Amikor elindultam otthonról, még csak egy 15 km-es programot vázoltam fel Nicoline-nek. Előző nap Nicoline és Vercsorb finom, bár dietetikai okokból kevéssé konvencionális Hálaadás-napi vacsorát rittyentettek: isteni sült karajt, gombaszósszal, krumplipürével és répával, desszertnek egy almáspite-varázslattal. Utána jót beszélgettünk, jó volt kicsit együtt lenni, még ha csak virtuálisan is (a kaját kocsival terítette a feleségem), úgyhogy ma elég inspiráltam ébredtem. Kicsit többet akartam, mint a szokásos, hétköznapi, 12-13 kilométeres darálás, és mivel gyönyörű idő volt, ezért a sziget eleve kapásból kiesett. Gondoltam, kavirnyálok egyet a Rózsadombon, lefutok a Városmajor sarkánál, tolok egy-két kört a futópályán, aztán egy kör a Vérmezőn, egy kör a Várban, le a Krisztina-körútra, aztán az Erzsébet-hídon átkelve, a szokásos úton hazakocogok.

A Körmöci-lépcsőn ereszkedtem lefelé, amikor elkezdett velem flörtölni a félmaraton gondolata. Úgyis most van a K&H félmaraton, délután ötig lehet nevezni, szóval még simán beleférek, ezzel is támogatnám kicsit a hazai futószervezeteket, amúgy is elég vacak évük lehet. Én meg bizonyítanám magamnak, hogy most már szinte rutin a félmaraton, elvégre talán 4 deci víz, ha lehet nálam, plusz egy Bioctech USA-s energiagél — a körülmények elvégre elégre messze vannak ez a Nicoline által biztosított, piszchés és fizikai támogatásban gazdag első teljesítésemétől (otthon azért előzetesen bevettem egy magnézium- és egy kombinált sótablettát). Na, majd meglátjuk, gondoltam; biztos, ami biztos, legurítottam a nálam levő vizet.

Az Erzsébet-hídnál már tudtam, hogy ezt most már muszáj lesz megcsinálnom — 15 kilométer körül jártam, és annyira friss és ruganyos voltam még, hogy felesleges lett volna hazamennem. Elmentem hát a Petőfi-hídig, átkelés után beszippantottam az energiagélemet, majd kettesbe kapcsoltam és nekivágtam a Duna-partnak hazafelé.

Már láttam a korzón a Lánchidat, amikor éreztem, hogy kezdek fáradni, és az idő is fogytán (a hagyományos szintidőhöz képest — ezen a rendezvényen nem volt olyan), de aztán beütött a gél, és még gyorsítani is tudtam. Az Országház innenső sarkánál járt le a táv, de itt már csak egy screenshotot lőttem és futottam tovább a Jászaiig. Így most már 21,87 a távolsági rekordom.

A 2:37 ugyan egy jó negyedórával rosszabb a nyári időmnél, de ezn nem nagyon zavar. Egyrészt 30 méterrel több szintet tettem bele; másrészt kicsit több, mint féltávon döntöttem el egyáltalán, hogy félmaraton futok. Harmadrészt, nekem a futás továbbra is csak egy erőnléti edzés, az első prioritás az, hogy meglegyen a táv, minden más csak utána jön.

Csütörtökön amúgy a 12,5 kilométeren 9,6-es átlagsebességet produkáltam, szóval sebességi rekordból is jutott a hétre (ez még a sok évvel ezelőtti Vivicittámnál is jobb valamivel). Elég szomorú év ez az idei, de azért igyekszem kihozni belőle, amit lehet.

Sportosan kezdtük a napot, reggel kilenckor már a Szent György hegy oldalában futottunk át Kisapátiba, a Búzalelke pékségbe. Igazi hipszter hely, ahol mindenféle hipszter pékárukat lehet kapni: fancy kenyereket, kifliket, tökéletességre törekvő kakaós csigákat, ilyesmit. Meg persze isteni kávét, természetesen reciklált papírpohárban.

A futásban leginkább a navigáció volt kihívás: a kis dűlőutak labirintusában megtalálni azt az útvonalat, amelyik nem zsákutca — ezt a táblák sem mindig támogatják egyértelműen. Végül azért sikerült, hamarosan a meredek emelkedő közepesen meredek ereszkedésbe csapott, és Nicoline is elkezdte élvezni az életet meg a tájat.

A kihelyezett reggeli után a hegyet megkerülve futottunk vissza, egy kis melékúton — ez elég egyértelmű volt, ráadásul megadta nekünk azt az elégtételt, hogy visszanézhettünk oda, ahová felkapaszkodtunk. Összesen 11 km-t hoztunk össze így, szép kényelmesen, szóval mondhatjuk, hogy lendületesen indult a nap.

