Harmincöt után már nem szoktam számolni, hányszor láttam egy filmet, de a Kill Billt tényleg rengetegszer. Az egyik kedvenc filmem, szerintem Tartantino pályafutásának abszolút csúcspontja; és ezt rajongóként mondom. A héten apránként újranéztem mindkét részt; elhatároztam, megpróbálok felfedezni benne valami újat.
Persze a már ismerős részek újrafelfedezése is rengeteg örömet okozott: csodálatos műgonddal megkomponált film ez, az apróságok is a helyére vannak téve, és persze lubickol a különböző stílusokban. Lucy Liu O Ren Ishii karakterében továbbra is tündököl, anno sem győztem csodálni és most sem győzöm, egy tökéletesen megszemélyesített archetípus, és ahogy lassan, ujjanként ráfog a katanája markolatára, az továbbra is az első rész egyik legszebb pillanata. A másik szereplő, aki elképesztően sokat tesz a filmhez, az Michael Madsen/Budd, a történet egyik legrejtélyesebb és legkülönlegesebb alakja. Többször moderáltam már workshopot a filmről, sokszor igyekeztem már az értelmezést ezen a figurán keresztül a feje tetejére állítani, rendszerint sikeresen.
Amire most koncentráltam, az a halál volt. A film elég masszívan támaszkodik az ócska kung-fu filmek hagyományaira, ezeken pedig a halál egy meglehetősen félvállról kezelt dolog — és tényleg, a Kill Billben is rengetegen dobják fel a talpukat odavetett módon. A legtipikusabb példa erre a Crazy 88-tel való leszámolás, de Buck és haverja is mindenféle drámai hangsúly nélkül távoznak az élők közül. A felhasznált filmes hagyományok között ugyanakkor ott vannak az animék is, ahol sokkal nagyobb tud lenni a hangsúly az érzelmeken, és hát persze a film a saját jogán is egy kőkemény bosszúdráma.
Most, hogy erre koncentráltam, feltűnt, hogy a főszereplőkkel való küzdelem mindig sokkal drámaibb, sokkal nagyobb súlyuk van, és rendszerint erkölcsi kérdések miatt lesz a tét is sokkal nagyobb.
A Volume 1 pont egy ilyen összecsapással kezdődik: ez rögtön egy kőkemény, hosszú, zsigeri küzdelem, fájdalmas ütésekkel, rögtönzött fegyverekkel és megfeszített izmokkal. Mindenki izzad és vérzik. Aztán hazajön az iskolából Nicky Bell; onnantól kezdve pedig, hogy egy gyerek is a képben van, rögtön megváltoznak a tétek. Nem csak arról van szó, hogy Vernita hazugságokból épített élete összedőlhetne, ha kiderülne, hogy ő valójában nem csak szerető családanya egyben, hanem profi bérgyilkos is — egyik nő sem szeretne egy gyerek előtt gyilkolni. A Menyasszony így hajlandó felfüggeszteni az összecsapást, de kegyelmet nem mutat — ő (akkor még így tudjuk), elveszítette a saját kislányát és a férjét, és mindenképpen bosszút akar állni. Vernita itt aztán kockáztat egy nagyot, és egyben az is kiderül, valójában felkészülten várta, hogy a Menyasszony felbukkanjon az ajtajában — a konyhában elrejtett pisztollyal próbál meg végezni a békésen kávézgató ellenfelével, aki cserébe egy kést dob a mellkasába. Anyja naturális haláltusájának pedig Nicky is szemtanúja lesz. Kőkemény, brutális és könyörtelen pillanat ez a nézővel szemben is; ebben a leszámolásban semmiféle vagányság, romantika vagy humor nincsen. A győzelemért a gyilkosnak is kemény árat kell fizetnie: ki kell ölnie magából a szánalmat. (Hogy a Menyasszonynak ez miért sikerülhet úgy, hogy mégis tudunk vele azonosulni, egy másik, messzire vezető és izgalmas etikai kérdés.)
Bár ez egy erős felültés, O-Ren Ishii története sokkal komplexebb. Tarantino filmes zsenije az első részben rajta keresztül mutatkozik meg a leginkább: úgy mutat be egy bonyolult Icarus-sztorit, hogy csak az elejét meséli el rendesen. O-Ren végigjárta már a maga bosszúútját: a film anime-szegmense pont ez a történet, láthatjuk, hogy (ahogy Nicky is) szemtanúja lesz a szülei halálának — amit aztán sikeresen meg is bosszul és az elhozza neki a lelki megnyugvást. Mégsem tanul a saját életéből és megteszi ugyanazt, amit a szüleivel tettek gyerekkorában. Megrészegül saját kiválóságától és az előtte álló hatalomtól, és azt gondolja, az ő története más lesz, ő elkerülheti a sorsát. Persze minden percben tisztában van vele, hogy élete pengeélen táncol. Folyamatos készültségben él, eszelős, pszichopata testőrökkel veszi magát körül, ő maga is egy rettegett gyilkológép. A film vele foglalkozó jeleneteiben hullanak az emberek szép számmal, mégis csak a szülei halálának és a Menyasszonnyal való párbajnak van igazi súlya.
