Azt álmodtam, hogy születésnapom van, és Balu megszervezte nekem, hogy eljátsszunk egy James Bond-szerű kémfilmet. Az álom tulajdonképpen az utolsó jelenetnél kezdődött, amikor én, a főhős, egy gyárépületben kergethettem Balut, akivel aztán volt egy látványos kung-fu jelenetünk, aminek a végén beleesett egy medencényi frissen pezsgő Coca-Colába kb. öt méter magasról. nagyon klasszik jelenet volt, még a görcsbe meredt kezeit is kidugta a kóla alól. Én meg annyira elálmosodtam, hogy ledőltem a medence fölé aludni. Amikor felébredtem (álmomban), azt vettem észre, hogy a medencében már nincs kóla, és Balu nincs sehol.

Kimenetem, a Duna mentén voltam egy ágas-bogas, zátonyos ágon, álmomban Göd közelében, de ott a valóságban nincs ilyen terep. Már reggel volt. A Dunán felúszva, néha a vízben derékig gázolva elmentem Gödig, Baluék házába, ami álmomban egy érdekes kevercse volt a régi és az új gödi házuknak, meg a háznak, ahol én és Nicoline laktam Terényben. Zsó üdvözölt, maszkban, de boldog születésnapozással, és egy tálca lekváros buktával kínált. Bementünk a házba, Balu is ott volt; kérdeztem tőle, hogy miért hagyott ott aludni, miért nem ébresztett fel, hogy együtt jöjjünk vissza — ő azt mondta, ha felébreszt, akkor hová lett volna az illúzió. Majd mondta, hogy van még egy meglepetés, üljek le, az öccsei is előkerültek. Feltette a Bolerót egy bakelitlemezen, kirakott öt festőállványra öt fekete táblát, majd kezébe vett egy bazi nagy vésőt, olyat, amit vésőgépbe kell dugni. Majd a zenére táncolva elkezdte lekapargatni a tábla anyagát, amiről kiderült, hogy minél jobban megkaparod, annál erősebb téglavörös réteg van alatta. Addig vésegetett, amíg az esti kalandunkról/”kémfilmről” elő nem állított nekem öt fekete-vörös képet, gyönyörű rajzfilm-stílusban, de a szereplők nem emberek, hanem állatok voltak, a titkosügynök pedig (akit tegnap este én játszottam), mint megtudtam, a Rozs Rozsomák névre hallgatott. Baromira meg voltam hatva, részben, mert tényleg lélegzetelállítóan hangulatosak voltak a képek, részben hogy a barátom ennyit dolgozott nekem.

Aztán átmentem egy másik szobába, ahol egy sparhelten éppen húslevest főzött az egyik kolléganőm, a makói gyárunk quality managere meg a nagymamám. Nagymamám a valóságban már nagyon régen nem él, és ezt az álmomban is tudtam, de valahogy teljesen természetes volt, hogy megint itt van, nagyon örültem, hogy megint főz nekem, és igyekeztem neki sok mindent elmesélni, ami velem történt. Közben egy fehér kötényben segítettem nekik főzni. A kötényemre ment valamilyen paprikás szósz, amitől mindenki teljesen el volt keseredve, de mondtam nekik, hogy ne féljenek, elővettem egy darab vegyszerrel átitatott acélgyapotot és simán leszedtem a foltot. Mindenki el volt ámulva.

Én meg felébredtem.

Azt álmodtam, hogy D&D-t mesélek. Valójában sosem volt módom első generációs D&D-t mesélni, de tegnap elém ugrott pár, általam tervezett kaland dokumentációja és eljátszottam a gondolattal. A tudatalattim aztán vélhetően tovább játszadozott vele, mert életem egyik legőrültebb kalandötlete jutott eszembe.

Már eleve a fantasy világ, ahol játszódna az egész, is nagyon különleges. Az emberek egy gigantikus kürtő alján élnek (mintha egy vulkán belseje lenne, de sokkal nagyobb). A kürtő belső fala teljesen függőleges, és vallási okokból tilos próbálkozni a megmászásával — amúgy mindenki meg is van győződve róla, hogy ez lehetetlen. A külső világról senki nem tud semmit, de azért egy ilyen országnyi, erős-dombos, jó termőföldű területen ez nem is olyan nagy baj (és olyan problémák sem voltak, mint a túlnépesedés, ami azért felvetődhetne.) Ezt a világot amúgy teljesen filmszerűen láttam, sőt, mesélni is úgy meséltem — vagyis próbáltam — hogy mi magunk is ott mászkáltunk, mintha valami díszletek lettek volna.

