2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 238,39 km
Futás: 273,35 km

Elég sok minden történt velem tavaly október óta, de ennyire, mint vasárnap, még nem sikerült kinyuvasztani magam — és ebben az első, szülinapi félmaratonom is benne van. Ugyanakkor nagyon boldog is vagyok, elképesztően jól sikerült a második nap az új longboardommal.

Pár hete egyszer már elértem Csepelt, de nagyon felfedezni már nem volt módom — gondoltam, kipróbálom, az új deszkám mennyivel lesz hatékonyabb. Frankón bevált: négy és egy negyedórát töltöttem a deszkán, de megjártam Csepel Belvárost és Kertvárost. Ismét a soroksári úti OBI mögül indultam, a végtelen hosszú bicikliúton keresztül mentem be Csepelre, csak most nem fordultam be rögtön a Gubacsi híd felé, hanem mentem tovább.

Sok évvel ezelőtt, amikor egy lány után epekedtem — teljesen reménytelenül, bár volt, aki szerint csak kezdeményeznem kellett volna –, elég sűrűn megfordultam Csepelen, és már akkor is imádtam az atmoszférát. A házgyári lakótelepek iránt gyerekkorom óta van bennem valami különös vonzódás — hiába tudom tapasztalatból is, hogy ezekben lakni sem fenékig tejfel, még ma is érzem azt a különleges, mágikus hangulatot, ami mindig elfogott, amikor nagyapámat látogatva beléptünk a gyorsliftbe, majd kilépve a folyosóra megcsapta az orromat a linóleum illata.

Az aszfalt a főútvonalak mentén eléggé adta magát, de aztán, amikor visszafordultam és begurultam a kis mellékutcákba, már sokkal vegyesebb lett a kép — ismét nagyon jól jött a longboard stabilitása és irányíthatósága. Kicsit el is tévedtem a házak között, szerencsére a Víztorony segített újraorientálnom magam, aztán a Kertvároson keresztül indultam kifelé, a Gubacsi híd irányába. Ahol rögtön megtanultam: ez nem az a híd, ahol mindegy, hogy a jobb vagy a bal oldalán kel át az ember: a jobb oldala szelvényekben van beaszfaltozva, max gyalog lehet rajta átkelni, szemben a bal oldallal, ahol a bicikliút van. Szerencsére van egy rész, ahol lépcsőn le lehet menni a híd alá és fel lehet jönni a másik oldalon.

Amikor kikanyarodtam a Soroksári útra, már éreztem, hogy fáradt vagyok — pedig innen még el kellett jutnom a Lágymányosi hídig, onnan pedig a budai oldalon terveztem hazamenni. Azért persze nekivágtam, nyilván nem volt opció, hogy tömegközlekedéssel húzzam ki magam a sportolás alól. Innentől kezdve viszont nagyon jól jött minden, amit a technikáról tanultam: muszáj volt rendszeresen váltogatnom a lábaimat, hogy bírjam a terhelést és igyekeztem minél energiatakarékosabban hajtani magam. Szerencsére a terep sokszor mellettem állt: a Soroksári út ezen szakaszán gyönyörű széles járda van, egészen minimális gyalogosforgalommal, ráadásul pont arra lejt, ami nekem most nagyon jól jött.

Ami nem jött jól, az a tökéletes ék formájú kavics, ami pont passzolt a kerekem alá — szerencsére tudom, hogy kell állni akkor, amikor az ember fáradt, így csak simán leugrottam a deszkáról — pár hónapja még simán kiharaptam volna egy darabot az aszfaltból.

Az átkelés a Lágymányosi-hídon még viszonylag simán ment, de amikor az első lökést tettem meg a Petőfi-híd irányába, már tudtam, hogy ez most már végképp nem lesz sima menet. Kb. mindenem fájt, és a Szabadság-hídig a terep sehogy sem ideális; emelkedik is, az ELTE kampusza előtt járókő van, a Műegyetem előtti szakaszon meg tízcentis, a járdára merőleges repedések. Onnantól kezdve viszont viszonylag sokat lehet spórolni az energiával, és én is elkezdtem ráérezni, hogyan lehet folyamatosan haladni viszonylag kevés lábmunkával — ezen a pár kilométeren száz százalék, hogy rengeteget fejlődött a hajtási technikám. A Margit-hídon már alig láttam ki a fejemből, de onnan már tényleg közel volt a haza.