Egy könnyű ebéd és némi pakolászás után átautóztunk Szigligetre. Nicoline a strandot szerette volna megszaglászni, nekem meg már nagyon hiányzott a gördeszkázás, így toltam egy kört a szigligeti várhegy körül. Hat nap kihagyás olyan 10-20%-os magabiztosság-csökkenést hozott maga után, messze nem éreztem magam olyan stabilnak és ügyesnek, mint Pesten. Mindegy, óvatos voltam, ügyeltem a fokozatosságra, nem gördeszkáztam ott, ahol nem volt 100%-ig biztonságos, a bicikliúton félreálltam, ha jöttek — szerencsére augusztus huszadika után, egy keddi délelőttön már sehol nem hemzsegnek a Balaton körül. Így sem jött meg az igazi lendület, szóval amikor visszaértem a kocsihoz, átöltöztem és csatlakoztam Nicoline-hez a strandon. Azért nem volt ez rossz így sem, amikor elkezdtem gördeszkázni, az egyik álmom az volt, hogy majd ha nyaralunk, deszkán fogom felfedezni a helyeket. Ezt most Szigligettel ünnepélyesen megkezdtem.

Most, hogy megvan, még mindig úgy gondolok rá, mint egy baromi nehéz vizsgára az egyetemen: határozottan van egy félmaraton előtti és után életem. De megvan és még egy vizsgámon sem éreztem ilyen jól magam.

Tavaly, amikor jelentkezni kellett a Vivicittára, a 10 km-es táv is megerőltetőnek tűnt. Futógépen sem tudtam ennyit lefutni, örültem, hogy az ellipszisgépen kibírom 70 percig a maximális fokozaton. Azért, hogy motiváljam magam, jelentkeztem az első adandó alkalommal.

Az áprilisi verseny a COVID miatt elmaradt, de akkorra már óriási magabiztossággal futottam bőven tíz kilométer feletti távokat. Amikor meghirdették a júniusi pótlást, egy virtuális futóversenyt, már nem sok értelme lett volna ilyen kis távra jelentkeznem; amikor pedig láttam, hogy a félmaratonok többségével ellentétben itt nem lesz szintidő, már gondolkodnom sem kellett. Tudtam, hogy ekkora táv már nem jelenthet problémát; persze nagyon szerettem volna, ha beleférek a standard 2:45-ös korlátba.

Készülni magára a versenyre nem készültem. Nem vagyok nagy barátja a mindenféle edzésterveknek, tudományos elméleteknek stb. — még ha esetleg van is értelmük, türelmem, az tuti nincs hozzá. Én a brute force megközelítést szeretem, futok, amennyit tudok, ahogy egyre edzettebb leszek, úgy futok egyre többet, aztán majd a versenyen biztosan jó lesz. Az egyetlen dolog, amit megtettem, hogy a verseny hetében már nem futottam 15 km feletti távokat, illetve verseny előtti este végigtoltam egy regeneráló jógát, amit az izmaim karbantartására szoktam használni (amúgy a rendszeres nyújtásnak sem vagyok nagy barátja).

A Biotech USA-tól beszereztem mindenfélét, amiről azt gondoltam, hogy segíthet: energiagélt, aminosav-koktélt meg persze izotóniás port. Utóbbi kettő amúgy remekül bevált menet közbeni frissítésre, bár mind az ízért, mind az állagért nagyon nehéz rajongani, de tényleg feltankolja az embert menet közben.

Egy Terényből induló körtúrát számoltam ki magamnak: a Terény-Szanda-Szandaváralja-Magyarnándor-Cserháthaláp-Terény útvonal pont egy félmaratonra jött ki. Bár az útvonalat előzetesen nem néztem meg, összességében véve remek választásnak bizonyult, mindenhol kis forgalommal, az út legnagyobb részén alacsonyabb besorolású utakkal, végig a futásra koncentrálhattam. Az utak minősége persze sokszor hagyott maguk után kívánnivalót, de ez egész Nógrád megyében így van: pár vízhólyagot össze is szedtem amiatt, hogy nem tudtam a lábam vízszintesen tartani.

Életem legeslegjobb sportélménye volt ez a félmaraton. Egyetlen mélypontom sem volt, sokáig fáradságot sem éreztem, aztán csak azt, hogy lassan kezdenek lemerülni az elemeim. Fogytak a kilométerek, egyik szakasz után jött a másik, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már fáradt vagyok ugyan, de a következő állomás, az már Terény. Ebben a sima teljesítésben nyilván óriási szerepe volt Nicoline-nek, aki néhány kilométerenként rögtönzött frissítőpontokkal várt, és tudósított a zárt Facebook-csoportnak is, ahol a szurkolóimat tartottam. A hidratálás, az energia- és elektrolitpótlás nyilván rengeteget számít a hőségben; az is nagyon sok erőt adott, hogy tudtam, a barátaim is részesei lesznek az élménynek. Zenét hallgattam végig, különböző rap battle-ökből volt egy nagyon jól bejáratott futóplaylistem.

Megérkeztem, kicsit heverésztem egy piknikpléden, amíg elkészült a paradicsomos spagetti ebédre, aztán ebéd után elmentünk egy kicsit sétálni a faluban és kipróbáltuk Magyarország legkedvesebb és legviccesebb kávézóját. Boldog voltam és nagyon megkönnyebbült.

A végeredmény 02:23:28.