Azt hiszem, hogy ha valaki megkérdezné, hogy milyen ételeket szoktam főzni, akkor vitathatalanul a világkonyha volna a helyes válasz. Az egyik első nemzeti konyha, amit elkezdtem tudatosan megpróbálni beépíteni a mindennapi ételeink közé, az az indiai volt.  Doktor Úr rendes erdélyi-magyaros konyhán nevelkedett, sok csomborral és köménnyel, jómagam pedig pirospaprikás sertéspörköltön, úgyhogy volt hova szélesíteni a látókörünket.

Még bőven a belvárosban éltünk, amikor nyílt a szomszéd utcában egy indiai étterem. Egy augusztusi napon sikerült rábeszélnem akkor még nem túl kísérletező kedvű vőlegényem, hogy na ugyan tegyünk már vele egy próbát.  Klasszikusokkal kezdtük az ismerkedést: vajas csirkével és vöröslencsével. Instant szerelem volt mindkettőnknek. Volt a közelben egy arab élelmiszer üzlet, úgyhogy nagyon hamar mentem is mindenféle masalákat összevenni. Ennek megfelelően Maunika Gowardhan könyve az egyike az első szakácskönyveimnek.  Személyes véleményem szerint a könyv gyönyörű: minőségi papír, szép fotók és nagyon könnyen olvasható betűtípus. Ami pláne érdekessé teszi, hogy a receptek felosztása nem a klasszikus előétel-leves-főétel rendszerezést követi, hanem az alapján kerültek rendszerezésre, hogy éppen mennyire érünk rá főzőcskézni.

Picit nehéz helyzetben voltam, mert elég sok receptet próbáltam már a könyvből, és  a minimalista húsfogyasztási hajlamunk tovább csökkentette a lehetőségeket de azért sikerült főznöm újdonságokat. Oly annyira sikerült, hogy rögtön jópár receptet megfőztem az elmúlt pár hétben.

Elsőnek a Masala Omelettes receptre esett a választás. Ha még nem lenne egyértelmű a korábbi választásaim alapján, akkor itt kell, hogy bevalljam, hogy napokig el tudnék lenni, csak reggelire szánt ételeken. Ez egy tisztességesen megfűszerezett omlett, klasszikus indiai ízekkel. Paradicsom, hagyma, fűszerek, jó eséllyel mindig vannak otthon. Kiváló alternatívája lehet a szombat reggeli tojásrántottának. Mi megtartjuk, mert ízletes.

Másodiknak a Baingan ka Bharta recept jött, ami egy paradicsomos, fűszeres padlizsán étel. Ez a kaja Zöldi barátnőm kedvence, akinek már megvan a jól bevált receptje a házi reprodukáláshoz. Itt alapvetően a könyvből indultam, de hamar rá keleltt jönnöm, hogy az általam ismert verzióhoz képest ez jelentősen, mondhatni szokatlanul alulfűszerezett. Szóval kicsit megtoldottam a Zöldi verzió fűszereivel, ami a kedves paradicsomos padlizsánt indiai paradicsomos padlizsán szintjére emelte. Ha itt nem lettek volna insider infóim, akkor bizony nagy csalódás lett volna az étel. Mellé a recept végén található kiegészítő részből készítettem naan kenyeret.  Frissen finom volt, de a másnapra megmaradt darabka már nehezen csúszott. Ez így azért inkább csak egy gyenge közepes, nem csinálnám meg újra.

A harmadik recept viszont egy falat megkóstolása után feledtette a pár nappal korábbi padlizsános nem túl remekbeszabott receptet.  Punjabi Chole: csicsieriborsó gyömbérrel, gránátalmával és fekete teával.  Hogy mivel? Fekete teával. Amennyire vadul hangzanak az összetevők, ez a recept a mi ízlésünknek annyira telitalálat. A Fekete tea ad neki némi füstösséget és színt, a gránátalmától picit savanykás. Zseniális, nagyon szerettük, kerek volt, nem lógott ki belőle semmi fűszer és az irodában is bezsebeltem pár elismerő pillantást mikor elmeséltem , hogy mi az aznapi ebédem.  Ezt a curryt én rízzsel kínáltam. Aminek az elkészítéséhez a receptet a könyvből vettem.  Főtt rízsről beszélünk, semmi flancolás. Valahogy nekem a rízs nem az erősségem, ahány bombabiztos elkészítési módot kirpóbáltam eddig, valahogy sosem ment a dolog. Már a rízsfőző beszerzésén is gondolkodtam, de csak végső soron halmoznék fel egy egyfunkcós eszközt. Minden esetre stopperrel mért főzési idővel ez a recept egy egész jó rízst eremédnyezett. Szóval win-win a kaja.