Pont egyszerre értem haza a sétálásból hazatérő Nicoline-nel; kicsit meglepődött, amikor meglátott begurulni a ház elé. 31 kilométer fölött állt meg a számláló; sajnos a feleségem nem nagyon akarta látni a dolog történelmi jelentőségét. Sokkal jobban foglalkoztatta a probléma: vajon normális vagyok-e.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 227,25 km
Futás: 259,54 km

Múlt héten, amikor Nicoline születésnapját ünnepeltük, kifutárkodtam némi tortát Fiatalékhoz. Nem volt valami közel és volt pár enyhén vadkeleti hangulatú szakasz; ugyanakkor furcsán üdítő érzés volt meghatározott küldetésbe menni konkrétan valahová. Célt adott az egésznek, olyan útszakaszokon is végig kellett mennem, amit egyébként passzoltam volna. Mintegy mellesleg felfedeztem, hogy a Rákos patak mentén fut egy igen kényelmes bicikliút; a cél érdekében múlt héten ott kellett hagynom, de már amúgy is sötétedett — ma reggel úgy döntöttem, megnézem, mi van a végén. Rákosfalváig vitt az út, de hazafelé még nem volt kedvem elindulni, ezért tettem egy hurkot Felsőrákos családi házai között is. Jó kis felfedező kör volt, visszafelé megnéztem magamnak, milyen a Kerepesi út az Örs és a Pillangó utca között (remekül deszkázható), sütött a Nap, és az izotóniás porom is remekül bevált.

A deszkám amúgy új volt. Most már tudom, hogy milyen kihívásokat tartogat Budapest (és valószínűleg a legtöbb vidéki város), tudom, hogy milyen útviszonyok mögött mi a legjobb taktika, és most már tudom, milyen pózban esem a lehető legkevesebbet — és minden abba az irányba mutat, hogy alapvetően sokat kell tolnom magam. Erre az eddig használt trükkdeszka-lap nagyon nincs optimalizálva — stabilabb ugyan, ha hajtok, de túlságosan széles, nem tudom nagyon hatékonyan a talapmmal koordinálni a mozgást. Kicsit nézegettem, kutatgattam, milyen lap lenne nekem a legmegfelelőbb, próbáltam kitalálni azt is, mi illene a legjobban a skogginhoz — így jutottam egy a Ram Luxat edition lapjához, amit ráadásul elég jó kis kedvezménnyel sikerült beszereznem.

Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom a pénzköltés miatt; ezt azzal igyekeztem elhessegetni, hogy ha már egy átlag héten minimum 13 órát töltök sportolással, akkor nem baj, ha azt viszonylag kényelmesen és biztonságosan csinálom. Cserébe nem vettem meg egy álomlongboardot ennek a lapnak a sokszorásért. Kicsit amiatt is aggódtam, tényleg jó lesz-e; deszkaügyben azért nehéz jó forrásokat találni.

Szerencsére az elmélet ezúttal tökéletesen fedte a gyakorlatot, az első lökés után éreztem, hogy ez nagyon jó lesz nekem. Ez már egy longboard (még ha rövidebb is és keskenyebb is, mint az eddigi skateboard lapom), és tényleg érződik a célhoz kötöttség. HA értenék a longboardozás fizikájához, még érteném is, mi miért történt. Olyan volt, mintha a deszka ráragadt volna a lábamra, stabilan és szilárdan vettem az összes repedést, hajtás közben is nagyon jól tudtam irányítani, állni is kényelmesen tudtam rajta egy biztonságosabb pozícióban. Felgyorsulni nem tudtam annyira, de őszintén szólva, ha választanom kell a sebesség vagy a stabilitás és az irányíthatóság között, akkor tízezerszer inkább az utóbbi.

25 km-t tettem bele az új lapomba, és még több is ment volna, ha nem hiányzott volna Nicoline és ha nem kellett volna bevásárolnom jövő hétre. Lassan kész leszek az első deszkás Velencei tó kerülésemre.

2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 102,33 km
Futás: 207,79 km

Amint megint lesz olyan, hogy a tömegközlekedés nem jelent majd egészségügyi kockázatot, biztos felülök majd a BKV-ra, hogy ne csak a ház előtt tudjak felállni a deszkára. Addig is, ha valahol szeretnék gördeszkázni, már oda is el kell gurulnom. Így jelenleg erősen korlátoz a pillanatnyi erőnlétem, a gyakorlottságom, meg attól is, hogy mennyi időm van.

Csepelen régebben rendszeresen megfordultam, és a kezdetektől fogva kíváncsi voltam, hogy mennyire gördeszkázható terep — csak hát rohadt messze van. Ha itthonról csak a Lágymányosi hídig megyek el, akkor már minimális extra kerülőkkel is megvan a 18 km — egy átlagos gördeszkás edzésen ennyit várok el magamtól. És Csepel oda nincs közel.