Az alapsztori az volt, hogy kiderül, hogy valaki mégiscsak lemászott ide a külső világból, meg is ölt valakit, a kaland pedig egyrészt az lett volna, hogy meg kell találni az idegent (egy ennyire elzárt közösségben, még ha nagy is, ez nem lehetetlen, szóval ez nagyon jó kis nyomozós-üldözős kaland lehetne), másrészt pedig valamiért majd ki kell mászni a kürtőből. Amiben az lett volna az extra plusz, hogy a fal megmászása közben a játékosok szembesültek volna azzal, hogy vannak rajta olyan, felülről nem látható platók, ahol kis mikroközösségek élnek titokban, de persze javarészt az alsó világ erőforrásaiból. Ezekkel külön lett volna mindenféle extra konfrontáció és bonyodalom. Lett volna például titkos, vallási szekta, az igazságszolgáltatás elöl menekülő bűnözők (szerintem egy elég eredeti gondolat, hogy az alvilág valójában fent van), vagy majomemberszerű lények minitörzsei.

Két dolog miatt nem sült el jól a dolog. Az egyik, hogy így, a díszletek között játszva a játékosok egyáltalán nem figyeltek rám. Bementek a fal tövében levő kis barlanglakásszerűségbe, ahol egy barátjuk eltűnésével indult volna a kaland, de aztán mindenki belefeledkezett valamilyen tevékenységbe. Csabi és algi enni kezdtek az asztalnál valami hideg csirkeféleséget, Balu és Zsófi kimentek sétálni. Én próbáltam valahogy felhívni a figyelmüket magamra, de nem sikerült.

A másik gond az volt, hogy valamilyen furcsa erő el is szippantott tőlük, és elkezdtem ide-oda sodródni ebben a világban. Valahogy az volt a szabály, hogy ha hangosan és határozottan elkezdek mesélni, akkor végre megkezdődik a történet, de akkor meg azt éreztem, amit álmomban elég gyakran, hogy tiszta ragacsos az agyam és nem tudom rendesen egymás után tenni a gondolatokat, nem tudom felidézni, hogyan is kezdődhetne el logikusan az alapnyomozás.

Aztán mindez elhalványult, és már egy játékos lettem a saját történetemben. Egy öreg és elég szadista fickó éppen azt magyarázta nekem, hogy ha meg akarom mászni a falat, akkor be kell bizonyítanom, hogy elég kitartó vagyok. Egy, a kráter közepén álló, teljesen függőleges és legalább több száz méter magas oszlophoz vezetett, amire egy fémlétra volt erősítve. Ezen kellett felmásznom, mindenféle biztosítás nélkül — ha nem bírom szuflával, elengedem majd a létrát és lezuhanok, szóval a lényeg az lesz, hogy nagyon alaposan gazdálkodjak az erőmmel. Elkezdtem mászni, és pár perc múlva belém villant a páni rémület, hogy de hiszen nekem tériszonyom van, mi lesz, ha felérek az oszlop tetejére. De ekkor tejfehér köd vett körül, ami nagyon megnyugtató volt.

Az oszlop tetején láttam, hogy a létra folytatódik, aztán ívesen lefelé kanyarodik a semmibe. Egy A/4-es, nyomtatott lapon ez a felirat várt: „kelet, kelet, kelet, aztán jobbra”. Tovább másztam a létrán kelet felé, és amikor véget ért, több száz méter magasban a semmi felett, mindenféle félelem nélkül beleengedtem magam a ködbe. Ekkor valamilyen erő felkapott, és elkezdett sodorni lefelé (tehát nem zuhantam), és akkor egyszer csak jobbra megláttam egy piros, játszótéri csúszdát. Átugrottam rá, néhány méter után ezúttal viszont zuhanni kezdtem a semmibe, aztán belepottyantam egy nagyon mély tóba (több méter mélyre merültem az eséstől, de nem ért le a lábam). Felúsztam a felszínre, majd ki a partra, ami leginkább a Witcher 3 agyagos partjaira hasonlított. Melegen sütött a nap, és éreztem az ujjammal az agyagos talaj kemény, síkos textúráját. Boldog voltam, mert tudtam, meg fogom tudni mászni a falat.