Összességében én még midnig szeretem ezt a könyvet, igényes kötet,  jó alap az indiai konyhához, sok magyarázattal és nem érzem azt, hogy az európai ízléshez le van butítva.

 Az Egyesült Államok gasztronómiájának neki ugrani és könyvet írni róla nem tűnik egy bonyolult dolognak. Egy-két hamburger verzió, sütőtököspite, talán egy pulykasült és pár dobozos torta mix tunning verzió. Aki ezt képzeli maga elé az amerikai gasztronómia kifejezésre asszociálva az nagyon meglepődhet amikor kezébe kerül Sheila Lukins USA Cookbook című könyve, amit Try kollekciójából kaptam tesztelésre. A könyv több, mint 600 oldal és 1987-ben adták ki először, amikor még nem volt divat 3 egész oldalas fényképet mellékelni egy nyúlfarknyi recepthez.

Az én viszonyom az Egyesült Államokkal egészen furcsán fejlődött. Fiatal, fogékony koromban volt szerencsém először kint járni, amikor ugyan a méretei már lenyűgöztek, de olyan túl sok vonzó dolgot nem találtam benne. Szép magas épületek, sok-sok ember, nagyon olcsó ruházati termékek, de amúgy semmi egetrengető. Semmi olyasmi, amit egy internet mellett már hollywoodi filmeken szociálódott tinédzser esetleg feltételezhet. Elraktároztam magamban, hogy jó kis nyaralás volt, biztos sok érdekesség van még, de nem törtem magam mindenképpen, hogy visszamenjek.

Mindig is úgytartottam, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyeken találhat barátokra. 2013-ban kezdtünk tangózni Doktor Úrral, egyfajta kapcsolatépítő jelleggel, mert egyátalán nem tudtunk (najó, tudtam) táncolni. Jártunk,abbahagytuk, újrakeztük. Az egyik újrakezdésnél botlottuk bele egy olyan csoportba, ahol 3 pár (értsd tényleges pár) járt az órákra. Órák végén ment a small talk, semmi érdekfeszítő. A mai napig nem tudom visszaidézni, hogy hogyan jutottunk el egy vacsora meghívásig. Try és Nicoline meghívták a táncostársak egy részét egy vacsorára, azzal a felkiáltással, hogy  Try majd megmutatja nekünk az amerikai konyha szépségeit. Ez talán 2014 őszént volt. Nem emlékszem már a menüre, de biztos meatloaf volt :) .  Innentől datálódik Try és Nicoline az életünkben és válltak szépen lassan, sok vacsora közben a legszűkebb körünk tagjaivá.

A zöldfülű élményeim óta megváltozott a véleményem az Államokról. A második látogatásom, akkor már Doktor Úrral a lehető legtökéletesebben sikerült. Más terület mint először, plusz 8 év tapasztalat a világban. Addigra azt gondolom, hogy lett egy sokkal fejlettebb személyiségem amibe Amerikai tulajdonképpen illeszkedik. És ami a gasztronómiáját illeti: minden alkalommal le vagyok nyűgözve. A kultúrák olyan tökéletes keveredése, az ételek felfoghatatlan sokszínűsége jelenik meg,hogy tátva marad a szám. Fogták az egyes nemzetek az ételeiket, csavartak rajtuk egyet, megtartották a legjobb komponenseiket és végtelenül>>amerikaivá<< tették őket. Legfrisseb élményem a Hawaii-nrendkívül elterjedt Spam mushubi nevezetű étel, ami tökéletes példa a fent leírtakra. A tények: Hawaiin nagyszámú ázsai, azon belül is japán és filippinó közösség él valamint Amerikában elterjedtek a készételek. Bumm! Fogták a Spamneveztű löncshúskonzervet, a szushi rízst és norilapokat és csináltak belőle egy szendvicset. A Spam musubit, ami tulajdonképpen egy egészben hagyott, Spammal töltött rizs tekercs, norival borítva. Tenyérnyi méretű és harapod. Néha még van rá Sriracha majonéz is.

