Predators

Trychydts | | | 2010., szeptember 26., 8:39 | | | Kategóriák: ,

A Predators élvezeti értéke semmiképpen sem nulla — mindenféle egyedi ötlet nélkül, hűen kopizza az első rész ötleteit. Körülbelül ennyi. Kicsit több az idegen szörny, kicsit nagyobbak a fák, kicsit szebb az ég. Amit eredetinek, meglepetésnek meg csavarnak szántak, az totálisan átlátszó, unalomig ismert húzás, a befejezés is jó előre borítékolható.

Különösebben a bevezetéssel, a karakterek kidolgozásával sem kellett bíbelődni, a szó szoros értelmében mindenkit csak ledobnak az égből, mindössze csak azt kellett kitalálni, kinek mi állna jól: sorozatlövő sörétes puska, távcsöves mesterlövészfegyver, páros géppisztoly vagy kisbicska. Az amúgy vadidegen emberek összehozásával sem vesződnek sokat: mindenki beszél angolul (az orosz géppuskás némi ismerős akcentussal), egyikük pedig olyan karizmatikus, hogy mágnesként szippantja össze a sierra leonei kivégzőt, a japán yakuza-orgyilkost, a női izraeli mesterlövészt és az amerikai sorozatkéjgyilkost és a többieket. Ez öt perc, innentől kezdve mehet a buli. Jönnek az embervadász űrlények, lehet lövöldözni meg halomra dögleni, éljen a felgyorsított evolúció.

Az akciójelenetek koreográfiája rendben van, a képi világ atmoszférája is okés, van pár nagyon szépen leforgatott jelenet, a kedvencem talán a katanával vívott párbaj az egyik predátorral, erős szürkületben, a szélben gyönyörűen hullámzó, magas fűben, jól kiszámított hosszúságú snittekkel, váratlan látószögekkel. Tulajdonképpen ezt az egy jelenetet egy kicsit hosszabban, kicsit szebben kibontva, valami igazán dögös zenével és dalszöveggel szívesen elcseréltem volna az egész filmért. A helyszínek is jól kitaláltak, karakteresek, segítenek előre vinni az amúgy teljesen lineáris és monoton cselekményt.

Az egyetlen érdekes felvillanás Laurence Fishburne vendégjátéka — a kissé már őrült, de még mindig szívós és óvatos túlélő szerepe remekül fekszik neki és ő hozzá is tesz valamit az alapkoncepcióhoz. Ezzel a színészi teljesítmények listája véget is ért, hiszen ma már mindenki tud bágyadt, ernyedt félmosollyal olyanokat kérdezni, hogy „Megölted?”, de alighanem azt is mindenki már az óvodában begyakorolja, hogy hogyan kell kemény arccal, ellentmondást nem tűrő hangon kijelenteni, hogy „Itt kell hagynunk!”. A színészek kiválasztása tökéletesen illeszkedik is az elvárásokhoz, így legalább annál több pénz jutott a trükkökért felelős számítógépes csapatnak.

Popcornnal tehát elmegy, dehát az egész sehol nincs az első rész elementáris félelemmel teli első részhez, vagy az erőszakkal, érdekes figurákkal, ötletes beszólásokkal teli, feszes cselekményű folytatáshoz képest. Utóbbit még ma is szívesen be-be rakom DVD-n; ezt az epizódot bottal sem piszkálnám meg még egyszer.

„So obvious, so bourgeois, so boring”

Trychydts | | | 2010., szeptember 13., 8:26 | | | Kategóriák: ,

Megnéztem a Tront. Leginkább azért, mert kétszer láttam a folytatás trailerjét, amiről eszembe jutott, hogy a nyolcvanas években olvastam róla egy cikket a Roburban. Úgyhogy több, mint egy évtizedes lemaradás után megnéztem, fél óra kivételével majdnem az egészet!

Ugyanaz a baj ezzel a filmmel, mint a többi hasonló technológiai villantással. Az alkotók elfelejtették, hogy lesz időszak, amikor nem a ZX-Spectrum vagy a Commodore 64-es lesz a legmájerebb számítógép a világon, így eljön majd a kor, amikor a rosszul digitalizált, ócskán kivágott szereplők rákenése egy 16 színes háttérre már nem lesz elég ahhoz, hogy az ember elájuljon a boldogságtól. (Mint amikor már majd 4D-ben nézünk filmeket, akkor az Avatar  is csak egy unalmas ócskaság lesz.) Filmművészeti alkotásként a Tron egyszerűen értelmezhetetlen, 1982-ben már én is drámaibb és komplexebb cselekményű történeteket dolgoztam ki a co-producerként tevékenykedő húgommal a gyerekszoba szőnyegén, mint amit a film végül is felnőtt alkotóinak sikerült.

Nem szpojlerezem el a történetet, hátha lesz olyan balek, akit sikerült úgy felcsigáznom, hogy megnézi, mielőtt rávetné magát a folytatásra, amit én természetesen már alig várok.

Eredet (Inception)

Trychydts | | | 2010., szeptember 07., 14:58 | | | Kategóriák: ,

Utoljára talán a Mátrix (első két része) volt rám ekkora hatással. Olyan science-fiction film, amelyik nem éri be a jó alapötlettel, az ügyes kivitelezéssel, a hangulatos látványvilággal, az élvezhető és koherens történettel, hanem az önmaga által biztosított extravagáns kontextust arra használja fel, hogy alapvető erkölcsi, társadalmi, emberi kérdéseket újszerű megközelítésben mutassa be.

Az Eredet világában egy különleges technológia segítségével lehetővé válik, hogy behatoljanak mások álmaiba és megszerezzék a célszemély legrejtettebb titkait. Ez a lehetőség nyilván új távlatokat nyit az ipari kémkedés vagy a magánnyomozás előtt. Persze a különleges feladathoz különlegesen képzett emberek kellenek: olyanok, akik kiismerik magukat az álmok különleges törvényei között. Ugyanakkor ahhoz, hogy a feladatukat hatékonyan el tudják látni, a való világban is sok mindent meg kell tenni: meg kell ismerni az alanyt, hogy aztán el tudjanak tájékozódnia a tudatalattijában; ismerni kell a környezetét, hogy kellőképpen megtévesztő környeztet tudjanak neki szimulálni. Nem utolsósorban fizikailag is közel kell kerülni hozzá, akkor, amikor alszik — gazdag és befolyásos emberek esetében ez önmagában sem egyszerű feladat. És ezek a kihívások csak nehezebbek, ha nem ellopni kell valamit, hanem egy új gondolatot kell az alany fejébe ültetni.

A film főhőse, a Leonardo DiCaprio játszotta Dom Cobb egy ilyen álomtolvajt alakít. A film onnantól kezd alapvetően több lenni egy sima tolvajos akciófilmnél, amikor kiderül: a feleségével való zaklatott viszonyát álmaiba is képtelen magával vinni: nem csak a célszemély, hanem saját tudatalattijának kivetüléseivel is meg kell küzdenie. Ráadásul, mivel rengeteg időt tölt mások álmaiban, egyre bizonytalanabb lesz abban, hogy mikor van ébren, mikor van a valóságban.

Ebből persze rögtön adódik egy érdekes metafizikai-ismeretelméleti játék. Az álomargumentumot már Descartes is alkalmazta annak bizonyítására, hogy nem lehetünk biztosak abban, hogy van-e egyáltalán tőlünk független külvilág. Ahogy — szól az érvelés — álmunkban is biztosak vagyunk a megtapasztalt valóság létezésében, hogy aztán ráébredjünk, hogy az általunk tapasztat világ valójában csak általunk teremtett illúzió volt, úgy nincs alapunk arra sem, hogy a valóságnak objektív létezést tulajdonítsunk. Ez az alapgondolat erősödik fel azokban, akik hivatásszerűen, rendszeresen foglalkoznak álmokkal (lényegében a valóság meghamisításával); nekik valóban égető fontosságú, hogy megtanuljanak különbséget tenni álom és valóság között. Azért ha igazán odafigyelünk, akkor azért érezhetjük, hogy ez a bizonyosság mindenképpen vékony jégen jár: ahogy Lem Solarisában is nehéz, ha nem lehetetlen ezt a tesztet elvégezni, azt itt prezentált megoldás is vállaltan paradox. A nézőt is gyakran húzzák be ebbe a csapdába: még akkor is hajlamosak vagyunk egyes, a vásznon játszódó eseményeket reálisnak elfogadni, ha tulajdonképpen tudnunk kellene, hogy amit látunk, az csak álom.

Az álmokkal való játék persze sok más dolgot is lehetővé tesz. A film sok különleges, szépen megformált, egyedi hangulatú helyszínen játszódik, miközben a főcselekmény lineárisan halad tovább; ezzel párhuzamosan szépen lassan a főszereplő múltját is megismerhetjük. A film térideje tehát megkapóan komplex, ugyanakkor mégis viszonylag jól átlátható. A kép szépen lassan áll össze, ezzel párhuzamosan tolódnak el a film hangsúlyai: egyre kevésbé az a fontos, sikerül-e teljesíteni a megbízást, sokkal inkább az, hogy a saját problémáikba és komplexusaikba belebonyolódott szereplőknek sikerül-e megküzdeniük saját lelki problémáikkal.

A tudatalattiban való búvárkodás pedig felszínre hozza a film tulajdonképpeni kérdésfelvetését: tulajdonképpen mire alapulnak az emberi kapcsolatok? Dom Cobbs feleségével való viszonya egy izzó, lángoló, elsöprő erejű szenvedélyre épülő, soha ki nem hunyó szerelem: ezt mégis leginkább csak saját elméjükben élik meg. Egymásra érdemi, valódi hatást csak a tudatosság határán tudnak gyakorolni: rendkívül éles helyzet szükséges ahhoz, hogy meg tudják különböztetni a valódi személyt saját tudatalattijuk kivetülésétől. A regény felszíni cselekménye pedig egy apa-fiú kapcsolat körül mozog. Bár szerencsés módon meg vagyunk kímélve az idegesítő flashbackektől és az irreális hosszúságú visszaemlékezésektől, leginkább csak a fiú személyiségét láthatjuk, mégis nagyon plasztikusan tárul fel előttünk a szülő-gyermek kapcsolatok bonyolultsága, törékenysége és kitettsége a félreértéseknek, előítéleteinknek és saját, belső rögeszméinknek.

Az Eredet egy majdnem-szolipszisztikus világban játszódik, ahol az emberek alapvetően a saját elméjük kreálta világukban élnek, életüket, döntéseiket pedig igen nagy részben a tudatalatti irányítja. Érdemi hatalmat saját sorsuk felett csak azok kaphatnak, akik nem félnek alámerülni saját elméjük legsötétebb mélységeibe: ők viszont ezért óriási árat fizetnek. Ugyanakkor határozottan pozitív ennek a világlátásnak egy másik következménye: ha javítani akarunk a másokkal való viszonyunkon, akkor is elsősorban saját magunkba kell fordulnunk.