Hétvégén azért sikerült beleharapnom a Csepel-sziget csücskébe. A soroksári úti Obi mellett bekanyarodtam és átmentem az egyik átjárón. A szabadkikötőig jutottam a bicikliúton (járda nem is igen van); HÉV-vel ezt a távot rendszerint meg sem éreztem, most meg meglepően messze volt még ezen a viszonylag sima úton is. Nem volt kedvem ugyanarra visszamenni: szerencsére van még egy kijáró a Soroksári út egy külső szakaszára is.

A Soroksári út amúgy nagyon adta magát, szép, széles sima az aszfalt és a hídig majdnem teljesen egyedül voltam rajta. Elég masszívan külvárosi hangulata van, furcsa, magányos érzés volt a volt gyártelepek mellett elgurulni, de menet közben elég sok elágazást kinéztem magamnak, ahol le lehetne fordulni egy kicsit jobban felfedezni a dolgokat — biztos nem most voltam ott utoljára.

A Szabadság-hídon innen oda is, vissza is szemerkélt az eső — szerencsére a Shark kerekeimet pont ilyen körülményekre tervezték. Egyszer sem csúsztam meg egy kicsit sem, a víz inkább csak puhított egy kicsit az útfekvésen. A motoros ruhám is kiválóan illeszkedett ehhez a hűvös-taknyos időhöz, azt viszont kitapasztaltam, hogy amíg pozitívban van a hőmérő, teljesen felesleges a téli betéttel bohóckodnom, anélkül is remekül állja a sarat. Mire hazaértem, 23,4 kilométert gyűjtöttem össze, ami távolsági rekord — cserébe alig álltam a lábamon.

Senki nem mondhatja, hogy nem érdemeltem meg az esti sótablettámat.

2021 kilométerekben
Gördeszkázás: 43,44 km
Futás: 78,58 km

Már nagyon régen nem voltam deszkázni: sötét is van, rossz kedvem is volt, a gördeszkázást pedig élvezni kell. A költözés alatt végképp nem volt ilyesmire sem időm, sem energiám, ennél sokkal egyszerűbb volt felrántani a futócipőt és zene, podcast, vagy audiobook indukálta transzban letolni a két körömet a Margitszigeten (plusz a futás oda-vissza, az már majdnem 14 kilométer).

Persze nem véletlenül vettem annak idején gördeszkát, éreztem, hogy egyre jobban fásulok bele a futásba, egyre kevesebb kedvem van nap nap után gyötörni magam és egyre rosszabbul is ment. Múlt héten aztán még egy különösen idiotisztikus Poirot-t is sikerült kifognom, úgyhogy végképp elment a kedvem az egésztől; úgy éreztem, most már tényleg nincs más választásom, mint rászánnom magam a gördeszkázásra. Az első két reggelen Angyalföldet vettem célba: tavaly egy párszor már voltam itt, és úgy éreztem, van még mit felfedezgetni.

Volt is: véletlenül rábukkantam a Vasúttörténeti parkra; a Béke utcán és a vasúti sínek alatt átgurulva eljutottam Újpest Városközpontig; megnéztem, milyen az Újpest Városkapu metrómegálló környéke, majd a Balzsam- és Kámfor utcán jöttem jó sokáig, csak a Forgács utca környékén mentem vissza a Váci útra. Gyönyörű napsütéses idő volt mindkét nap; sajnos a csuklóvédő-kesztyű kombótól nem lehet nagyon egyszerűen megszabadulni, analóg gép meg nem volt nálam, így nem nagyon tudtam fotózgatni. Nagyon jól esett megint ez a kis felfedezgetés: megint rájöttem, hogy a gördeszka a tökéletes közlekedési eszköz, ha az ember meg akar ismerni egy várost.

Vasárnap már valamerre másfelé mentem volna — gondoltam, átmegyek a Lágymányosi hídon, de most fordítva, mint ahogy szoktam. Azt is tudtam, hogy nem akarok a Duna parton elgurulni a Petőfi hídtól a Lágymányosiig; ott egy irgalmatlanul rázós, kövezett, gyalogos-kerékpárút kombó van, ahol nem valami nagy élvezet gurulni. Inkább átmentem a Ferdinád hídon, és a Szív utcán elindulva, kis mellékutcákon jutottam egy a Blaháig, onnan a Körúton az Üllői útig, ahonnan megint kis utcákról csatlakoztam be a Mester utcáig, ami szépen kényelmesen visz ki a Könyves Kálmán körútra. Budán pedig elég szép kényelmes út van végig a felső rakparton, most, hogy hideg van, a biciklisek és a gyalogosok is megritkultak szépen.

