Még a nyaralás alatt eltört alattam a biciklim. Így visszatekintve már tudom, hogy ez egy hosszabb folyamat volt, a lánc nem elsősorban azért kattogott, mert dzsuvás volt, hanem mert elrepedt a hátsó kereket tartó villa. Aztán egy defekt után visszaraktam a kereket és végleg megadta magát.

Eléggé el voltam kenődve, év elején sikerült teljesen átállnom a single speed rendszerre, most meg kezdhettem az egészet elölről. Tudtam, hogy a boltban olyan bringát, ami nekem kell, amúgy sem árulnak: legyen fürge, de ülhessek rajta felegyenesedve, legyen single speed, legyen rajta normális pedál — ez így egyben sehol nincs készen, pláne 2-300.000 forint alatt. Két lehetőség volt: venni egy vadi új vázat, vagy kicsit olcsóbbért venni egy használt bicajt és fáradságos munkával lekopaszítani. Bár drágább lett volna valamivel, nagyon hajlottam az első megoldás felé, szívesen váltottam volna új technológiákra, ki is néztem egy szép új Csepel vázat, amikor egyszer csak szembejött egy gyönyörű KTM versenybringa. Megvettem.

A nyaralás előtt csak a kormányt cseréltem kis és a kerekeket generáloztam meg — kiderült, hogy mindkét kerék cserére szorul, meg az is, hogy a régi gép kerekei nem férnek be az új vázba — ekkora a különbség az országúti túra- és versenybiciklik között. A középcsapágy darált kicsinyt, de úgy voltam vele, nincs az az isten, hogy én a nyaralás előtti pár napban kezdek el középcsapágyat piszkálni, jó lesz úgy, ahogy van, aztán majd ha hazajövünk szétszedem. A fékek viszont nagyon jók voltak és a váz nemcsak szép állapotú és erős, de nagyon könnyű is, pedig acélból van.

Hazaérve aztán nekiláttam. Aztán rögtön el is akadtam: sem a hajtóművet, sem a hajtókart nem tudtam leszedni; egyik oldalon már eleve rossz volt az erre rendszeresített menet, a másikat meg daráltam le a lehúzószerszámmal — elfelejtettem kicsavarni a rögzítőanyát.

Tudtam, hogy itt egy ember segíthet nekem és az az apám — felhívtam, megbeszéltük, hogy vasárnap eljön értem meg a vázért, és meglátja, mit tehet.

Videóra kellett vennem. Apámnál a feszítővas gyakorlatilag bekészítve vár a polcon, de nem csak, hogy ott van, de használni is tudja. A hajtókar az első öt percben jött le. A hajtóművet melegíteni kellett, úgyhogy ahhoz hét perc kellett neki, a középcsapágy kioperálására is — mivel a célszerszámot otthon hagytam — még hét perc. Nem tudom, képes leszek-e valaha is így szerelni, gyakorlatilag felesleges mozdulatok nélkül kapta le, ami nekem az egyetlen potenciális showstopper volt.

Otthon aztán leadtam a rendelést egy nagy rakás alkatrészre. Még kereket kell fűzetnem ehhez a régi vázhoz, de most azt gondolom, simán meg fogja érni — bízom benne, hogy ezzel a bicikli-probléma legalább tíz évre le van tudva. Utána majd tényleg veszek egy új vázat.