsiak leszünk a folytatásra.

A „gonoszok” viszont aztán tényleg nagyon azok: képmutatóak, cinikusak, haszonlesők, erőszakosak, elvakultak, beképzeltek, önzők, részvétlenek, hazudnak, frigidek de legalábbis szexuálisan elhanyagoltak, minősített esetben ölnek és nőket erőszakolnak meg. Csúnya egy bagázs, csak azok remélhetnek feloldozást, akiknek a Fény angyalai (a főszereplők) meg tudnak bocsátani a végén. Mi, olvasók esélyt sem kapunk arra, hogy legalább a nem-sorozatgyilkosokkal magunktól is azonosulhassunk.

Amennyire gondosan ki van dolgozva a cselekmény, az irodalmi eszközök alkalmazása éppen annyira silány . Minden egy kicsit túl van húzva. A „realisztikus” légkör megteremtésének egyik legfontosabb eszköze a számítógépes márkanevek folyamatos ismételgetése. Mindenkinek tudjuk, hogy milyen laptopja és asztali gépe van, rengeteg program a nevén van nevezve (a főgonosz persze Internet Explorert használ). Ez egy idő után nagyon fárasztó. Ez ugyanis pont olyasmi, ami a valóságban rendszerint nem tudatosodik az emberben; nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a történetet valójában egy szoftver- és hardverügynök meséli el nekünk.  Rengeteg a közhely. „A gondolat úgy hatott rá, mint derült égből a villámcsapás” — amennyire csinosan (?) mutat ez egy középiskolai fogalmazásban, annyira igénytelen egy nemzetközi kiadásra szánt regényben.

Időről időre igénytelen és idétlen viccek szúrják a szemünket: a szerző szemlátomást azt gondolta, hogy egy-két jó poén sosem árt. Pedig amikor emberi kapcsolatok kibontakozásáról kéne őszintén és egyenesen beszélni, akkor nem feltétlenül kívánatos vicces feliratú gúnyákba bújtatni a szereplőinket.

A regény szerkesztése sem egységes. A legnagyobb baj az, hogy amikor az író éppen nem tudja megoldani, hogy az olvasó az amúgy következetesen alkalmazott, „láthatatlan megfigyelő” szemszögéből ismerje meg a dolgokat, akkor egyszerűen félreteszi a regényt és szájbarágósan megmagyaráz mindent, a saját (írói) véleményét is hozzátéve. Fut a cselekmény, Stieg Larsson egyszer csak leteszi a tollat, elmagyarázza, mit kell tudnunk a svéd gyámügyi rendszerről, elmondja, hogy neki mi a véleménye, majd, mintha mi sem történt volna, követjük tovább a hackerlányt a folyosón.

Az események sokáig szigorú időrendben történnek, és mivel a történet legtöbbször legalább két szálon fut, ezért adott a lehetőség a feszített tempójú történetmesélésre: hol ezt, hol azt a szereplőt követjük, ha párhuzamosan történnek velük a dolgok, akkor egy-két oldalanként váltogatva közöttük. (Ezt a szerkesztést amúgy a film is visszaadta.)

Ez az elv csalódást hozó igénytelenséggel bomlik meg a könyv utolsó fejezeteiben. A központi rejtély már megoldódott, a szereplőknek gyakorlatilag szinte már csak szövetségesei vannak és a végső győzelemhez kétség sem férhet. Ehhez képest hosszan, unalmasan, az eddigi stílust a lustaság jegyében sutba vágva, teljesen ad hoc megoldásokkal kell megismernünk minden részletét annak, hogyan varják el szereplőink (majdnem) az összes szálat. Az említett lustaság oda vezet, hogy megjelennek a vendégszövegek is: a szerző már nem bíbelődik azzal, hogy tömören és röviden ismertesse a szereplők által írt és olvasott e-mailek tartalmát, egyszerűen úgy tesz, mintha bekopizná ezeket, és voila, máris megvan az ideológia a szerkesztetlen, informális és slampos stílusra.

Ez az utolsó rész amúgy azért is szörnyű, mert itt derül ki feketén-fehéren, ami már eddig is sejthető volt, hogy micsoda brutális és vérlázító erkölcsi demagógia áll a főszereplők cselekedeteinek hátterében. A szerző gyűlöli a kapitalizmust — ezt egy-két  kiszólással már korábban is sejtette — és elkötelezett híve a „cél szentesíti az eszközt” elvének. Legszívesebben alighanem egyszerűen csak leggéppuskáztatná a pozitív szereplőkkel a saját maga által teremtett, vérszívó, gonosz spekulánsokat: az író szemlátomást gyűlöl mindenkit, aki vagyonát nem átallotta a tőzsdén gyarapítani. Amikor a főszereplőt arról kérdezik egy sajtótájékoztatón, nincs-e lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy cselekedetei negatív hatással vannak a tőzsdei árfolyamokra, határozott nemmel felel. A tőzsdén ugyanis csak élősködő spekulánsok gazdagodnak, ha ők elveszítenek pár millió koronát, azért nem kár — fejtegeti nagy élvezettel. Belegondoltam, és rögtön kedves barátaim jutottak eszembe, akik nemrég részvényalapokba fektették spórolt pénzüket, hogy a kislányukat majd megfelelő iskolába járathassák. Körülbelül ekkora szellemi erőfeszítésre van szükség ahhoz, hogy belássuk: a tőzsde nem a Sátán kreálmánya és nem is intézményesített kizsákmányolás fellegvára. Egyszerűen egy olyan piac, ahol nem krumplit veszünk, hanem tulajdonrészeket; semmivel sem rosszabb ezzel kereskedni, mint pl. olajjal. Lehet persze másképpen gondolni, de a regényben gondolatok nincsenek, csak elvakult fröcsögés.

Persze így az sem meglepő, ha a kiválasztottaknak bizonyos helyzetekben minden megengedett. Újságok nyugodtan foglalkoztathatnak bűnözőket, zúzhatják szét a kiszemelt gengszterek privát szféráját, taposhatják őket a sárba, uszíthatják rájuk a rivális bandákat, rendezhetnek ellenük kizárólag illegálisan szerzett információkra épülő hajtóvadászatot. A Tetovált lány utolsó része így nem más, mint egy médiadiktatúráért kiáltó pamflet — a demagógia szokása szerint persze felvilágosult és a Jó iránt elkötelezett diktátorokkal. Szembe köpése annak az elvnek, hogy az emberi jogok és a törvények betűje és szelleme iránti tisztelet még akkor is köt bennünket, amikor bűnözők ellen harcolunk.

A regény következő feldolgozását David Fincher jegyzi majd és Daniel Craig lesz a főszereplő. Számomra ez azt jelenti, hogy a film sokkal hívebben adja majd vissza az eredeti történetet és az eredeti szemléletmódot. Ami hatalmas kár. Akkor már inkább maradok a svéd verziónál, a forgatókönyv minden gyatrasága ellenére.