Egy ilyen komplex és sokféleképpen értelmezhető film tökéletes kivitelezést követel — szerencsére az egész stáb remekül felel meg a kihívásnak. A zene és a finom, érzékeny operatőrmunka rengeteget tesz hozzá a kiváló ütemű rendezéshez — ugyanez a színészi játékokra igaz. Különösen a mellékszereplők egységesen magas színvonalú, egymást remekül kiegészítő játéka az, ami különösen szembeszökő. Remek, plasztikus karakter valamennyi, aprólékosan kidolgozott személyes stílussal és temperamentummal, gyengeségekkel és nagyon emberi erényekkel. DiCaprio teljesítménye is osztályon felüli, de tőle nem is vár mást az ember. A sci-fi rajongók alighanem azt a tényt is örömmel fogadják majd, hogy a világ fantasztikumra vonatkozó törvényszerűségei is hézagmentesen illeszkednek egymáshoz, nincsenek szembeszökő logikai hézagok, erőltetett megoldások, és a matek is stimmel mindenhol (ha szőrszálhasogatóak szeretnénk lenni, elég sokat lehet számolni).

Egy dologért azért kár. Az Eredet nem sokkal a Viharsziget után készült — a két film alaphelyzete pedig több ponton is átfed egymással (az egyik ilyen az ugyancsak DiCaprio alakította főhős folyamatos vágyódása a felesége és a gyerekei iránt). Ez a kelleténél talán több áthallás forrása, talán olyan értelmezéseket is lehetővé vagy hangsúlyossá tesz, amelyek valójában nem (igazán) relevánsak. DiCaprio is sokszor hasonlít önmagára. Nüansznyi különbség ez persze, talán tenni sem lehet ellene, ez egyszerűen csak a filmipar működési mechanizmusának mellékterméke.

A film vége több szempontból is nagyon érdekes és különleges. Egyrészt — mintha mi is sorra törnénk át a cselekményt alkotó álmok egyes rétegein — több szereplő is komoly katarzist él át. Majd remekül megkomponált zárójelenetben a készítők ráébresztenek bennünket: a filmben felvetett filozofikus kérdésekre még nem született megnyugtató válasz. Ezekre egyedül kell megoldást találnunk — és a fejünkbe táplált problémák pedig alighanem sokáig foglalkoztatnak majd bennünket. Dom Cobbnak igaza volt abban, hogy a gondolat a legszívósabb élősködő.

Kirándulás Filmnoirfalvára

Trychydts | | | 2010., szeptember 01., 12:58 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

A szombati fotózásra felkészülendő, megnéztem három film noirt. Tulajdonképpen a nőkre voltam kíváncsi benne, pontosabban a femme fatale alakjára egy kicsit részletesen és egy kicsit a gyakorlatban is. Jó fárasztó volt persze, pláne kvázi egy huzamban (csak egy alvást iktattam közbe), ugyanakkor rájöttem, hogy aki érdeklődik a gender-tematika iránt, annak igencsak érdemes film noirt néznie. Kis túlzással visítottam az extázistól, olyan érdekes és izgalmas volt ebből a szempontból mind a három történet. Amennyire én ezt különösebb előképzettség nélkül látom, az a benyomásom, hogy itt a nemi szerepek elég radikális átrendezése történt meg, méghozzá a lehető legizgalmasabb miliőben, kőkemény morális dilemmák és véres bűncselekmények közepette. Csak ebben a három alkotásban nagyon sok olyan jelenség  felbukkant — persze hol erősen stilizálva, hol fekete-fehérre kontrasztosítva —  ami abszolút jellemző a modern nő léthelyzeteinek dilemmáira.

A Postás mindig kétszer csenget Corájának kiszolgáltatottsága és az ebből eredő elkeseredés például egy ilyen momentum. A fiatal nő az anyagi és egzisztenciális önállóságnak legalább a látszatát az öreg, teszetosza, érdemi erőfeszítésre lényegében semmiért sem hajlandó férj mellett találja meg. Ez a helyzet azonban csak addig maradhat fenn, amíg az nem vágyik még kényelmesebb életre és önhatalmúlag úgy nem dönt, hogy visszavonul (feleségét habozás nélkül kvázi rabszolgalétre kényszerítve) a totális kilátástalanságba. A társadalmi szabályok és kötöttségek miatt lehetséges, hogy érdemi alternatívát csak a magát a morális világrenden kívül helyező fiatal csavargó, Frank jelenthet neki. Neki viszont morális tartása kérdéses; ráadásul a nyomor romantikája mellett még a totális érzelmi kiszolgáltatottság állapotát tudja neki felkínálni. És persze mellette is csak nő lehetne, egy másodrendű állampolgár, akinek a kompetenciáját, életrevalóságát, üzleti érzékét és eszét soha, senki nem fogja elismerni. Tulajdonképpen nem is csoda, hogy a filmben látható radikális tettekre ragadtatja magát önmaga, személyes integritása védelmében; pedig egyszerűen csak normális életet próbál teremteni magának. Ha az ő érdekeiből indulunk ki, nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen a konvencionális mércéknek is megfelelő megoldást kigondolni.

A Key Largoban két női karakter van, aki gender-szempontból említésre érdemes: a háborús özvegy (1948-as filmről van szó) Nora Temple és a főgengszter szeretője, Gaye Dawn. Utóbbi nagyságrendekkel érdekesebb figura, ugyanis a film nagy részében egy bukott, megtört, lecsúszott femme fatale szerepe jut neki. „Szeretője”, az Amerikából kiutasított, szeszcsempészetből meggazdagodott Johnny Rocco már mindenféle testi-lelki terrorral megtörte, nem maradt neki már más, csak az alkohol, de néha — merő szadizmusból — attól is eltiltják. Claire Trevor alakítása még mai szemmel nézve is szívbe markoló (és nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy minimális változtatásokkal ez a figura nem csak Samantha Ewing idejében, hanem még ma is aktuális lehetne). A végén egy mocskos, de végeredményét tekintve mégis csodálatosan heroikus pillanatban mégis magához tér, ismét régi önmaga lesz, a nőiességét fegyverként használó nagy manipulátor, egyik pillanatról a másikra kulcsszereplővé, a főhőst alakító Humphrey Bogart egyenrangú társává avanzsál. Hirtelen és az utolsó pillanatig észrevehetetlen metamorfózisa domináns szereplővé ebben az amúgy majdnem kizárólag férfiak által játszott, erőszakos játékban mindenképpen szimbolikus jelentőségű és reményteli aktus.

Nora Temple figurája ennél jóval kevésbé látványos, mégsem érdektelen. Rokkant apósa abszolút egyenrangú partnerként kezeli a hotel ügyeinek menedzselésében, amihez kompetens módon képes hozzájárulni. Erős, energikus figura, megingathatatlan morális tartással, abszolút nyitottsággal a kulturális sokszínűséget képviselő indiánok felé. Kiváló emberismerő, remekül átlátja a helyzeteket, az emberi jellemeket; szenvedélyes ugyan, mégis képes önuralmat gyakorolni önmagán. A filmben mégsem jut domináns szerephez. A hősöknek ugyanis vélhetően — a nézői elvárások szerint — mindenképpen férfiaknak kell lenniük; nőként csak az olyan egzotikus jelenségek kerülhetnek előtérbe, mint Gaye Dawn.

A Bűn érintésében vannak a legkevésbé izgalmas női karakterek; máskülönben ennek a legkomplexebb a cselekménye, karakterformálás és operatőrmunka szempontjából ez a legmodernebb film — de hát végül is 1958-ban készült, jóval később tehát, mint a másik kettő. Ennek ellenére is benne van (egyik utolsó filmes alakításaként) az egyik legtipikusabb femme fatale, Marlene Dietrich egy kisebb, de annál érdekesebb szerep erejéig. Egy Tanya nevű, sötéten vonzó, mexikói bártulajdonosnőt játszik, az egyik főhős egyik egykori szeretője, nem is annyira a végzet asszonya, mint inkább a végzet szócsöve, néhány igazán hatásosan hangzó mondattal. Mindenesetre, mint női szerepmodell, igazán különleges: egy kocsma egyszemélyű tulajdonosa és vezetője, minden szereplő számára érinthetetlen, sztoikusan lebeg a cselekmény felett. Ha voltak is valódi érzelmei, azok már rég elmúltak.

Susan Vargas, a „jó zsaru” felesége ennél egy lényegesen kiszolgáltatottabb pozícióban van: intelligens, önálló és erős, ám hamar kiderül, milyen nagyon erősen függ férje presztízsétől és hírnevétől: milyest ez nem áll mögötte, az egész karakter összeomlik. A rá jutó filmidő nagyobbik részében nem is csinál mást, mint telefonálgat a férjnek, hogy mennyire hiányzik; aggódik vagy éppen áldozatként vergődik gaz férfiak szőrös mancsai között.

Összességében véve tehát tényleg elég sokféle inspirációt sikerült összeszedni egy atipikus pin-up sorozathoz. Mivel legközelebb hollywoodi portréra készülök, úgy gondolom, az előtt is esedékes lesz majd némi filmnézés.

Minden nemi szemponttól függetlenül az is érdekes volt amúgy, mennyire másképpen képzelték még el akkor a filmeket. Elképesztően sok mindent máshogyan oldanak meg. A pisztolyt rendszerint csípőmagasságban tartották (akkor is, ha üldözés közben lőttek rá valakire), a bevezetésre sokkal kevesebb időt vacakoltak el, a jelenetek sokkal direktebbek, sokkal kevesebbet kell (vagy lehet) a sorok között olvasni. A szereplők érzelmi reakcióit is sokkal jobban kiemelték, nagyon sok pl. az olyan snitt, ahol az egyik főszereplő látszik csak, szemben a kamerával, hogy az egész testbeszédét láthassuk. (A látott filmek közül a legkésőbb készültre, a Bűn érintésére ez már annyira nem jellemző.)

Intellektuális kalandnak tehát mindenképpen érdekes volt ez a pár óra.

A tetovált lány

Trychydts | | | 2010., július 18., 13:52 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Nagyon vegyesek az érzéseim. Az a ritka eset áll fenn, amikor a film mondanivalója aktuális, jól artikulált, érthető és megrázó; a karakterek egyediek, jó színészek játsszák őket nagyon jól és egészen különleges (számunkra, akik nem ismerjük a skandináv filmművészetet, mindenképpen) újszerű stílusban. A történet viszont, ami mindenzt keretbe foglalja, szánalmasam, fogcsikorgatóan rossz, rosszabb, mint számos hollywoodi thrillerlimonádé.