Aztán minden elsötétült, mert ez is egy olyan álmom volt, amelyik (ez elég gyakori, ha végig tudok álmodni egy sztorit) stáblistával ér véget.

Álmodtam. (A bejegyzést Lovecraft emlékének ajánlom.)

Hatalmas, loftszerű lakásban laktunk Kathyvel, már nagyon régóta. Egy régi ház tetőterében; a nyeregtetőig legalább négy méter volt a belmagasság — a kb. száz-kétszáz négyzetméteres szoba hátsó felében volt egy óriási galéria. A falakon szép, régi kőfaragások voltak. A tetőt alulról gipszkarton takarta, illetve a galéria falait is.

Épp ott volt nálunk Balu, aki kérdezte, miért nem lehet szellőztetni a galérián. Erre nekidőltem a falnak és a gipszkarton kiszakadt, mint a kartonpapír — kiderült, hogy eközött és a ház valódi falai fölött egy egész nagy tér van, mi több, oldalt a fal teljes szélességében végigfutó aknára is rá lehetett látni. Mondtam is Balunak, hogy nemrég mondtam az alsó szomszédnak, hogy nem tudom elképzelni, hol jöhetnének be patkányok, de most már látom. Rá lehetett látni a tető szerkezetére is, amin egymás mellett gyönyörű, kovácsoltvas tetőablakok voltak. Mondtam is Balunak, hogy a gipszkartont eredetileg Kathy miatt szereltük fel, mert ő nem szereti a tetőablakokat — Kathy meg mérgesen hozzátette, hogy persze, hiszen ő lakik a galérián, és őt zavarja a fény. Én meg mondtam, hogy engem most az zavar, hogy kiszakadt a gipszkarton, vasárnap van és nem tudunk hozzá szerelőt hívni, és bejönnek a patkányok. Kinéztem az egyik tetőablakon, és lám, a szomszéd tetőn, a Hold előtt már el is szakadt egy tacskó nagyságú patkány.

Elkezdtünk szerelgetni, de csak egyre jobban kiszakadt a gipszkarton, végül lefelé haladba bejutottunk egy közös térbe, ami köztünk meg az alsó szomszéd között volt — ő éppen akkor törte át a felső plafonját. (Az a fickó volt amúgy, aki a valóságban is a szomszédunk és akinek az igen hangos csimotái vannak.) Mondta, hogy patkánymérget kell kirakni, de olyat, amitől rögtön megdöglenek a patkányok. Nem tartottam túl meggyőzőnek a dolgot, az járt a fejemben, hogy mi lesz azokkal a patkányokkal, akik nem szeretik a patkánymérget.

Mondtam, hogy megkereshetnénk édesapámat, ő talán ki tudja találni, hogyan tudnánk beragasztani a lyukat. Közben egy pici, pók nagyságú patkány már be is szaladt, és elbújt az alsó szinten egy táskában. Azért kiraktuk a patkánymérget és úgy döntöttük, megkeressük édesapámat.

Kimentünk, addigra már sütött a nap, és éppen egy olyan rendezvény volt, ahol láncfűrészekkel lehetett kivágni az utcában levő fasorban levő fákat. Már mindenhol rengeteg levágott ág volt. Meg is találtuk édesapámat, egy hatalmas motoros fűrésszel a kezében, aki mondta, hogy még egy versenyre benevezett, de ha annak vége, akkor beragasztja nekünk a gipszkartont. Kicsit türelmetlen voltam, folyton az járt az eszemben, hogy a kockás flanelligeimet patkányok rágcsálják. Végül aztán én is beszálltam a versenybe: egyik fáról a másikra kellett átugrani, és röptében kellett levágni az ágakat. Sajnos, mire sorra kerültem, már az összeset levágták.

Visszamentünk a lakásba, az alattunk levő közös tér addigra már tele volt döglött patkányokkal, mi több, valaki szépen sorba is rakta őket. Megbeszéltük Kathyvel, hogy rendezünk egy patkánykiállítást.