És akkor ezekután mint kezdjek egy olyan szakácskönnyvel, amiben csak a tartalomjegyzék 23 oldal? Hogy teszteljem le 3 recepten keresztül? Hetekig csak kerülgettem és lapozgattam céltalanul. Majd jöttek az őszi hosszú hétvégék és akkor elkapott az ihlet: az egyik hosszú hétvége minden napjára készítek belőle egy reggelit. A négy választásom a Classic Denver omlett, a Cobb salad Club szendvics, a Southwestern sunrise fantázianevű tojás étel és az Apple puff pancake voltak. Egytől-egyig kifogástalan volt mindegyik. A receptek érthetően voltak megírva, ízletesek lettek az elkészült ételek és minden recepthez volt egy kis bevezető is. Ezenkívül rengeteg >>gasztrocivilizációs<< írás van a könyvben, ami elmagyarázza az ételek eredetét vagy jelentőségét az amerikaik kultúrában (Hello southern grits!).  Ha a könyv 600 oldalon keresztül ismételgetné a vajas kenyér receptjét ezekért az írásokért akkor is megérné közelebbről megismerni.

Azt hiszem nem lepődünk meg, hogy a könyv Amazonon már a bevásárlókosaramban várakozik rám.

Ez még mind egy lágy augusztusi napon történt. A  poszt megírása is. Csak elfelejtettem, hogy a megosztása lemaradt. Már-már fájdalmas volt most visszaolvasni ezt a bejegyzsét a budapesti esőfelhő alól. Mostanra már Try is megénekelte a történetet egyébként. De maradjunk most az én nézőpontomnál, és egy picit tegyünk úgy, hogy még csak szeptember legeleje van.

Try és Nicoline már úton volt vacsorára és én nem készültem desszerttel.  A májusi chicagoi utamon szerzett tapasztalataimat készültem megosztani és Chicago stílusú deep-dish pizzával vártam őket. Azok az ismerőseim, akiknek volt már szerencséjük (?) Chicago Deep dish pizzát kóstolni jellemzően a fejüket verik a falba miatta. Úgy gondoldom, hogy azért, mert ha a nápolyi stílusú vékony pizzát várjuk, akkor csúfos pofára esés a vége egy ilyen kalandnak. A Deep dish pizza inkább hasonlít egy pitéhez vagy quichhez, ami gyakorlatilag pizza ízű. Hiszen ez egy pizza. Csak más. Nekem nagyon bejött, amit a Gino’s East kajáldában ettem,   Nicoline megengedte, hogy kísérletezzek rajtuk, így let pizza parti a közös vacsorából. Ebben a settingben közvetlenül a tésztára kerül a sajt majd én verziómban jött rá a gomba, paprika, paprika kolbász és a tetjére kiskerti paradicsomokból főzött fűszeres paradicsomszósz.  50 perc a sütőben és lehet tolatni befelé.

A rétes ötlet teljesen spontán alakult. Emlékeztem rá, hogy láttam egy receptet az augusztusi tesztkönyvben és teljesen véletlenül minden volt hozzá otthon és. Én alapból igyekszem minnél jobban, a legegyszerűbb alkotó elemekből főzni. Kivételt képez pár dolog, például a jó minőségű pesto és a réteslap. Így esett hogy a pizzát almás rétessel öblítettük le. És egy kiváló olasz borral, amit Try hozott egyenesen az olasz óhazából. Azért nem fogok recept alapján a jövőben rétest sütni, de jó gondolatébresztő volt naracslével főzött almát tenni a lapok közé. Picit előrevetítette az ősz közeledtét azon a késő augusztusi estén.