Essünk hát túl először ezen: egy hipergazdag, hipergonosz, hiperkapitalista klán egy fiatal tagja, a család egyik legbefolyásosabb és legkevésbé romlott tagjának kedvenc únokahúga eltűnik egy szigetről. Nyilvánvaló, hogy meggyilkolták, ezért negyven év hiábavaló magánnyomozás, dühödten alapos rendőrségi vizsgálatsorozat és töméntelen szenvedés után a klánfőnök megbíz egy bukott gazdasági újságírót, hogy fél év alatt tegyen pontot az ügy végére. Induljon ki pár tucat kartondoboznyi bizonyítékból, és a hat hónap végén legyen letartóztatva a gyilkos — hát nem éppen rutinfeladat. Szerencsére a történetbe egy szociopata hackerlány is belekeveredik, akinek fotografikus memóriája van és zseni.

Aminek bonyolultnak kellene lennie, az egyszerű, aminek egyszerűnek kellene lennie, az bonyolult. Ami húsz kilométerről, szél ellen is bűzlik az ügyben, az negyven éve nem tűnik fel senkinek. Ugyanakkor hősünk kezébe vesz egy sajtófotót, ami egy magazinban jelent meg, és ez alapján olyan eredményeket mutat fel, amelyek már évtizedekkel korábban is figyelemre méltóak lettek volna. A nyomozás is simán megy: minden szemtanú emlékszik mindenre, de ha nem, akkor negyven éves fényképek is megvannak, minden archívum sértetlen és viszonylag jól rendezett, és mindenki készséges a végtelenségig. Aki volt már könyvtárban, az pontosan tudja, hogy egy szakdolgozathoz szükséges források feltúrása is tovább tart, mint egy ilyen emberfelettien bonyolult rejtély kibogozása. Sehol egy zsákutca, sehol semmi kétely, hőseink haladnak előre, mint kés a vajban. A befejezés meg még rosszabb, visszamenőleg is hitelteleníti, ami egészen addig nem volt röhejes. Szörnyű gagyi az egész, na.

Még szerencse, hogy a film tulajdonképpen nem a gyilkosságról szól. (Amúgy a külföldi kritikák szerint egyszerűen az történt, hogy volt egy jó bonyolult regény, amit a megfilmesíthetőség érdekében alaposan csutkára vágtak.) A film középpontjában tulajdonképpen a nők (elsősorban szexuális) alávetettsége áll. Mintegy mellékesen, a történet hátterében mutatják be, hogy a modern nyugati társadalom hogyan huny szemet a nők megalázása, molesztálása, testi-lelki megtörése felett. A főszereplő tetovált lány számos traumát cipel magával, gyerekkori erőszakot is (ennek következményei miatt még mindig gyámság alatt áll), de a történet jelenében is rendszeresen kénytelen megtapasztalni, hogy nőként mennyire ki van szolgáltatva az erőszakos férfivilágnak. Nyilván az is szimbolikus jelentőségű, hogy mind a történet középpontjában álló gyilkosság, illetve az ennek nyomán felfedezett rituális gyilkosságsorozat áldozatai is nők. Egy dolog mindegyik esetben közös: a szinte teljesen általános közöny, ami ezeket az eseteket körbeveszi. Hatalmi, döntési pozícióban viszont szinte kizárólag csak férfiak vannak — tulajdonképpen ők azok, akik ezért a részvétlen környezetért felelősek.

A film operatőri munkája nagyon finom és elegáns, a tompa színek, a szépen megkomponált jelenetek, a karakteres fény-árnyék hatások mind remekül járulnak hozzá a sötét, reménytelen hangulat megteremtéséhez. Hasonló okokból említésre érdemes a film zenéje is.

Kár, hogy mindezt nem támasztja alá egy megfelelően jó történet. Így a filmvégi katarzis is kárba vész, ami pedig nagy kár. Még így is napokig kísértett a film vádló, kifogásokat nem tűrő üzenete.

A sötétség határán (Edge of Darkness)

Trychydts | | | 2010., március 20., 7:37 | | | Kategóriák: ,

Valami jó kis Payback-féle akciófilmet vártam, ehhez képest inkább egy politikai thrillerről van szó. Nem baj, ez talán jobban is áll a megöregedett Mel Gibsonnak. Erről a filmről a legjobban spoileresen lehet írni, úgyhogy most fogcsikorgatva engedek a blogger-konvencióknak és szólok, hogy spoilerezni fogok.

Thomas Bennett várja a lányát, aki látogatóba érkezik hozzá. Kezdettől fogva érezzük, hogy valami nem stimmel, a lánynak súlyos orvosi problémája van, először nem beszél róla, aztán éppen akarna, amikor rosszul lesz, és amikor a kórházba tartanának, lelövik. Kezdetben persze mindenki azt gondolja, hogy a nagy múltú rendőrnyomozó volt a leszámolás célpontja, aztán az apa nyomozni kezd, szeretné megtudni, mit csinált a lánya, és hamar kiderül, hogy valójában a vaskos állami megrendelésekkel és nukleáris technológiákkal dolgozó magáncégnél gyakornokként dolgozó, firssdiplomás mérnöklány volt a valódi célpont.

A film ideológiailag a paranoid összeesküvés-elméletekhez áll a legközelebb, amely szerint Amerikában a demokrácia csak egy látszat, valójában kevesek, rosszul megvilágított dolgozószobákban döntik el, hogy mi történjen az országgal. A fontos információk mind bizalmasak, titkosítottak, ehhez úgysem fér hozzá sem újságíró sem rendőr, csak ugyancsak beavatott és megkent tagú bizottságok. Ha mégis borulni kezdene a bili, a legfelháborítóbb szörnytetteket is le lehet tagadni rezzenéstelen arccal. Emma Craven történetesen az USA egy titkos nukleáris programjába látott bele valahogyan (hogy sima kis gyakornokként erre hogyan volt módja egy ilyen hipertitkos projekt esetében, az nem derül ki, tulajdonképpen a film leggyengébb pontja is ez). Az özvegy apának sok veszítenivalója már nincsen, hát szépen lassan, hol kínzásokkal, hol masszív rábeszéléssel fejti vissza a történet fonalát.

Szerencsére Mel Gibson nem Bruce Willis — utóbbi még egy vadászgéppel is elbánt egyszál maga a Die Hard 4-ben, Thomas Craven nyomozásának viszont nagyon is megvannak a maga határai. Az USA árnyékállama ellen senkin nem veheti fel egyedül a versenyt, a filmnek ez az egyik üzenete. Ez, bármennyire is banális, olyasmi, ami csak ritkán derül ki a filmekben: a boldog és megelégedett főhős rendszerint megelégedett vigyorral nézi, ahogy a CNN éppen lerántja a leplet az aktuálisan korrupt bandáról. Ez itt nem ennyire egyszerű és ez jó. Ami azonban a legjobb, az a befejezés, ahol a tulajdonképpeni főhősnek már nincs is szerepe. A már említett dolgozószobákban éppen eldöntik, hogyan fogják ezt az ügyet is elkenni, amikor egyesekben egy pillanatra fellángol a morális érzék, és Hamlet-szerűen véres leszámolás lesz a dolog vége. A legnagyobb meglepetés azonban mégis az, hogy ki húzza meg az utolsó ravaszt — tulajdonképpen ez a mozzanat jelenti az egyetlen valódi reménysugarat a gépben, itt látjuk azt, hogy a jól beolajozott, mindeddig leállíthatatlannak látszó államgépezet mégsem annyira sebezhetetlen, mint gondoltuk.

Klasszikus értelemben vett akció nagyon kevés van a filmben, az erőszak pedig teljesen váratlan pillanatokban tör elő a szereplőkből. A hangsúly tényleg a feszültségen, a szereplők tehetetlenségén és kiszolgáltatottságán van. Kemény, nyomasztó film, bár a már említett összeesküvés-elmélet által sugallt és felvállalt kép egy kicsit olcsó, ennél jobb lett volna egy kicsit rafináltabbat és kevésbé közhelyeset kitalálni.

Viharsziget (Shutter Island)

Trychydts | | | 2010., március 14., 0:42 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Az ötvenes évek Amerikájában járunk, a hidegháború, a kommunizmus-ellenesség időszakában, egy szigeten elhelyezett őrültekházában, ahová beszámíthatatlan bűnözőket zárnak be. Ide érkezik a „rendőbíró” (a rémes fordítás a marshall, tehát a szökött bűnözők felkutatását végző, az igazságszolgáltatás intézményrendszerének keretében működő nyomozó szó jelentését próbálja visszaadni) Teddy Daniels, hogy felkutatassa, mi történt az egyik, felettébb rejtélyes körülmények között elhunyt ápolttal.

A nyomzó a háborúban Dachaut is megjárta, azóta maga is erős pszichózisokkal küzd — eleve nem védtelen tehát a nyomasztó hely hatásával szemben. Ráadásul fokozatosan kezdjük megérteni azt is, hogy nem minden az, aminek látszik; a Leonardo DiCaprio által zseniálisan alakított főszereplővel együtt lassan mi sem tudjuk, mi álca, mi képzelet, mi valóság, ki mikor hazudik és mikor mond igazat, kik a jók és kik a gonoszak.

Elsősorban tehát egy pszichológiai thrillerről van szó, zseniális operatőri munkával, kompakt, feszes történettel, remek színészi alakításokkal. A film hangulata abszolút megragadja a nézőt, maga is teljesen a Viharsziget nyomasztó légkörének hatása alá kerül. Talán a zene az, ami néha egy kicsit túlságosan is teátrális, egy kicsit visszafogottabb megoldás jobb lett volna.

Sok minden persze csak a végén derül ki, de azért érdemes figyelni, mert a film készítői elég tisztességesen játszanak: akiknek van érzékük a részletek iránt, sok mindenre rájöhetnek menet közben is. A legvége pedig nem is annyira csavar, mint inkább egy nagyon is zaklató etikai kérdésfelvetés: bőven lesz min tépelődnünk a film után is.

Halálkeringő

Trychydts | | | 2010., január 19., 21:12 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Végre, végre, végre. Egy normális, magyar, szórakoztató film, ami nem vígjáték. Egy thriller, a kishelyszínes, zsúfolt, kicsit groteszk formából, feszes cselekményszállal, klasszikus de nem kiszámítható fordulatokkal. A rossz magyar hagyományokkal ellentétben nincs hozzácelluxozva a mosthoz, időtlennek nevezhető felállás, kicsit szürreális, de azért érthető díszletek, kevés szereplő. A bekokózott, terhes rendőrnő felbéred, itt-ott egy véres ruhadarab, véres kés, nem emlékszik semmire, tíz év távollét után beállít a szintén detektív apa, akinek fontos mondandója van. Holott amit Elza leginkább kívánna, az pár óra egyedüllét.

