Vissza a gyermekkorba

Trychydts | | | 2011., szeptember 09., 10:14 | | | Kategóriák:

Ó, a régi szép idők, amikor úgy mentem írásbelire, hogy tudtam, jó eséllyel lövésem sem lesz a dologról! Csak bámultam a fura képleteket, próbáltam az otthon tanultakat valahogy összeilleszteni, de aztán mégsem ment sehogy sem; egyszerűen nem akart összeállni a fejemben még az általános kémia se; aztán, amikor nagy nehezen elvergődtem a fizikai kémiáig, kezdődött minden elölről. A vizsgáról kijövet zavartan vigyorogtunk egymásra Acóval, vettem egy kólát az automatából és próbáltam felejteni.

A bölcsészkaron ott ez nem volt — ott még a legrémesebb tárgyakból is úgy mentem be, hogy valamit azért tudtam; ha nem is egy ötösben, de egy hármasban azért mindig bízvást reménykedhettem. Még a nyelvfilozófia, ez az absztrakt terekben mozgó, elérhetetlenül kecses diszciplína volt az, ami visszahozta ezt az érzést, de azért elsőre átmentem abból is.

Az új melóhelyen viszont minden évben van vizsga; akármennyire is öt éve ott dolgozó ügynök vagy, akkor is bizonyítanod kell, hogy minden adatot ki tudsz hackelni a rendszerből. Ha nem tudsz, mehetsz refreshment tréningre — esetemben ez azért vicces, mert a basic training anyagát sem vettük még át száz százalékban, de mindegy. Most először volt részem ebben a megpróbáltatásban; meg kell mondjam, egy perc alatt visszatért a fiatalságom. Pontban kettőkor bekapcsolják a fehérzaj-generátorokat, elárasztják a termet felügyelőkkel, minden aktiválják a titkos kémprogramokat, kihúzzák a telefonokat, leárnyékolják a mobilkommunikációt, a céget lekapcsolják az internetről, mindezt a teszt tisztasága érdekében. Aztán hajrá.

Nyilván vannak egyszerűbb feladatok, mint amikor a MNCSAED332 parancs segítségével kell kikeresnem egy referenciaszámot, aminek a segítségével el tudok érni egy kódolt üzenetet, aminek a hatszáznegyvenkettedik, 000000000234234ASDA jelű sorában megtalálom azt a számot, amire rákeresve az egyik mellék-adatbázisban megtudom, hogy akkor melyik táblából kell kinéznem azt az azonosítót, ami tulajdonképpen kell ahhoz, hogy loaklizáljam, melyik adatbázisban kell lefuttatnom egy közepesen komplex keresést. Ez nyilván része az ember napi rutinjának, ha meg nem, akkor percek alatt megtalálom a választ a tréninganyagban, amit azért lehet használni (potom négyezer oldalas, fekete alapon bordó betűkkel nyomtatott, papír alapú kézikönyv).

Vannak azonban olyan problémák is, amelyek abszolút nem részei a napi rutinomnak, így kb. lövésem sincs, merre kellene egyáltalán keresgélnem. Vagy aminek csak a szélén kapirgálok, a Harcosok klubjából oly jól ismert, „nyomj meg egy gombot — húzz meg egy kart — halj meg hülyén” algoritmus mentén; kábé sejtem, milyen gigantikus folyamatok zajlanak az Agy belsejében, amikor én bizonyos gombokat nyomogatok az interfészen, de munkámat kb. egy jobban idomított postagalamb is el tudná végezni. Ezek után kellene belső rendszerutasításokat elemeznem, és kimenő üzeneteket fejben transzponálnom. Néha kísértetiesen hasonlóan érzem magam, mint amikor Dr. Zboray barátságos mosollyal elém tolt egy ceruzát, hogy nosza, rajzoljak egy mucinózus mirigyet. Néha meg az az érzés jön vissza, mint amikor az egójában sértett matematika professzor négyszeres integrálásokkal szórakoztatott a dékánhelyettesi utasításra megrendezett, egyszemélyes pótvizsgán.

Próbálok némi vigaszt meríteni abból, hogy végül is a hozzám képest már vén, rafinált rókának számító Blade is mindenféle szitkokat mormol a cigarettája mögül, a mellettem ülő HUMA17 is a zavart kacagását használja — a megkönnyebbült sóhaj meg abszolút szinkronban száll fel a teremből, amikor kiderül, hogy kapunk még 15 percet.

Ennek ellenére, amikor beadjuk a papírokat, zavart vigyorral méregetjük egymást a velem együtt kezdett Lys-zel. Elmegyek, veszek egy kólát az automatából, és próbálok felejteni.

Búcsúchili, vegacsinta

Trychydts | | | 2011., augusztus 27., 10:21 | | | Kategóriák:

Most először főztem a csapatomnak.

Mollyt előléptették, úgyhogy a jövőben rá kell majd szoknunk, hogy egyedül oldjuk meg a problémánkat, neki meg új munkája lesz majd. Mivel nekem az akklimatizációmat elég jelentősen megkönnyítette, hogy mindig volt a környéken valaki, aki két csuklómozdulattal minden problémát meg tudott oldani és a fejében tárolta az összes, a napi munkához szükséges adatbázist, gondoltam, a kincstári búcsúvacsorán túl én is villantok valamit. Mivel Molly vegetariánus, ill. vegán tagja is van a csapatnak, ezért egy zöldségchili mellett döntöttem — ez egyben egy lehetőséget teremtett arra is, hogy valamit felvillantsak a tradicionális amerikai konyha szépségeiből a többieknek is.

