2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 894,75 km
Futás: 458,1 km

Hogy a hobbimat a családbarát zónában tudjam tartani, általában hajnalban szoktam gördeszkázni — így olyankor vagyok távol, amikor Nicoline leginkább még alszik. Kialakult azért egy jellegzetes szertartásunk: kb. fél öt körül, amikor én, még zombi-üzemmódban a kásámat készítem, előtántorog Zombiné, ad egy puszit és megkérdezi:

— Mész kalandozni?

— Hm-hm — mondom én, beszélni ugyanis még nem tudok, aztán gyengéden visszaforgatom kedves feleségem a hálószoba irányába. Ha beszélhetnék, elmondanám, hogy pont a kalandot érzem ebben az egészben a legkevésbé; hol felfedezőnek érzem magam, amikor eljutok oda, mint még soha, hol pedig egyszerűen csak csobbanok egyet a város hangulatában, amikor olyan környéket járok be egy kicsit jobban, amit már ismer.

Múlt hétvégén úgy alakult, hogy a kiválasztott útvonalaimon (már egyszer érintett környékekkel ismerkedtem egy kicsit jobban) totális vadkeleti hangulat fogadott mindenhol, ipari hangulattal, lekopott városrészekkel, sok rozsdával. Jól felfűszerezte mindezt a városszéli hangulat, amikor az ember ott áll a semmiben, és nemhogy aszfalt, de utcák sincsenek már. Aztán az ember ballag tovább a földúton, elér oda, ahol már megint van civilizáció, és a jól ismert „plonk”-kal koppan egyet a gördeszkája az úttesten (járda itt még nyilván nincs) és mehet tovább. Az egészben az volt az érdekes, hogy a városnak ezen a részén egyszer már áthaladtam, egy részét meg is kerültem, és mindeközben fogalmam sem volt róla, hogy ha csak egy kicsit mennék másfelé, ha egy utcán lefordulnék balra, ilyen helyeket találhatnék. Ilyenkor imádok budapesti lenni, és imádom, hogy előre tudhatom, sok ilyen napom lesz még.

A burkolattal is szerencsém volt ezen az úton, majdnem mindenhol jól tudtam haladni — a földutakon nyilván nem, de ott ez most nem zavart, ez most része volt az élménynek.