Dobó Kata tényleg színésznő lett, Kern András még mindig színész — tulajdonképpen kettejük játékából áll a film, rajtuk kívül csak egy-két mellékszereplő van. Az operatőrmunka gyönyörű és nagyon szuggesszív, némileg utal is az amerikai párhuzamokra. A zene jó, egyedi és a hangulathoz is illik.

Nem a formabontás csimborasszója, és megértem, hogy nem döntöget nézőcsúcsokat, kicsit féltem, hogy valami gagyizmus lesz, elvégre a magyar thriller, az még nem egy túlzottan bejáratott márka. Ugyanakkor mindenkit biztatnék, hogy menjen, vegyen jegyet és nézze meg. Mert részemről jöhetne még egy pár ilyen.

Miért nem nézem meg a Scherlock Holmes filmet?

Trychydts | | | 2009., december 30., 12:29 | | | Kategóriák: ,

„Guy Ritchie is the worst screenwriter in the world, but, to be fair, he is not the worst director. He is only the worst director of the people who actually get to make movies. As we speak, there are human beings walking the Earth – perhaps as many as a half dozen of them – with less directorial talent, but they’ve been safely diverted into other activities.”

„Guy Ritchie a világ legrosszabb forgatókönyv-írója, de ne legyünk igazságtalanok — nem a legrosszabb rendező nem ő. Ő csak azok között a legrosszabb, akik ténylegesen filmeket rendeznek. Léteznek olyan emberi lényeg is a Földön — talán egy fél tucat is — akiknek kevesebb tehetségük lenne ehhez, de szerencsére mással foglalják el őket.”

San Francisco Chronicle

Ehhehehe.

Avatar

Trychydts | | | 2009., december 29., 9:32 | | | Kategóriák: ,

Kevés, az Avatarhoz foghatóan béna filmet láttam, mint ezt, ezt talán szögezzük le az elején. A történet nemhogy gyagya, hanem egyszerűen szánalmas. Most persze nem a komplexitást, az eredetiséget vagy a csavarok számát hiányolom — egyszerűen szeretném rögzíteni, hogy vannak dolgok, amikben szerintem nincs arany középút. Nem lehet egyszerre ragaszkodni a tündérmesék sztereotípiáihoz és megpróbálni megvalósítani a modern science-fictionok sötétbe játszó hangulatait. Az előbbire remek példa a Star Wars, azt utóbbira a Sötétség krónikái. Az Avatar pont valami hasonlóra (és egyben az amerikai indián népirtások történelmének újraírására) tett kísérletet — hihetetlenül rossz íz maradt a számban. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy akkor itt most happy endről van-e szó vagy sem.

Persze nem egy amatőr munkáról van szó, ez kétségtelen, mint ahogy vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy vannak filmek ennél rosszabb forgatókönyvvel is. Tényleg vannak, de ezen a szinten, ezen a költségvetésen nem ez a mérce. Az Avatar mondjuk úgy rossz, ahogy a Gyűrűk Ura rossz volt adaptációnak. Ott az alkotók azt gondolták, hogy megtehetik, hogy átírják a történetet. Megtehetik, persze, ha figyelmen kívül hagyják, hogy van egy 1944 óta épülő, fanatikus rajongótábor, akik mindent tudnak a szerepelőkről, akik nem csak a Gyűrűk Urát, de a Babót és a Szilmarilokat is olvasták, Tolkien leveleiről és az író után visszamaradt töredékekről nem is beszélve — és az ebben olvasottakat minden szereplőhöz és helyszínhez hozzáképzelnek majd. Ugyanígy hagyta figyelmen kívül az Avatar saját műfajának kontextusát, bízva abban, hogy Cameron 12 éve építgetett, mágikus víziója olyan erős lesz, hogy még ezt is megbírja.

Ami pozitívumként hozható fel, az a periféria. A mellékszereplők egyszerre ismerősek és eredetiek, egyszerre reflektálnak a jelen problémáira és utalnak vissza az általuk megtestesített archetípusuk elődeire. Mára már gyakorlatilag kizárt, hogy nagyon alapos indoklás nélkül fekete-fehérben ábrázoljuk a jellemeket. A pandorai (súlyos környezetpusztítás mellett folyó) bányászattal foglalkozó konszern helyi (Giovanni Ribisi által visszafogott, de mégis üdítő alapossággal megformált) képviselője nem egy elszabadult démon, mint ahogy a helyi biztonsági főnök, az amúgy acélkemény Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) sem az ölés mámoráért létezik. Mindketten profik, akik a Föld jövőjéért, az emberekért munkálkodnak, adott esetben bajtársaik életéért harcolnak. Az Avatar egyetlen pozitívuma tehát, hogy van benne morális dilemma. Legnagyobb hiánya pedig az, hogy erre a dilemmára, valóban epikus vajúdás és rengeteg emberi szenvedés után csak egy elképesztően banális és elkent válasz születik meg hihetetlenül erőltetett fordulatok után.

Némi malíciával amúgy akár azt is mondhatnám, hogy ez a film amúgy is csak egy gagyi fikció, a valósággal való bármilyen egyezés, minden érdemi reflexió pusztán a véletlen műve. Hiszen a lényeg amúgy is a LÁTVÁNY ugye, az IMAX 3D technológia eddigi rekordteljesítménye, a digitális képrögzítés innovációs fesztiválja, a számítógép és az ember találkozásának véget nem érni akaró, vagyis pontosabban 162 perces diadalmenete. A költségvetésnek ott van vége, amikor James Cameron tudattartalmai egy miliméteres felbontásig tökéletesen láthatók a vásznon — amíg ez meg nem történik, addig nincs szabi, csoki és prémium a renderelő szakembereknek.

A végeredmény, mi tagadás, valóban lélegzetelállító. Csak éppen ehhez kár volt történetet mázolni. Elég lett volna alájátszani az önmagában is dögös soundtracket, és az egészet rögzíteni videoklipszerű jelenetek sorozataként.

A Grönholm-módszer

Chloe | | | 2009., október 13., 0:08 | | | Kategóriák: ,

Sikerült ma éjjel rábukkannom az m1-en a Grönholm-módszer című filmre. Ha valaki szereti az olyan pszichológiai témájú filmeket, ami szinte egy helyszínen (pl ebben az esetben teremben) játszódnak és a párbeszédek viszik az egészet, akkor annak ajánlom, mert szerintem nem fog unatkozni. Nem bocsátkoznék részletes elemzésbe, mert az nem az én műfajom, röviden vázolom inkább az alapszituációt:  Egy multinacionális cég vezetői posztjára jelölt embereket versenyeztetik egymással. Egy kamerával megfigyelt teremben kapják a különböző feladatokat számítógépen keresztül, melynek során például különböző szituációkat szimulálnak, ahol csapatban, de természetesen egymás ellen „játszanak” (vitatkoznak, érvelnek, szavaznak). Aki vesztesen kerül ki az adott szituációból, az távozik, egyre szűkül a kör. Persze vannak szünetek is, ahol kötetlenül elbeszélgethet/ félrevonulhat ki akivel akar, ami pesze tovább bonyolítja a helyzetet.

Nem mondanám, hogy kiszámítható a film, legalábbis nekem nem volt az,  egyrészt ezért tetszett. Persze azért voltak sejtéseim a végkifejlettel kapcsolatban, amik bejöttek, de volt, hogy igencsak meglepődtem. Meg számomra a párbeszédek alapból érdekesek voltak, szóval, ha előre tudom a végét, akkor is megnéztem volna.

Az Új színházban elvileg megy, azért megnézném úgy is :)

A port.hu-ról meg itt a link:

http://www.port.hu/a_gronholm-modszer_el_metodo/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=11293088&i_where=1&i_where_tv=1

Egzotikus apartheid

Trychydts | | | 2009., október 11., 21:27 | | | Kategóriák: ,

Elég nehéz helyzetben van az ember, ha markáns véleményt akar formálni a District 9-ról. Semmiképpen sem az a fajta szutyok, amit az ember kétségbeesetten próbál kiradírozni az agyából; ugyanakkor nem, nem, semmiképpen sem „intelligens sci-fi, izgalmas akciófilm és sikeres stíluskísérlet egyszerre„, ahogy azt tanult kollégám mondta, a kelleténél talán egy kicsit lazább kézzel odakent recenziójában. Valóban komoly élmény, valóban vannak benne átgondolnivaló fordulatok; ugyanakkor mindezért nagyon kemény árat kell fizetni.

A történet maga sok eredeti elemet tartalmaz. A háttérsztori szerint megérkezik az első idegen űrhajó a Földre, de valamilyen rejtélyes oknál fogva már csak az alantas munkát végző „dolgozók” vannak rajta életben: alacsony intellektusú, rossz egészségi állapotban levő, kezdeményezőkészséggel nem rendelkező, rákszerű lények. Az emberek megmentik őket, mivel az űrhajó továbbmenni nem tud, hát elszállásolják őket Johannesburgban; az átmeneti tábor hamarosan egy bűzös, mocskos, bűnözéssel eltelt nyomornegyeddé változik. Huszonnyolc évvel később a helyzet csak rosszabb, így megszületik a szándék: a tábort felügyelő félkatonai szervezetnek át kell költöztetnie azt Johannesburgba. A cég felelős vezetője vejét, Wikus van der Merwe-t nevezi ki az akció felelősének: egy saját fontosságága tudatától hirtelen megrészegült, amúgy a többiekhez képest teljesen ártalmatlan kispolgárt. Az ő feladata lenne az művelet hatékony lebonyolítása; ugyanakkor a helyzet elég kényes, hiszen egyszerre van szükség sok százezer idegen lény gyors és hatékony kezelésére, ugyanakkor a kedvező látszat fenntartására. Wikus viszont már az első napon megfertőződik egy idegen anyaggal, amitől a teste különös átalakuláson kezd átmenni. A sztori végig elég koherens marad (sci-finél nem egy utolsó szempont) a nyitva maradt kérdések elfogadásához csak egy kis alázat kell a világ bonyolultsága és kiismerhetetlensége iránt.

A film narratívája, ha nem is szédületesen újszerű, de nagyon hatékony: ügyesen, hézagmentesen keverednek benne a dokumentarista és a játékfilmes elemek, időről időre „szakértői” kommentárokkal megszakítva, néha súrolósan rossz minőségben, amitől az egész nagyon realisztikusnak tűnik. Ugyanakkor ez a hiperrealizmus itt elég veszélyes, az író-rendező Neill Blomkamp szemlátomást imádja a brutális erőszakot, a szélsőséges érzelmek kíméletlen ábrázolását és a szanaszéjjel fröcsögő, testrészekkel kevert testnedveket. Nagyon nehéz ilyenkor elkerülni az öncélúságot; nem is sikerül mindig. Maga az erőszak persze nem indokolatlan, hiszen a konfliktusban levő felek között feszítő érdekellentétek vannak, mentalitásuk pedig igen távol áll egymástól. Az undorkeltésre és elborzasztásra való folytonos törekvés ugyanakkor elveszi az időt és a lehetőséget a mélyebb jellem- és helyzetábrázolástól, ami viszont fájóan hiányzik a filmből.