Amúgy sikerült az eredetileg harmadiknak tervezett receptet is elkészíteni  jolly joker negyediknek. Friss hal és sok esetben olyan alapanyagok kellenek hozzá, amik lehet hogy valamlelyik hátsó kamrapolcon elbújtak egy ideje.  Illetve paradicsom és fokhagyma. De ha éppen olasz szakácskönyvet tesztel az ember, akkor ezek valószínűleg szintén akadnak othton. Gyors, könnyű étel, nagyon szerettük. Felkerül a listámra, úgyis nagyon igyekszünk heti egyszer halnapot tartani.

Összességében ezt a könyvet sokkal jobban a szívembe zártam mint Jamie Oliverét. Jamie mintha mindegyik receptnél megpróbálná elhitetni velünk, hogy ez most a spanyol viasz. Ahogy Try is látta, igyekszik egyszerű lenni, de valahogy inkább kusza. Számomra ez a könyv sokkal egyszerűbb, letisztultabb, nem próbálja többnek mutatni magát, mint ami. A könyv egyébként egy BBC műsor alapján készült, azt is meg fogom próbálni megkeresni, szívesen nézném is, nem csak főzném ezeket a recepteket.

Az egész eddigi tesztelések közül megvan a kedvencem! Mostanában felhalmozott alapanyagok kipucolásán dolgozom és találtam egy adag polentát a szekrény mélyén. Természetesen egy olasz szakácskönyvben kell, hogy legyen hozzá valami recept. Tulajdonképpen alig győztem válogatni. A végére egy igazi alapreceptre esett a választásom: jófajta olaszos húsos ragu és parmezános polenta. Láttam szép szarvasmarhát a hentesnél, gondoltam kedveskedem vele Doktor Úrnak.

Annyit változtattam a recepten, hogy a már bevált, sütőben befejezős módszeremmel készítettem a húst. Az így nem igényelt túl nagy odafigyelést, álldogálást a meleg konyhában és szuper puhára főtt. Tetszett a fűszerezése, én eddig az olaszos ételekbe nem tettem borókabogyót. De majd ez után! A polenta egyszerű volt, a parmezán nem ront el semmit és a pozitív tapasztalat miatt új fejezet nyílt számomra a köretek között. Van még a könyvben egy polentás gnocci recept, azt még tuti kipróbálom egy nyugodtabb hétvégén.

Mostanában amúgy történnek érdekes dolgok az ízlésemben: egyre kevésbé bírom megenni a húst. Kezdődött a csirkével, aminek csirke szaga van és az állaga is rettenetes. Ez az állapot már egyensúlyba került, a környezetem megszokta, ment is az élet tovább. Viszont az utóbbi pár hónapban először a pulyka, majd hamarosan a sertés hús is becsatlakozott a kellemetlen szagú ételek közé. És most azt hiszem már a marha is nagyon közelít ehhez: a kiváló olasz raguból a (direkt) nagy darabokra vágott fűszeres, nagyon finom répákat ettem ki elsősorban. Ha csak elém rakják a húsos ételt és nem nekem kell megfőznöm, akkor megeszem, de már nem az az első választásom egy étlapról.  Nem tudom, hogy ez az egész hova vezet, de lehet szeptemberre, októberre két zöldség alapú könyvet kellene javasolnom Trynak.

Na, a mai kajámról eszembe jutott az egyik legfinomabb hamburger, amit életemben ettem. Ez a hamburger a következőket tartalmazta: húspogácsa, saláta, majonéz, ananász, kókusz. Nagyon szerettem. Aztán megszűnt az üzlet. Na meg el is költöztem abból a városból. Egyébként a hamburger – ami bizonyára nem hat túl bizalomgerjesztően, pedig nagyon finom! – Safari névre hallgatott.

Amúgy a mai menüm tartalmaz egy Safari hamburgerre hajazó salátát (ananász, majonéz, jégsaláta), innen az asszociáció :).

És… ÉS… A tonhal nyert!!!