Az új lakás előszobájában sajnos nincs bérelt helye a deszkámnak, és amikor Nicoline meglátta, milyen koszos lett az alja az itt-ott felverődő sártól, rögtön száműzte az erkélyre. Megyek, le is tisztítom egy kis bútorápolóval.

Amióta kijárási korlátozás van, túl szomorú voltam a gördeszkázáshoz. Felkeltem hajnalonként, bepattintottam egy könyvet vagy egy podcasot a fülembe és lenyomtam egy 13 km-es futást, ez egyszerűbb volt. Ezen a gyönyörű hétvégén viszont sikerült végre ismét deszkát kapnom a lábam alá.

Szombaton a rakparton mentem végig az Árpád hídig, átgurultam rajta, és nekiláttam Óbudának. Aznap amúgy ez volt a második túrám a Vörösvári és a Bécsi úton. Kora reggel kocsival mentünk a gyűrűmet bevetetni Tinnyére: sikerült kifogynom, egyre gyakrabban esik le az ujjamról. A Bécsi útról fordultam aztán le, a HÉV-vonal irányába. Hamarsan elképesztően vidékies lett a táj, mintha nem is Budapest belsejében lettem volna — a vékony járda pedig olyan repedezett volt, csak folyamatos hajtással tudtam rajta haladni. Alighanem az egyensúlyérzékem és a technikai fejlődés jele, hogy ez viszonylag könnyen és gyorsan összejött.

Kicsit nehezen találtam meg az irányt a Szentedrei-útig, de onnan már sima volt az út hazáig: még Acquincumról is sikerült egy egész hangulatos képet csinálnom, ezt küldtem haza Nicoline-nek is státuszüzenetként. Nem volt kedvem teljesen ugyanazon az úton hazamenni, ezért az Árpád-híd közepén lekanyarodtam a Margit-szigetre, és azon keresztül értem végig haza. 19,99 km-t mutatott a számláló, ami az addig mért leghosszabb eredményem volt.

Másnap pont a Margitszigeten ünnepeltük Zsu születésnapját, én meg már gördeszkás cuccal mentem. Nem voltak konkrét terveim, de Nicoline az ajánlotta, hogy menjek ki Újpestre — úgyhogy ott, ahol tegnap este le, most felgurultam a hídra, és a megindultam kifelé a városból a Váci úton, a Megyeri úton aztán dobtam egy jobbost — meglepően hamar az Újpesti Áruház előtt találtam magam.

Amikor először járok egy új helyen a városban, ritkán motivál, hogy rögtön elkezdtjek a kis utcákon bolyongani — ha van egy szélesebb út, akkor szívesen megyek azon végig, hogy megnézzem, hová vezet. A víztorony után hamarosan a vasútvonal állított meg — és tulajdonképpen most értettem meg, miért hívják Rákospalota-Újpest állomást így: a sínek egyik oldalán Újpest van, a másik oldalán Rákospalota. Másnak ez biztos triviális, nekem ez eddig valahogy elment a fejem mellett. Átmenetem gyalog a felüljárón, és nekiláttam Rákospalotának.

Szép kirándulás volt ez is, csak a járdák színvonala volt nagyon változó. Néhol teljesen simán lehetett suhanni, máskor meg pár méterenként kellett leszállnom a deszkáról a mély repedések miatt. Volt, ahol annak örültem, hogy nincs járda. Rákospalotán ráaádásul meglepően sokan húzzák ki az áramot az utcára, hogy ott csináljanak valamit: takarítják a kocsit, fújják a leveleket, szerelnek valamit. Én meg persze nem akarok a vezetéken lendületből átgurulni. Találtam is egy egy kis skateparkot is — nem mintha engem érintene, de ha tanulnék trükküket, örülnék neki.

Végül aztán már fogalmam sem volt, hol vagyok. Kiszippantottam a nálam levő energiagélt (már kezdtem baromi éhes lenni, ez a citromos trutyi meg egy perc alatt helyrerakott), ittam egy nagyot Nicoline szülinapi ásványvizéből, aztán nekiláttam útvonalat tervezni haza. A legérthetőbb az volt, ha a Szerencs utcán elgurulok az M3 bevezetőig, és annak mentén megyek haza. Éreztem, hogy ez aligha lesz egy teljesen sima menet — az ilyen útvonalak mentén a járda nem mindig egy leányálom; szerencsére sokszor sikerült nagyon kellemes alternatívákat találnom egy-két utcával beljebb. A bevezetőn így is át kellett kelnem párszor, hol az út szintjében, hol felette, a vasutat is újra kereszteznem kellett, ezúttal az M3-mas felüljáróján, azt hiszem, a nap legfeszültebb pillanatai ezek voltak. A Nagy Lajos Király útjától kezdve már rutin és gyerekjáték volt a hazaút. 21,28 km-en állt meg a számláló, tehát mindkét nap sikerült rekordot döntenem.