Ún. mondanivalóval még kevésbé vagyunk elkényeztetve. Egyrészről persze a film nyilvánvalóan az apartheid allegorikus elutasítása. Annak ugyanakkor túlságosan direkt. A johannesburgi nyomornegyedekben élő feketéket egyszerűen lecserélni csápos élienekre — nekem nem ez jelenti a képzelőerőt, az eredetiséget vagy a szembenézésére való bátorságot. Ez inkább az eredeti téma elkenése némi egzotikummal. A film nincs befejezve, ugyanakkor a szerzői megnyilatkozások alapján a történet maradéka sincs még fiókban. A film által kínált befejezés elképesztően bágyadt. Lehetett volna letaglózóan  brutális, ahogy azt a főszereplő eddigi kálváriája sejtetett, vagy sok ötlettel és tehetséggel egy hatalmas katarzist is össze lehetett volna hozni. A rendező azonban a sötétben kisurrant a székéből, az ajtót meg diszkréten félig nyitva hagyta egy esetleges folytatás irányába.

Ami kár, mert maga a történet elképesztően erős érzelmileg. Nem is az akciójelenetek, nem is a gyomorforgató részek a legkeményebbek, hanem amikor közvetlen közelről látjuk a főszereplők (emberek és űrlények) elképesztő erőfeszítéseit a puszta fennmaradásért. Ezekben a pillanatokban tényleg szembenézhetünk azzal, hogy a maga globalitásában milyen félelmetes és elidegenedett is az emberi társadalom és civilizáció. Az űrből érkezett idegenek szemén keresztül mi is láthatjuk, milyen papírvékony falakkal próbáljuk meg eltakarni a XXI. század borzalmas kríziseit, és hogy milyen görcsösen próbálunk elfordulni embertársaink problémái és szenvedései elől. Ahhoz azonban, hogy ezek a kétségkívül megkapó jelenetek valóban hathassanak, sokkal bátrabb és koncepciózusabb kivitelezésre és sokkal átfogóbb szerzői vízióra lett volna szükség.

A már említett kollégával ellentétben én kizárólag hard-core dark sci-fi rajongóknak, erős gyomrúaknak és/vagy rendkívül nyitott és kíváncsi mozilátogatóknak ajánlom.

Koccanás a moziban

Trychydts | | | 2009., október 07., 12:40 | | | Kategóriák: ,

Spiró György drámájának filmadaptációjáról van szó. A nyersanyag maga nem nagyon jó: nem mindig sikerül elkerülnie a banalitás csapdáját. Spiró nem tartozik azok közé, akik félvakon botorkálnak a XXI. századi Magyarországon, de nem is ért mindent; talán a legpontosabban szűklátórkörűként lehetne jellemezni. A filmes adaptáció ezúttal ugyanakkor hatalmasat dob a dolgon, felértékeli a csak félig-meddig hiteles történetet is.

Az alapszituáció meglehetősen szürreális: a tizedik és a nyolcadik kerület határán, a Salgótarjáni út Hungária körút kereszteződésénél egy koccanássorozat következtében leáll a forgalom. Az emberek bennrekednek a dugóban, persze mindenki sietne, de esély sincs a továbbjutásra; egy teljes napra mindenki ott marad. A dugóban a szerző szándéka szerint ott van a magyar társadalom keresztmetszete, összes jellegzetes figurája — kezdetben csak az indulatok szabadulnak el, aztán ahogy szépen lassan leülepedik a szituáció, mindenféle érdekes és ideiglenes kapcsolatok alakulnak ki a szereplők között, amelyeken keresztül mindenkinek a sorsát megismerjük. Aztán, amikor felbomlik a dugó, minden visszatér az anyázós kerékvágásba.

Nyilvánvaló persze, hogy egy ilyen darab nem nyújthat valóban teljes rálátást a magyar valóságra; annak szükségszerűen egy önkényesen kiválasztott szeletét mutatja. A probléma csak az, hogy Spiró szemszöge túlságosan is egyedi. Némelyik szereplő abszolút nincs eltalálva: Spiró szemlátomást nem sokat keresett állást az utóbbi években, így a HR-es fogalmával sincs tisztában. Ennél már egy fokkal súlyosabb érzéketlenségre vall a gyerekét egyedül nevelő, interjúról interjúra járó, munkanélküli diplomás nőt kocsiban ábrázolni. (A valóság még a bemutatottnál is szomorúbb.) Egyik-másik alak egyszerűen csak anakronisztikus: kicsit gyanús, hogy ez a kamionos inkább az előző rendszer kamionos figurája, mint ahogy az égvilágon mindenből pénzt csináló, ügyeskedő vállalkozó sem illik igazán a jelenbe. Van egy-két nagyon érdekes figura, akik nem tipikusak ugyan, de sok színt visznek a regénybe: például az egyik legrejtélyesebb és legtrükkösebb karakter, a laptopján tőzsdéző (?) napszemüveges alak, vagy a telefonján a csajaival és excsajaival súgó-búgó, pitiségét mindenáron leplezni próbáló fiatalember. Igazi telitalálatnak csak a hajléktalant nevezném, illetve az egész hajcihőt végig az ablakukból néző, jobb napokat is látott kisnyugdíjas házaspárt.

A szerpelők között lezajló konfliktusok, a közöttük szövődő kapcsolatok hol egészen érdekesek és izgalmasak. A HR-es pasi és a munkanélküli értelmiségi csaj közötti viszony a cselekmény igazi motorja, ez húz bele minket a filmbe, ez az, aminek a fordulatait a legjobban várjuk, és egyedül ez a szál marad (ha csak egy kicsit is) nyitva a cselekmény végére is. A „tőzsdéző” fickó laptop feletti motyogása, amely időnként a hajléktalannal való párbeszédbe folyik át, ugyancsak nagyon a helyén van — az előbbi rejtélyes távozása pedig egy egészen különleges feszültséget visz a filmbe. A többi jelenet sajnos messze nem ilyen egyenletesen jó, a szövegek sokszor természetellenesek, a konfliktusok elmázoltak vagy egyszerűen csak a figurák sikerületlensége miatt nem annyira jól eltaláltak.

A legrosszabb talán az, amikor Spiró nem tud gátat vetni a rosszindulatának, és mély megvetéssel teli gyűlölettel próbálja lejáratni, aki nem tetszik neki. A bunkó, műveletlen kismamák szerepeltetésénél ez még csak egy kicsit érezhető; a rendőrség képviselői viszont már száz százalékig műveletlen, korrupt, rosszindulatú, ügyeskedő zsebdiktátor tahók. Akinek már volt dolga a rendőrséggel 2000 után, az talán tudja, hogy ez így, ebben a formában már egy kissé túlzás; a sok inkompetencia, rosszindulat és megkenés ellenére sem lehet már mindent — minél nagyobb a hézag, annál kevésbé nem lehet. Nem mintha nem lehetne túllépni azon a fikció kedvéért, hogy egy egész napra nem állhat meg így az élet Budapesten; ha akarjuk, egy filmben mindent lehet. De a hitelességen, a történet koherenciáján csak ront, hogy csak azért, hogy Spiró még egy típusba — a rendőrbe belerughasson — pont ez a két rosszindulatú balfácán került bele az időhurokba.

Nehéz megfogalmazni, mennyit javítanak a nézhetőségen a rendező a rendező, Török Ferenc és az operatőr, Garas Dániel által alkalmazott megoldások. A film ugyanis nem mozgóképsnittekből, hanem kimerevített jelenetekből (de nem állóképekből: a szereplők haja például néha meglibben a szélben) áll, a színészek pedig ezek alá mondják a dialógusokat. A képeken ide-oda mozgó kamera, időnként egy-egy szoborszerűvé merevített szereplő elúsztatása a többi viaszfigura között kifejezetten képregényszerűvé teszi az összhatást. A megoldás némileg hasonló, mint amit a Sin Cityben láthattunk; minden pillanatban világos számunkra, hogy nem a valóságot látjuk, hanem gondosan megírt és megkomponált jeleneteket. Ha úgy tetszik, egy alternatív Magyarországot, ami majdnem — de csak a majdnem — olyan, mint a valódi. Az állóképek még hansgúlyosabbá teszik, hogy a film helyszínén egy napra kvázi leállt az idő, csak a napszakok követik egymást; így az is érthetőbbé válik, miért kerül előtérbe a mára lényegében már elhalványult múlt.

Mindez sokkal emészthetőbbé és megbocsáthatóbbá teszi Spiró túlzottan is szubjektív látásmódját. A történet maga ettől persze nem lesz sem mélyebb, sem hitelesebb, de szórakoztatóbb és inspirálóbb, az igen. Előcsalogatja a kritikai énünket, ahogy a film halad előre, úgy lesznek egyre észrevehetőbbek az egyes jelenetek apróbb részletei. Így, ebben a formában, ha társadalmi keresztmetszetnek nem is, de egy hátborzongató panoptikum-túrának még nagyon is elmegy a Koccanás.

Klasszikus sci-fi modern kérdésekkel

Trychydts | | | 2009., október 07., 9:06 | | | Kategóriák: ,

Elég sok negatív kritika eljutott hozzám a Hasonmásról — számomra ebből azonban csak annyi következik, hogy egy kissé ellustultunk. Elfeledkeztünk arról, hogy a sci-fi nem minden eddiginél bombasztikusabb frázisok elrobbantásáról, hanem a bennünket körülvevő valóság átértelmezéséről szól. Nem az a meghatározó, hogy mennyire látványosak az effektek, mekkora „újdonságot” sikerült kierőltetniük az agyukból a forgatókönyvíróknak — az igazán jó ötleteket alapjaiban már mind kidolgozták. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy enyhén röhejes folyton Philip K. Dicket, mint az eredetiség nagy guruját előrángatni. Dicknek valójában egyetlenegy témája volt egész életében, és ezt dolgozta ki újra és újra, az esetek többségében persze zseniálisan.) Nem is az számít, a történet vagy annak részletei mennyiben minősíthetők „hülyeségnek” — már csak azért sem, mert ezeknek a minősítéseknek egy tetemes része teljesen megalapozatlan (hülyeség).

A Hasonmás egy elég régivágású science-fiction mozi. A történetben éppen az a pláne, hogy nincsenek benne meglepetések. Minden, amit a főszereplő csavarként él meg, az számunkra, a mozinéző számára egy pár perce már nyilvánvaló. A hangúly ugyanis nem a csavarokon, hanem a karaktereken, illetve a történetnek otthont adó világ anomáliáin van — amik teljesen paralellek 2009 anomáliáival.