Sokan hajlamosak az amerikai konyha kapcsán a pizza-hamburger-chips szentháromságra asszociálni, pedig, ha csak azt gondoljuk végig, mi mindent zabálnak a szemünk láttára a filmekben, már akkor érezhető, hogy itt azért többről van szó. Az amerikaiak, ha egyszer elszánják magukat, nagyon is szofisztikáltan főznek — ráadásul a gasztrokulturális keveredésre is elég jók voltak az adottságok. Így a steaken, a fasírton és az amerikai palacsintán túl is van fahéjas-olajbogyós fasírt, ezerféleképpen töltött sült csirke, mindenféle locsolólékben sütött sült hús, zelleres almaleves, málnás csirke, legalább hatszázféle húsos pite és rengeteg, legalább hat-nyolc féle zöldségből készült vega kaja. Ez utóbbi csoportba tartozik a teljesen húsmentes, zöldséges chili is, amit a legnagyobb fazekamban főztem meg. Úgyhogy reggel irány a piac, utána három órás főzőcske, maratoni tök-, répa-, hagyma-, cukkini-, krumpli-, és paprikakockázással indítva — ezek után már csak a konzervdoboz- és zöldséghulladék-hegyek eltávolítása és némi logisztikai egyenlet megoldása volt hátra, hogy leparkolhassam a két hatalmas tálat a közös kajálda egy napsütötte ablakában.

Sejtettem, hogy olyan nagyon nem tudok mellélőni; egyszer már a szerepjátékos társaságot is megetettem ilyennel, és ijesztő sebességgel tűnt egy nagy fazéknyi, kisebb fahordónyi rizzsel kísért cucc. A melóhelyen ugyan egy kicsit nyafogósabb népek dolgoznak, de azért végül mindenki benyomott egy vacsorányit belőle. Bee azon siránkozott, hogy ő nem szereti a csípőset, Hombre a babot kevesellte — a többieknek vagy nagyon ízlett, vagy csak túl udvariasak voltak a kritikák megfogalmazásához. Mindenesetre a betegszabin nevű Blade-nek épp egy adag maradt, tehát elmondhatjuk, hogy kábé a terv szerint fogyasztottunk. A főfogás után még Jackson rántott elő a zsebéből egy kisebb kupac vegacsintát — ugyan elszántan próbált minket rávenni, hogy nevezzük „palacsintának” a tej és tojás nélkül készült cuccot, de mindenki elég masszívan ellenállt. Hombre magának a cuccnak is — szerintem ez hiba volt, mert elég finom volt és tényleg klasszul helytállt a desszert szerepkörben.

Biztos fogok máskor is főzni ezt-azt. Sosem árt új híveket toborozni az amerikai konyhának és a közös vacsorázás szofisztikált és rengeteg érdekes kalandot tartogató művészetének. Ah.

Nightshifter

Trychydts | | | 2011., augusztus 09., 2:35 | | | Kategóriák:

Előre vacogtak a fogaim az éjszakai műszaktól, de egyre jobban bírom, pedig már az első nap sem bírtam rosszul. Ezt a bejegyzést még simán megírom, még, holnap pedig simán felkelek reggel nyolckor, hogy éket reszeljek Burkhardthoz. (Zárójeles megjegyzés: baromi dögös dolog ám egy több évtizedes, lejárt technikát hajtani, még ha ez veszett sok fáradsággal és szívással is jár. Ékből konkrétan az ötödiket fogyasztom, de most már azt hiszem, tényleg sikerült elcsípnem a dolog lényegét.) Ma, amikor háromnegyed tizenegykor leléptem a központból, nem voltam fáradtabb, álmosabb vagy nyomottabb, mint egy normál munkanap után — igaz, most persze a beilleszkedési sokk és a hét munkanap múlva most már elkerülhetetlenül bekövetkező melegváltás miatti para is simán megnöveli az adrenalinszintemet. Ingyen kapom a kávét, kedvezményesen a kólát, a véremben a koffeinszint tehát stabilan a megengedett egészségügyi határérték százezerszerese van; nyilván ez is hozzájárul valamicskét a fene nagy esti dinamizmushoz.

A team bringás szekciójához tartozom, így munka után nem céges limuzinnal gurulok haza, mint a többség teszi. Előveszem a lámpáimat, rákattintom az utcán parkoló járgányra (a céges bringatároló bunker egy vicc, szerintem télen lesz élvezhető), aztán megindulok hazafelé az egyik kedvenc hidam árnyékában. Éti csigákat kerülgetek, akik így éjjel meglepően nagy számban kúszogatnak át előttem; néha eszembe jut, vajon honnan jöhetnek, mivel a hátuk mögött egy kétszer két sávos út van. A meló utáni mozgás ugyanolyan jól esik, mint hivatalnok koromban, ugyanakkor a forgalom ilyenkor több, mint baráti — a legtöbb kereszteződésben lazán kanyarodok, ahogy akarok, az úton is simán elférünk azzal a néhány autóssal, aki ilyenkor megy a dolgára.

Egyedül az itthoni vacsora az, ami valamelyest hiányzik. A vacsora nekem gyerekkorom óta valami bensőséges és otthoni dolog, aminek a hangulatához nekem még mindig hozzátartozik a helyem fölött időnként bekapcsoló kazán és az ősrégi, türkiszzöld motor emléke is. Ehhez képest most vacsoraszünetem van ebédszünet helyett, jellemzően abszolút munkahelyi hangulatban telik, az ebéd és környéke pedig a barátaimmal és a családommal való szocializációra való alkalom. Az viszont egy abszolút mesebeli és varázslatos dolog, hogy a reggeleimmel és a délelőttjeimmel azt kezdek, amit akarok.

Még a fitneszbérletemet kéne felavatnom valamikor.

| | |