Amikor találkoznak, O-Ren fizikailag és átvitt értelemben is zsákutcában van: a hólepte kertből már nincs hová menekülnie, de kérdés az is, mi lenne vele, ha ő győzne a párbajban, hiszen testőreit elvesztette, miközben rengeteg ellensége van. Mégis, megpróbálta a legjobban kijátszani a lapjait, megpróbált gondos számítással, finoman adagolt áldozatokkal a lehető legjobb helyzetbe kerülni a végső párbajban: ott is, minden mozdulata kontrollált, alaposan kiszámított, egészen az utolsó másodpercekig. Hisz abban, hogy ahogy eddig mindent, ezt is túléli majd, és hisz önmagában, hogy majd innen is feláll, ha kell, elölről kezdve mindent. Csak amikor szembesülnie kell azzal, hogy a Menyasszony megállíthatatlan, hogy a halálosnak szánt vágásból is feláll, hullik le az álarc és lesz sebezhető, egy csapzott, zilált, félelemmel teli ember, akiben tudatosul, hogy most lehet, hogy az életével kell fizetnie a bűneiért. Az utolsó pengeváltáskor egy lapon van az összes tét, érezhető, hogy maximum hajszálnyi különbség van a két harcos esélyei között: aztán O-Ren az, aki hibázik. Szomorú és tragikus látvány, ahogy megskalpolt teste összeesik, és most először a Menyasszonynak is le kell ülnie. Ez az összecsapás már neki is majdnem sok volt.
A második kötetben Budd halála nem a menyasszony lelkén szárad, de nincs is igazi súlya: tulajdonképpen leszámolt a saját életével, tudja, hogy megérdemli a halált és nem is küzd ellene. Elle Driver pedig, ha megnyomorodva, megvakítva is, de életben marad. A rész valódi erkölcsi tétje Bill halála.
A Menyasszonyt itt utoléri a kísértés. Zseniális húzás ez a rendezőtől: nehéz lett volna erőszakban emelnie a tétet, még keményebb, még brutálisabb összecsapást kitalálnia, bedobja hát a családi idillt. A kislány O-Ren és Nicky után megint itt van egy gyerek, aki élhetne boldog családban is, ha szülei élete nem lenne veszélyben — ezúttal egymástól. Bill, akárcsak a Menyasszony, Beatrix, született gyilkos. Nem fél a haláltól és bármikor kész ölni. Ellentéten Vernitával, ő nem együttérzést, szánalmat próbál kiváltani a kislánnyal: vonzódik a Menyasszonyhoz és mint férfi, mint apa szeretné visszahódítani. Ha ez nem sikerül, kész ismét gyilkolni. A választás tehát a Menyasszonyé, aki egy hullahegyen mászott fel, hogy eljusson Billhez. Most pedig kiderül, hogy lehetne mégis anya, egykori szerelme, Bill mellett.
Dilemmája, bár a film szürreális világa által erősen sarkított, de mégsem abszurd: tulajdonképpen abban kellene döntenie, a lánya kedvéért visszatérjen-e egy bántalmazó kapcsolatba. Mert bár mind a ketten gyilkosok, nekik ez a vérükben van: más emberek életének elvételét ők nem tudják az átlagemberek erkölcsi normái szerint értékelni. Az egymás iránt érzett szeretet, hűség, lojalitás viszont pontosan ugyanolyan dinamika mentén alakul, mint mindenki másban; és visszatérni egy férfihez, aki egyszer már bizonyította, hogy képes bántani a párját, megalkuvás, az erkölcsi integritás feladása lenne. A két ragadozó között ráadásul tudjuk, hogy nem lehetséges kompromisszum. Így Beatrix életében először, és lehet, hogy utoljára lefekteti a lányát. A két filmben összesen nincs még egy olyan szomorú jelenet, mint amikor a kislány karjaiba teszi a babáját és lecsatolja, majd emlékbe ott hagyja a láncát. Itt a Menyasszony tulajdonképpen a halálba indul: O-Ren legyőzése is képessége határán volt, most pedig egykori mesterével kell majd párbajoznia. Lehet, hogy ez élete utolsó estéje. Iszonyú súlyos pillanatok ezek, amiket talán old az igazságszérumos jelenet, a szuperhősös fejtegetés, a híres poén a túlreagálásról, de aztán hangulatuk mégis visszatér az utolsó jelenetben. A Menyasszony győz, és bár tudja, hogy saját morális mércéje szerint igaza van, mégis könnyek között búcsúzik a szerelmétől, akit ő ölt meg.
Eddig tényleg nem tűnt még fel, mennyire fontos, amikor a főszereplők szembesülnek a halállal a Kill Billben. Pedig, ha elcsípjük ezeket a pillanatokat, még többet érthetünk meg a morális tanulságokból.