Mi persze nem biztonságosan lezárt, de luxuskényelemmel berendezett lakásokban éljük valós életünket, hogy az utcára, moziba, munkahelyre csak robotok irányításával és közvetítésével juthassunk el. Mi nem tehetjük meg, hogy valódi arcunkat szoborszerű és örökifjú és örök-szép robot-vonások mögé rejtsünk, nem a pénzünk határozza meg, hogy hány identitást ölthetünk magunkra. Igen, ez így még nem igaz, ugyanakkor azt nem lehet nem észrevenni, hogy a XXI. század többek között az identitás átértelmezésének kora is. Az Internet mindeddig példátlan lehetőséget teremtett anonimitás és a globális kultúrában való részvétel összekapcsolására. A létezéshez elegendő (de persze nem feltétlenül szükséges) egy Facebook adatlap; akinek több van, az bizonyos (egyelőre persze korlátozott) értelemben, de több példányban is létezhet. Aki ügyes, az el tudja tüntetni a nyomokat az interneten valódi identitásához; aki még ügyesebb, az viszont hamis nyomokat hagyhat valaki máshoz, akár egy fiktív személyhez is. Arra pedig kevesen veszik a fáradságot, hogy ellenőrizzék: a „valaki más” ténylegesen, fizikai mivoltában is létezik-e; ha van fenn elég fotó „rólunk”, van elég ismerősünk és elég részeletesen vezetjük a blogunkat, elfogadnak bennünket valódi személynek.

Ma ez az anonimitás egyelőre szigorúan a magánszférára van korlátozva és javarészt csak virtuálisan érvényesíthető — ez az, amiben a film világa valódi és érdemi „előrelépést” mutat a mi világunkhoz képest. A gondolati úton irányított, érzékátvitelre is képes robotok bevétele a történetbe ugyanakkor már minőségi változást nem jelent, csak aláhúzza az általunk is ismert világ problémáit. Ma is simán előfordulhat, hogy valaki, akit virtuális énje alapján kedves, megbízható és életvidám embernek tartunk, az valóságos életét depressziótól eltelve, nyomorúságosan és magányosan tengeti. Nem tudjuk, hogy az, aki szórja ránk a smiley-kat, valójában nem az öngyilkosság peremén van-e. A társkeresőn megismert és kiszemelt társ lehet, hogy aztán közelében sincs annak, amit az adatlapja ígér, sokszor már akkor szerencsések vagyunk, ha a neme egyezik a beígérttel.

A robotok (rossz fordításban Hasonmások, hiszen a hangsúly pont a különbözőségen van) alkalmazása persze egy sor társadalmi problémát megold egy csapásra, hiszen sok szempontból tulajdonképpen mindegy lesz, ki kicsoda valójában. Mivel az élet a Hasonmásokon keresztül zajlik, a „hálószoba”, tehát ahol az átvivőberendezés van, még a házastársak számára is tabu. A buliban megismert szőke bombázó vagy szőke herceg mindig egy szőke bombázó szőke herceg marad. Nem öregszik, nem lesz büdös, nem lesz beteg, nem fárad el, és nem terjeszt mindenféle fertőzéseket, nem kopik le a smink és nem nő le a haja. Ha az identitás szabadon megválasztható és cserélgethető, elmosódnak a nemi és korbeli különbségek (persze nem csak a szexben, de pl. a munkahelyeken is), csak a személyiség az, ami számít; és ez mindenképpen jó és pozitív dolog. A film társadalma már megtanulta elfogadni a felvett álarcokat, és ezzel egy hatalmas adag toleranciát is tanult.

Fizetni mindezért akkor kell (méghozzá sokszor igen nagy árat) amikor a Hasonmás operátora fejéről lekerül a sisak, és magunkra marad. Akkor és ott mégiscsak egy magányos, lassan öregedő és csúnyuló emberi lény ébred fel a sötétben, egyedül szorongásaival, félelmeivel és kétségeivel. Akinek egyre ritkábban adatik meg, hogy szembenézhessen a társaival, hiszen a Hasonmások lettek a norma; nem csak szabad, de illik is álarcot viselni, hús-vér alakban mutatkozni egyfajta vulgaritás.

Bruce Willis persze rákényszerül erre — a Hasonmás egyik legzseniálisabb húzása, hogy a filmtörténet legnagyobb keményfiújának ezúttal csak a lelke törhetetlen, a teste az nem. Az egy őszülő, kopaszodó, mentehetlenül öregedő FBI-ügynöké, aki nappal egy szőke, fiatal és energikus bábot irányít. Amikor azonban „hazamegy”, akkor fájdalmasan hiányzik neki autóbalesetben elveszített fia, illetve egyelőre csak lélekben elveszett felesége, aki (részben ugyanezen trauma hatására) immáron csak a Hasonmását hajlandó bárkinek is megmutatni. Férjének pedig egyre jobban hiányzik, még most is szeretné megölelni azt a hús-vér nőt, akit megismert, aki vele együtt öregszik és hanyatlik és aki gyenge pillanatait nem tudja rögzített arcvonások mögé rejteni.

A film valódi alapkonfliktusa ez. Hogy valaki elkezdi gyilkolni a Hasonmásaikon keresztül az embereket, csak háttérsztori. A nyomozás bemutatásának nem az a célja, hogy a székhez szögezzen bennünket az izgalom, a mai thrillerek olcsó csavar- és átrázás, áradata, hanem hogy a film által felvetett etikai kérdésekre választ kereshessen. Az identitás korlátlan elrejtésének joga valóban szükségképpen együtt jár-e a morál erodálódásával? Mit tegyünk azzal a kisebbséggel, akik nem hajlandóak még az ilyen elsöprő erejű társadalmi változásoknak sem behódolni? Hol húzódik a határ a civilizáció kényelmi szolgáltatásainak szabad kihasználása, és degeneráció között?

Megdöbbentő szembesülni azzal, mennyi mindent hajlandóak vagyunk feladni csak azért, hogy haladhassunk a korral. Rögtön nyilvánvaló például, mennyi biztonsági kockázatot rejt magában az, hogy amíg a Hasonmást irányítja, az érzékeitől megfosztott operátor milyen kiszolgáltatott operátor előtt; első ránézésre látszik, mennyire nehéz például a jogsultságok, a személyazonosság tényleges ellenőrzése (hiszen egy-egy hasonmás irányítása pl. erőszakkal is átvehető). Kézzelfoghatóan érezhető, milyen durva (és nyilvánvaló) hatalom-centralizációt tesz lehetővé, hogy kvázi mindenki egy és ugyanazon kommunikációs hálózatra kapcsolódva éli életének szinte minden aspektusát. A hálózat üzemeltetői ugyanis mindent láthatnak és hallanak, amit a Hasonmások; a szükséges szabályozási kontroll persze hiányzik (a jog egyszerűen képtelen követni a társadalmi fejlődés ütemét). Lehet persze ezeken a hibákon fanyalogni, kárhoztatni a filmet a konzisztenciahibákért — csakhogy a való világ is így működik. Hiheteltlen mennyiségű adatot továbbítunk nap mint nap, anélkül, hogy elgondolkodnánk azon, hogyan lehetne ezt megvédeni vagy legalább valamiféle minimális kontroll alatt tartani.

A színészi alakítások elég jók — különös tekintettel arra, hogy a kulcsszereplőket ugyanazok játsszák mind Hasonmás, mint valódi ember alakban. A különbség megdöbbentő — nem is elsősorban a sminkek és a bőrre nyomott effektek terén, ez csak pénzkérdés –, hanem, hogy mennyire másképp adják magukat a szerpelők örök-fiatalon, robotkülsőben, és mennyire másképp emberi alakjukban. A sztori legalábbis konzisztens abban a tekintetben, hogy az eredeti emberek állapota sem ugyanolyan: vannak közöttük betegek, vannak függők, de vannak olyanok is, akiknek azért még van valamiféle saját élete. Van, aki maga megy ki a konyhába pirítóst csinálni, van, aki a Hasonmásával szolgálja ki saját magát.

A film rengeteg utalást tartalmaz más filmekre és regényekre. Nem olyan mértékben, hogy azt koppintásnak lehessen nevezni, hiszen filmenként max három-négy, inkább csak feelingjében felismerhető snittről van szó. Ezek a kis betoldások kontextust teremtenek a filmhez, be tudjuk tájolni, mit is kell gondolnunk egy Hasonmásról, el tudjuk dönteni, hol áll egy terminátorhoz, egy Asimov-féle robothoz vagy a Mátrix Neo-jához képest. Ezzel persze a film leleplezi, hogy nem teljesen eredeti, de ez nem is baj: jobb látni, hogy a filmesek tisztában vannak a műfaj györkereivel, mint azzal szembesülni, hogy ártatlan inkompetenciájukkal egyszerűen figyelmen hagyják a sci-fi konvencióit. Ugyanakkor alapkoncepcióját tekintve a film, ha nem is teljesen unikális, de legalább meggyőző kisebbségben van. A VR-technika a nagy átlaggal ellentétben nem arra szolgál, hogy az emberek egy kiégett világból valamiféle virtuális valóságba meneküljenek; maga a világ lesz élhetőbb azáltal, hogy nem emberek, hanem emberek által irányított robotok létesítik be. Pusztán ez az egy momentum is hihetetlen mértékben tágítja ki a film horizontját és értelmezési lehetőségeit.

A film egyetlen — nem nagyon jelentős — hibája is itt érhető tetten: a készítők túlságosan is beleszerettek a sztereotipikus megoldásokba, és ott is azokat alkalmazzák, ahol az nem helyes. A világ sorsa — ezt minden Windows-felhasználó tudja –, legyen ennek a gondnak akármekkora hagyománya a ponyvairodalomban, nem múlhat egyetlen Yes/No kapcsolón. Akármennyire is koncentárlódik a hatalom, mindig kellenek fékek; nem is elvi, inkább kényelmi szempontból. A „biztos benne, hogy egészen biztos benne”-típusú üzenetek és megoldások ugyanis a hülye felhasználók érdekeit szolgálják; ezeknek a mechanizmusoknak a kiiktatása a film nagyjelenetéből nem csak úgy önmagában, de a film komfortra épülő világával is inkonzisztens.