Hombre mindig is mondta, hogy a XI. kerület az egyik a legjobb a városban — most, hogy gördeszkázom, akár egyet is érthetek. Elég sok a remekül gördeszkázható utca, élén a csodálatos, széles, világos, végtelenbe nyúló Fehérvári úttal, ami egészen a Kondorosi útig egy gördeszkás vágyálom. Persze mint mindenhol, itt is eléggé vegyes a tapasztalat, a Szerémi utat például nem javasolnám senkinek, de összességében véve nagyon jól éreztem magam mindkét kirándulásom alkalmával is.

Amúgy este teljesen olyan a városrész hangulata, mint Eindhovené: másodszor este nyolckor jártam itt, egy-két kósza kutyasétáltatót kivéve senki nem volt az utcákon, a Tesco Expressben is alig lézengtünk páran, azok is kifogástalan külsejű mintapolgárok, orra is gondosan ráhúzott maszkkal, centire tartva az előírt követési távolságot. Meg én, gördeszkás védőcuccban, tréningnadrágban, narancssárga-fekete sportszemüvegben, sisakban.

Kipróbáltam egy új stratégiát fotózásra — ez most analóg, de ha beválik, átállok erre; az egyik kulcsmozzanat, hogy mikor szánom rá magam, hogy előhívjam a képeket. Viszont mobillal fotózni elég macerás gördeszkán.

Másodszorra, mire végre ledobtam a kőre a deszkát a Hollán-Radnóti sarkon, már olyan fáradt voltam, hogy egy maratonnak tűnt a körömből hátralevő tíz méter. 18 kilométer azért már nem csusszan olyan könnyen késő este.

A Bartók Béla úton még folytattam, ahol abbahagytam; így elsőre nem is tértem le róla sehonnan, azon mentem végig a Kelenföldi Pályaudvarig — ott terveztem átmenni a sínek túloldalára. Van ott egy remek aluljáró, ezek általában a budapesti gördeszkázás legkellemesebb helyei, most sem volt másképpen.

Innen a bicikliutak táblái alapján Gazdagrét felé vettem az irányt. Eddig nem tudatosult bennem, hol is van Gazdagrét tulajdonképpen. A 139-es busznak, ami három megálló alatt elvitt a MOM-park helyén álló iskolámba, az ottani lakótelepen volt ugyan a végállomása, de odáig én soha nem mentem el. Ezért mindenképpen valami lapos területet képzeltem el — jól meglepődtem hát, amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy egy végtelennek tetsző úton (a Rétköz utcán) kell felfelé taposnom. Mire igazán rájöttem, hogy ez mennyire nehéz lesz, addigra már bőven késő volt. Kattintottam hát egy képet a lakótelepről fentről is (most itt sem fedeztem fel semmit, csak elmentem a szélén), aztán jobbra fordultam a Törökbálinti úton.

Ez Budapestnek megint egy olyan része, ami nagyon kevéssé érződik Budapestnek — akár vidéken is lehettem volna valahol. Már csak azért is fura volt ez, mivel tudtam, hogy rohamosan közeledem a Farkasréti Temető felé, ahonnan már nagyon ismerős lesz nekem minden.

A Farkasréti Temetőnél ugyanis tényleg jó sokszor jártam; apai nagyanyám is ott nyugszik, villamossal is többször jártam arra vívásra menet, és nagymamám is nagyon szeretett minket ott sétáltatni. Elég sok híres embernek van itt a sírja, némelyik elég látványos, nekünk is megvoltak a kedvenceink. Most azért nem mentem be a temetőbe, nem tűnt helyénvaló viselkedésnek, inkább a temető fala mellett kezdtem le az ereszkedést. Ezt a részét már tényleg nagyon jól ismerem a kerületnek, klassz és otthonos dolog volt erre megérkezni. Ez a kis extra komfort már csak azért is jó volt, mert a sok kaptatástól eléggé ki voltam purcanva.

A Margit körút a Duna felé menet szerencsére nagyon barátságos azokkal, akik beérik a lassú csordogálással is hazafelé, így az utolsó érdemi erőfeszítés a Margit-híd volt.

Amikor otthon levettem a sisakomat, sugárban csorgott le a fejemről a víz.