Délutáni álom — Kathy nem volt itthon, hát ledőltem aludni pár percet, de egy kicsit mélyebbre sikerült a kelleténél. Ezek a délutáni álmok mindig nagyon szürreálisak.

Egész végig egy nagyon furcsa érzés volt, hogy mindvégig több szemszögből láttam a történetet. Részben, mint az egyik szereplő, részben pedig mint én, aki minden információnak a birtokában van. Tehát én láttam, hogy mindez mennyire groteszk, a szereplők viszont nem. Ráadásul az egyik szereplő én voltam, tehát volt egy mindent tudó, de testetlen és egy nem mindent tudó énem, de testtel is rendelkező énem.

Egy nőismerősöm — Szőkerita a jégről — elvállalt egy munkát. Egy rendőrségi oktatófilmben volt szereplő. Autóval ment egyik helyszíntől a másikig, ahol úgy csináltak, mintha megtámadná egy férfi, neki meg el kellett intéznie. De megrendezett volt az egész, annyira, hogy felülről nézni is lehetett: miközben lentről, ahol ő volt, minden úgy nézett ki, mintha a talajszinten lennénk, valójában egy óriási pince volt, nagyon hézagos tetővel; vasbeton pallókról sétálva lehetett nézni a jeleneteket.

Időnként Szőkerita fejében voltam, és tudtam, hogy elég fárasztó ez a sok verekedés. Időnként meg a „saját” fejemben, és ott meg azt láttam, hogy aggódom Szőkeritáért, mi lesz, ha az egyik jelenet nem csak megrendezett. Az egyiknél (egy konyhában) aztán nagyon elkezdett sikoltozni, én meg elhatároztam, hogy lemegyek és megmentem. Fejest is ugrottam egy lyukba, ami felülről egy vécének nézett ki, de kiderült, hogy csak egy makett az egész, még az ajtaját sem lehetett kinyitni. Felborítottam, erre begurultam egy szomszédos szobába, aminek sikerült kifeszegetnem az ajtaját. Ki is lőttem rajta, lelőttem a támadót — legalábbis az az énem azt hitte, hogy támadó, miközben a másik tudta, hogy ez csak egy gigantikus félreértés. Szőkerita meg csak nézett csodálkozva. Berúgtam az ajtót, rohantam, hogy megmentsem, erre jött még egy rendőr, aki le akart lőni gumilövedékkel. Azt is lelőttem.

Erre egy harmadik rendőr, a testtel rendelkező énem egy ismerőse odament hozzám, amikor éppen a fejében voltam, és azt mondta: Charlie, ugye tudod, hogy oltári nagy hülyeséget csináltál?

Mire én: miről beszélsz, ez csak egy film.

Én és a családom egy aprócska lakásban élünk a kommunista érában, ahol a rendőrség bármikor kopoghat az ajtón és elvihet minket – elvégre progresszív értelmiségiek vagyunk saját véleménnyel. A házakat pedig egy vándorcsepűrágó troupe járja, akik a közönséget is bevonják a játékba: az egyik nézőt elviszi egy alacsonynövésű, sőt, törpe csepűrágó, és az illető már a darab részeseként tér vissza drámailag megfelelő pillanatban.

Hozzánk is eljönnek a csepűrágók, és engem választ ki az ugrabugráló, mindenféle rojtokba öltözött törpe, és egy másik szobába visz engem, majd magamra hagy. Egy szabálytalan formájú, de sima felszínű, élekkel rendelkező kőtömb van itt, amibe a rendszer ellen lázadók vésték a nevüket. Tudom, hogy nekem is be kellene vésnem a nevemet. Aztán meglátom a szikla oldalsó lapját, ahol ugyanazok a nevek vannak bevésve, de ezek az elhalálozottak.

A kőre borulok, és azt tettetem, hogy alszok, hátha arrajárna egy rendőr, mielőtt visszatér a törpe. Várok, és rájövök, hogy már nem fog visszajönni. Nagyon sokáig várok. Aztán felkelek, és elindulok az utcán hazafelé. Meghallom a lépteit valakinek, aki követ. Megállok, úgy teszek, mintha a kirakatot nézném, de valójában a tükörképeket fürkészem, hátha meglátom, ki követ. A törpe az.