Hatalmas megkönnyebbülést jelent, hogy a film abszolút sikeresen kerüli el a demagógiát, nem abban látja a megoldást, hogy verjünk szét mindent egy bazi nagy kalapáccsal. Pusztán csak arra biztat minket, nem is annyira dogmatikusan, inkább sok-sok kérdés kinyitásával, hogy ne fekedjünk le a legszédítőbb tredneknek és a legvadítóbb társadalmi újításoknak sem. Akármennyire is ragaszkodunk a kényelmünkhöz, a visszaút lehetőségét mindig tartsuk fenn. Ha nem is nagyon eredeti tanulság, elég csak az elmúlt napok híreibe beleolvasni ahhoz, hogy lássuk: még mindig abszolút aktuális.

Új Harry Potter film — végre igényesen

Trychydts | | | 2009., augusztus 02., 8:39 | | | Kategóriák: ,

Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince), 2009.

IMAX-ban néztem meg, és nagyon örülök, hogy ez a film volt az első IMAX-os élményem. A könyvsorozatból az utolsó résznél már nem is kicsit kiábrándultam; ha úgy tetszik, ez volt hát az utolsó kötet, ahol legalább a könyvvel is biztosan ki voltam békülve. Óriási szerencsém volt: ez a legjobb valamennyi Harry Potter film között. Szemben például az előző résszel, ahol annyira igyekeztek az alapmű minden fontosabb mozzanatát megragadni, hogy a látvány mellé értelmes cselekményt már nem is sikerült tenni, itt a szerzők képesek voltak nyersanyagként értelmezni a könyvet, megragadni a lényegi részt a cselekményből és azt visszaadni.

Márpedig ez a könyv alapvetően két dologról szól: az egyik, hogy egyszer a varázslógyerekek is rájönnek, hogy vannak közöttük fiúk és lányok; a másik pedig Harry felkészülése az utolsó nagy próbatételre. Ezer mellékszál van persze, amik mind remekül mutatnának a vásznon, de a lényeghez nem adnának hozzá. A film tempója viszont így tökéletes: folyamatosan halad előre, mégis van időnk arra, hogy átlássuk és megértsük a szereplők motivációit, az egyes cselekedetek valódi súlyát. Hatalmas meglepetés volt számomra az is, hogy mennyire jól illeszkedtek a történetbe és milyen sok hozzáadott értékkel rendelkeztek a pluszban kitalált jelenetek. Ezek mind a Halálfalókhoz kötődnek, és visszaadnak valamit abból a deficitből, amit az eddigi filmek jelentettek: most valóban kompetens és veszélyes ellenfeleknek látszanak, egyéniségük is kikerekedhet, ami mindig nagyon fontos, ha nem akarjuk, hogy hőseink ijesztő papírmasé-figurák ellen harcoljanak. Ezt az oldalt ezúttal javarészt Helena Bonham Carter képviseli, méghozzá a tőle megszokottan szuggesztív átéléssel.

Ami ugyancsak lélegzetelállító, az a film képi világa. Egyik egyetlen eddigi előzményben sem láthattunk még ilyen finom és igényes operatőri munkát, ilyen gyönyörűen megkomponált és nagyon is tudatosan használt képeket. Végre nem egy Disney-mesevilágban éreztem magam; nem valami dedós mesevilágot próbáltak meg felépíteni, hanem megpróbálták nagyon is komolyan venni azt a rowlingi alapvetést, hogy a varázslók világa a sima, hétköznapi valóság; a valóságnak  egyszerűen csak egy másik, általunk nem ismert szelete. Minden eddigi részben volt legalább egy olyan jelenet, amikor a rendező eszét vesztve csinált valami nagyon műt vagy hiteltelenül és hiteltelenül grandiózusat; most sikerült a bölcs mértéktartás keretei között maradni. Ami látványos, annak megvan az oka, hogy miért látványos — Dumbledore-ról például valóban megmutatkozik, hogy milyen nagy hatalmú varázsló, vagy megérthetjük azt, hogy miért retteg mindenki a Halálfalóktól.

Néha a kihagyott jelenetek helyét veszik át ötletes és érdekes megoldások: a könyv egyik utolsó jelenete, a temetés például megvalósíthatatlan lett volna eredeti formájában és a film időkeretei között — a helyette kitalált, rögtönzött tisztelgés az elhunyt emléke előtt hatásos, emlékezetes, erős szimbolikájú lezárása a történetnek. Jó lenne a történet hátralevő részét is ebben a szellemben megvalósítani.

Terminátor negyedszerre

Trychydts | | | 2009., július 03., 12:03 | | | Kategóriák: ,

Legyünk fairek!

Amíg néztem a negyedik Terminátort, csak itt-ott jutott eszembe, hogy lehet, hogy amit látok, az nem teljesen kóser, de sok időm nem volt töprengeni a dolgon. A negyedik rész egy brutális, komor hangulatú háborús akciófilm, egy kicsit talán bágyadtra sikerült befejezéssel — ez volt az első reakcióm. A mögöttem popcornozó hájfejekbe is beleszakadt a szusz elég hamar, szóval ha valaki szereti ezt a műfajt, a film minden bizonnyal átmegy majd az első benyomás szűrőjén.

Ha az embert aztán elkezd belegondolni a dolgokba, akkor azért csak előjönnek hiányosságok. (Nb. a Terminátor-ciklus alapvető problémája, hogy az elve paradox időutazás-koncepciókból sikerült a legbárgyúbbat kiválasztani, így az egész sztori megkerülhetetlen és feloldhatatlan ellentmondásoktól terhelt, amelyektől nem lehet eltekinteni.) A végeredmény ugyanis sajnos az, hogy a negyedik részben elmesélt történet, ebben a formában nem történhetett volna meg. A harc a gépekkel még csak oké lenne — erre még visszatérünk — de a vége, az már inkább Star Wars, mint Terminátor, biztonsági berendezések nevetséges kijátszásával, magát megvédeni képtelen, enervált főgonosszal, fél perc alatt, szerszámok nélkül összerittyentett, távirányításos atombombával. Ahogy egy amerikai lap írta: néhány robot itt, néhány robbanótöltet ott, egy kis mérges gáz amott, és az ellenállásnak annyi. Ennyi esze még egy szuperintelligens szuperszámítógépnek is lehetne.

De azért, ha nagyítóval nézegetjük magát a háborút, az sem jön össze igazán. Valahol olvastam azt a Clausewitz-nek tulajdonított mondást, miszerint a csatát mindig az nyeri, akinek több katonája van. Ha kevesebb katonánk van, úgy kell csavarni a feltételeken, hogy az adott helyzetben több legyen. Ilyenkor jön képbe a partizántámadás, a rajtaütés, vagy valamilyen csodafegyver.

Elemezve a film univerziumát: a helyzet az, hogy az egyik oldalon van a Skynet, az öntudatra ébredt, katonai mesterséges intelligencia, aki uralja az egykori infrastruktúra és az ásványi kincsek döntő részét, valamint elsöprő túlerőben van olyan katonákból, amelyek nem esznek, nem alszanak, nem fáradnak el, nem lehet őket megfélemlíteni, nincsenek érzelmeik és még intelligensek is. Elvileg nukleáris holokauszt után vagyunk, a földnek radiokatív pusztaságnak kellene lennie (valamiért nem az). A másik oldalon állnak az emberek, látszólag a semmiből elővarázsolt készletekkel, ki tudja, hol és hogyan termesztett kajával, és mágneses aknamezőkkel és egyre csoffadtabb minőségű humán erőforrással, kettőtől hat főig terjedő ellenálló sejtekkel robotok légiói ellen. A rezisztenciának ez a színvonala bizonyára nagyon zavarhatja a filmben is látható, háztömb nagyságú anyahajókat, és a ház nagyságú gyalogos robotokat. Végül is nem kellene mást csinálni, mint műholdon megnézni, hol mászkálnak az emberek, aztán ott pár száz méteres mélységben mindent elpárologtatni. Az pedig végképp rejtély, hogy ilyen erőviszonyok mellett hogyan tudnak az emberek egyáltalán megközelíteni a Skynethez tartozó létesítményeket megközelíteni. Mi szükség van arra, hogy ezekben az épületekben belélegezhető atmoszféra legyen? Mi a baj a kén-hexafluoriddal?

Reálisnak a film bevezető akciójelentetét éreztem. Ha a gépek odacsapnak, nem nagyon érdemes túlélőkkel számolni. Sajnos arra semmiféle magyarázat nincsen, hogy miért nem csapnak oda folyamatosan, hogy robotok non-stop zárótüze helyett miért kell beérni a folyóban békésen úszkáló, robotikus angolnákkal.

Terminátor-rajongóknak (és én az vagyok) aligha tetszik, hogy elég sok minden felül lett írva az eddigi kánonból. Persze, sok-sok feltételezéssel és erőltetéssel mindent meg lehet magyarázni, hiszen még mindig van pár év a Terminátor jövőjének jelenéig, de azért nagyon látszik: ez utólagos magyarázkodás. A készítőket alapvetően nem érdekelte, mit is mesél Kyle Reese Sarah Connornak a jövőről; megcsinálták, ami eszükbe jutott. Nem szép és nem elegáns húzás.

Talán még kevésbé szépek, és semmiképpen sem elegánsak a film morális állásfoglalásai. Kinn élsz a semmiben, három-négy napos rohadt húst eszel, rögtönzött fegyverekkel, rendszeres utánpótlás és az erősítés reménye nélkül próbálsz küzdeni egy elhagyott városban a harci robotok ellen, hogy minek, arról még csak sejtelmed sincsen, de az ellenállók vörös szalagját, azt nem viselheted. Azt ki kell érdemelned. Parancsnok vagy, akit félistenként tisztelnek, ha tüsszentesz, azt is utasításként értelmezik, a jóisten se tud elmozdítani a pozíciódból, de azért olykor, nyilván csak úgy szórakozásból, hazudsz azoknak, akik megbíznak benned. Pontosabban nem is szórakozásból, hanem azért, hogy ne kelljen elismerned: megváltoztattad egy döntésedet. Katona vagy, aki életét két lábon járó ideáljának szolgálatában töltötte, ennek az életnek minden eddigi perce háborúban telt, de egyszer csak úgy döntesz, hogy letojod, mit gondol az az ember, aki mindenki másnál többet tud a gépekről, és mész a szubjektív buksi fejed után. Kockára téve ezért az egész ellenállást, az emberiség jövőjét, mindent. Jelentkezzen, aki szívesen vállalná fel ezen szerepek közül akármelyiket!

Mindezek persze csak utólag jutottak eszembe, amíg a vásznat néztem, csak elszánt katonákat, gigantikus csatákat, vizuálisan szépen megkonstruált akciójeleneteket láttam, ahol a rendező nem gondolta, hogy folyton rázni kell a kamerát. Fakó színek, komor, poszt-apokaliptikus világ, kiélezett erkölcsiséggel és kemény döntésekkel, alapvetően kompetens (bár a legvégén sajnos nyáladzó idiótaként funkcionáló) parancsnoksággal és a műfajban egészen jól tolerálható színészi játékokkal. Azért én sajnálom, hogy a Terminátorban ennyire döntő szerephez jutott a szórakoztatás.

Vissza a felszínre

Trychydts | | | 2009., június 30., 13:32 | | | Kategóriák: ,

Ma reggel, amikor már megint halálkómásan gázoltam a reggelben Kathy mellett, mert egy hét kihagyás után ugyan, de megint sikerült fél ötig Vampire-öznöm, akkor eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez már tényleg túlzás egy kicsit.

A Bloodlines-ról van szó amúgy, és nem is tudom, mióta az első normális FPS-szerepjáték, talán a Deus Ex volt hasonló élmény. Ott éreztem azt, hogy nincs is végigjátszva, ha csak egyszer játszom végig, és ott érdekelt, hogy máshogyan hogyan lehetne ezt megcsinálni. Mert hát, szép szakzsargonban fogalmazva, replay value-ja, az van neki, sok minden nem mindegy, a cselekedeteknek, de a dumáknak is következménye van, és bár itt is akad a designer-idiotizmusokból itt-ott, összességében véve engem eléggé lebilincselt a sztori.

Amit kissé fájlalok, hogy a Deus Ex-szel ellentétben itt nincs olyan verzió, hogy nyílt konfrontáció nélkül végig lehessen vinni a történetet. Deus Exben, ahol pedig terroristaellenes ügynökkel játszik az ember, ez simán lehetséges volt. Most hiába vagyok misztikus képességekkel felruházott vámpír, bizony néha be kell mászni a lövészárokba, főellenségeket dögönyözni. Ez csak azért kiábrándító, mert így a lopakodós/mellébeszélős karakter egyik pillanatról a másikra nagyon el tudja veszíteni a varázsát. Mindenesetre, ha az ember ezt a kompromisszumot megkötötte, akkor még mindig elég felfedeznivaló akad, sok kis apróság, kis melléksztori, kis sztori-fűszerező közjátékok, amiket elsőre kvázi lehetetlen is lett volna mind kiaknázni.

Ami viszont nagyon nem bilincselt le, pedig algi azóta asszem meghalt blogjában nagyon pozitívat olvastam róla, a Half Life 1. Egy darabig még csak eltűrtem az arcátlan pályatervezést, ahol többször is megjátsszák, hogy egy ajtó/fal túloldalára kerüléshez órákig kell harcolni, mert a falak/ajtók ugyebár megsemmisíthetetlenek, de amikor egy ide-oda kanyargó vasútban kéne nekem, nekem, aki még a munkahelyén is eltéved, eltájékozódnom, akkor úgy döntöttem, hogy részemről Gordon Freeman elmehet a jó büdös francba. Már így is egy kicsit furának tartottam, hogy a fizika Ph.D. a jelek szerint csak arra képesíti, az embert, hogy egy bazi nagy testpáncélban nyuvassza a kommandósokat nyers tűzpárbajban. Oh, hell. Ennél azért hús-vérebb főhőst is el tudtam volna képzelni.

A hétvégén némi médiaböjttel próbáltam ellensúlyozni a játék-túladagolást, mi több, odáig mentem lazulásban és elmekinyitásban, hogy képes voltam megtekinteni a Megint 17 című opust. Külön bejegyzést nem is vesztegetnék rá, annyira nem tetszett. Még azt sem tudnám eldönteni, mi tetszett a legkevésbé, a természetellenes dialógusok, a mélységes, mindkét gendernek odazúzó szexizmus, a kínosabbnál kínosabb, de olykor undorító helyzetek, a tehetségtelen színészek bámulatos karneválja vagy a végletes kiszámíthatóság. Amikor anno romantikusfilm-hetet tartottunk, volt egy-két klassz és elegáns film, amivel semmi bajom nem volt, mi több, megkockáztatom, hogy a sulifilm műfajával sem vagyok ellenséges, de ez azért mégiscsak több volt a soknál.

Mindegy, a vidéki kiruccanás ezt nem számítva remekül sikerült, lefelé menet beugrottunk a paksi Tescoba, vettünk mindenfélét zárás előtt húsz perccel, amiből aztán elvoltunk egész hétvégén. Kathy csinált Cosmopolitan-omlettet, ami, ha jól emlékszem, talán a második kaja lehetett, amit megfőzött nekem, és még mindig nagyon szerettem. Még azt sem bántam, hogy az eső miatt be kellett áldoznom a rituális szalonnasütést, mert úgy amúgy nem tudok annyira félni az elhízástól, hogy egy szalonasütő-alkalmat kihagyjak.

A Kill Bill első részét is megnéztük, nekem még mindig hatalmas élmény, egyre jobban tudom értékelni Tarantino olyan dilijeit, mint Michael Parks vagy Sonny Chiba, és Uma Thurmannek még mindig imádom ezt az alakítását.

Az eső, mint említettem, elég megbízhatóan szakadt, de valahogy nem bántam. Van valami nagyon megnyugtató abban, hogy az ember üldögél a házban, az ablakon kinézve fák meg mindenféle zöld, bent egy vörös perzsamacska kolbászolgat erre-arra, az ablakon meg jön be a friss levegő. Nincs lelkiismeret-furdalásom, hogy miért nem megyek ki a levegőre, hiszen egyrészt bent is levegőn vagyok az otthoni atmoszférához képest, másrészt meg ki várja el, hogy esőben mászkáljak? Hazafelé, az autópályán persze nem volt ilyen felhőtlenül vicces és megnyugtató, amikor a szélvédőt amúgy is átláthatatlanná varázsoló zuhé egyszer csak átváltott hardcore jégesőbe — életemben először vettem hasznát a leállósávnak. Aztán, amikor valamit már láttam, elgurultam az egy kilométerre levő pihenőhöz. Ettől függetlenül elég jó hangulatban gurigáztunk hazafelé, de mire megérkeztünk, úgy voltam vele, hogy egy darabig most ne várja senki se, hogy gázpedálra tegyem a lábam.

A nyelvvizsgámból a szóbeli rész már megvan, összesítésben 74%-ra szerepeltem, amit elég fahéj módon élek meg. Az írásbelire úgy várhatóan még egy hetet kell várnom, de annyira nem izgulok: pontosabban csak egyvalami miatt izgulok, és az a teszt. Ha azon meglesz a minimum, akkor a többi majdenm biztosan lett olyan jó, hogy szépen kényelmesen átvigyem a lécet; egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy jelentős problémáim legyenek a fordítással vagy az irányított fogalmazással. A fordítás például sehol sem volt ahhoz képest, amikor a Johnny Mnemonic-ot, fordítottam, nem kellett utánanézni, hogy mik azok a Fuller-kupolák, meg nem kellett szlenget kitalálnom hozzá.

Menet közben egy fotósorozatot is összerántottunk Kathyvel, Kathy koncepciója alapján, amit aztán próbáltam technikailag összeszenvedni. Azt hiszem, sikerült, és még inkább átéltem, micsoda egy szemfényvesztés ez a fotózás. A stúdióban akkora kupi volt, mint eddig még soha, egy harminc centi széles hungarocell kapun keresztül fényképeztem, lábakon álló háttér előtt, a képeken mégsem látszik semmi, csak az üres tér meg a fények. Azt hiszem, ennyire komplex fényhatásokkal még sosem dolgoztam, és végül is, ha sok kísérletezés után is, de sikerült megvalósítani, amit elképzeltem. Azért még lennének kiegészítő ötleteim.

Édesanyám mostanában ECDL-lel szórakozik, ami elég vicces dolog. Édesanyám, hogyismondjam, elég intuitíven kezeli a számítógépet, az ECDL pedig — ezért is vagyok meglehetős ECDL-fan — a tudatos és határozott számítógép-használatról szól. Múlt előtti héten voltam nála gyakorlatozni. Nem túl nehezek a feladatok, épp csak a mellébeszélés meg a kábéra tapogatózás nem megy. Igyekeztem átsugározni belé némi szemléletet; nem tudom, mennyire sikerült, de az Excelje majdnem teljesen hibátlan lesz, így károkat talán nem okoztam.

A munkahelyemen végre van egy olyan feladatom, ahol ismét kiélhetem a kreatív vitakészségemet. Mi több, figyelembe is veszik a véleményemet, tehát nem arról van szó, hogy elolvasok több száz oldalt azért, hogy aztán csendesen asszisztáljak a tapasztaltabb kollégák rutinmunkájához, hanem tényleg sikerül előbbre vinnem a dolgokat, tényleg van hatása annak, amit csinálok, és tényleg elfogadnak kompetens résztvevőnek. Ami még nekem is nehezemre esik olykor; médiaügyekkel kell foglalkoznom, és néha egészen meglep, hogy milyen dolgokat is sikerül átlátnom viszonylag rövid idő alatt, pedig hát elég sokat dolgoztam a médiával. Asszem, a Nyúznál létrehozott kis műhely tényleg nem volt egy rossz kezdeményezés: a mostani barátaim közül nem egy van, akin konkrétan látom ezeknek az éveknek a nyomait. Nekem konkrétan ez nyitotta meg az utat a Vöröstündér nevével fémjelzett karrierszakaszom felé, ami nélkül viszont a leghaloványabb esélyem se lett volna, hogy ott dolgozzak, ahol most. Úgyhogy asszem, nem volt olyan nagyon rossz ötlet elkezdeni webmesterkedni Andrej mellett.

Aki amúgy köszöni szépen, még mindig remekül funkcionál HTML-guruként, a minap kértem a segítségét, mert eljutottam a trükközésnek arra a fokára, ahonnan számomra nem volt tovább. Már olyan mélyre kellett volna tapicskolni a forráskóddal való visszaélésbe, amit önerőből sose tudtam volna megvalósítani. Lehet, hogy durván hangzik, de már komolyan ott tartottam, hogy táblázattal fogok megoldani egy problémát, amikor inkább írtam Andrejnek. Belekukkantott a forráskódba, írt két sort, kétezer sornyi elméleti eszmefuttatással belevésve a fejembe a miérteket és a hogyanokat, és voila, megint ott tartok, hogy azt látom, amit látni szeretnék.

Azért titokban még mindig arról álmodom, hogy lesz majd időszak, amikor nem szögekkel és szakócákkal kell egy normális weboldalt összerakni, de asszem, ez a hajó már elment. Webkettőnulla van, a tartalom és a forma olyannyira elszakadt egymástól, hogy a formát egy csomóan már nem is látják, a szöveg-alapú tartalom meg lassan, de biztosan szorul vissza az újabb technológiák rovására, és a kompatibilitás egyre kevésbé minősül érvnek.

Álmos vagyok, de mintha ezt már írtam volna, valamikor a kávészünet végén, amikor elkezdtem írni ezt a pótlólagos bejegyzést.

« Későbbi bejegyzések | | |