– Már hiába megyek haza, igaz?

– Most már csak annyit tehetsz, hogy elmész a Moszkva térre.

Tudom, hogy a rendszer áldozatainak, a mártíroknak az emlékműve ott van, de ez most nem jut eszembe. Együtt indulunk el az utcán, és hogy gyorsabban haladjunk, de feltűnés nélkül, csepűrágónak álcázom én is magam, és ugrabugrálva, indiánszökellve haladunk. Meglátom a vasúti töltést.

– A Moszkva tér ugye ott van a töltésen túl?

– Igen.

Ugrálva, szaladva indulok el, mögöttem a törpével, de már a rendőrök is üldöznek. Tudom, hogy tudják, hogy előlük szökök, de mégis próbálok úgy tenni, mintha nem tudnám, mintha mit sem sejtő csepűrágó lennék. Úgy szaladok át a síneken, hogy körbe sem nézek, a túloldalon lecsúszok. Már nincs mit rejtegetni, körbe-körbe menekülök a parkosított téren, mígnem eljutok egészen az emlékműig, ami előtt pár méterrel elkapja a grabancomat a civilruhás rendőr. Hanyattvágódom, félig az emlékművet körbevévő mesterséges csermelyben landolva.

– Nem kell, hogy megkegyelmezzenek, csak hadd menjek oda az emlékműhöz!

De nem engednek. Térdre állítanak, kezemet tarkóra teszem.

– Akkor most letartóztatnak? – kérdezem kétségbeesetten, miközben a rendőr a pisztolyát a tarkómhoz emeli. Minden elsötétül, mielőtt felébredek.

Álmodtam.

Balu szülinapján vagyok, amit az egyszerűség kedvéért egy óriási templomban, illetve mindenféle, hozzá kapcsolódó melléképületben szervezetek. Ami egyébként jó is, mert legalább ezer fő van jelen. A nagy merítésnek köszönhetően ott van Vic is, akivel szerintem Balu még az életben nem találkozott, Csabival közös ismerősünk. És ott van Aco is, akiért meg soha nem volt olyan különösebben oda.

A rendezvényre a szüleivel mentem oda: Balu édesapja megjegyzi, hogy meg fogom látni, nagyon érdekes akusztikája van a helynek. A nyers kövekel kirakott, kissé már hiányos tetőzetű épületnek tényleg elég érdekes akusztikája van. Négy helyiséget számoltam össze: van egy iszonyú nagy, kisebb sportstadion méretű központi terem, egy másik, sokkal kisebb helyiség, amiben egy használaton kívüli orgona volt, ami mögé viszont a többi teremből át lehetett menni (és a réseken le lehetett látni a helyiségre), egy egészen kis szobából, aminek a hátsó sarkában el volt bontva a fal, és ki lehetett menni egy hátsó udvarra. Mindegyik tömve volt fegyelmezetten álldogáló emberekkel. Az érdekes akusztika pedig abban nyilvánult meg, hogy ha valaki, de csak egyvalaki hangosan beszélt, akkor azt tisztán hallották mind a három teremben, mindenféle hangosítás nélkül.

A születésnapi buli abból állt, hogy beszédeket mondtunk Balu tiszteletére, természetesen felváltva. Egyszer csak valaki (látni ugyan nem láttam, de a „különleges” akusztikának megfelelően hallottam) felkért engem is, hogy beszéljek. El is kezdtem, közben mászkáltam össze-vissza. Elég hátborzongató érzés volt úgy beszélni, hogy a normális hangomon beszélek, és elhinni, hogy ezt mindenféle hangosítás nélkül hallja mindenki, még akkor is, ha az összekötő-folyosókon sétálok. De amikor vicceset mondtam, mindenki nevetett, amikor az orgona mögött állva kiszóltam, hogy „köszönöm a figyelmet”, akkor meg mindenki tapsolt.

Amikor végeztem, hirtelen iszonyú szomorúnak és magányosnak éreztem magam, és a kis terem falán levő résen kisétáltam a hátsó udvarra. Az udvar egy csöndes, hangulatos vidéki kisváros utcájára nyílt. Már esteledett, elkezdtem fázni, és egyre jobban nyomasztott, vajon hazaérek-e vacsorára.